Clint Eastwood a kilencedik X-be érkezve is fáradhatatlanul alkot, ráadásul magas szinten, legyen szó akár színészi, akár rendezői munkáiról. Egy filmrajongó csakis a legnagyobb tisztelettel nyilvánulhat meg róla, esetében ráadásul még az „ahhoz képest, hogy ennyi idős…”-féle relativizálásnak sincs sok helye. Ám pont a tisztelet hiányzott a Warnerből, amikor a visszavonulni készülő művész negyvenedik, a hírek szerint utolsó rendezését – egy erősen vitatható döntéssel – streaminglétre kényszerítette. Holott e krimielemeket is felvonultató dráma minőségi és elegáns lett, a kedvező szájhagyomány segítségével pedig bizonyára a mozikban is arathatott volna egy kisebb sikert.


A Kettes számú esküdt a feleségével épp közös gyereküket váró Justin (Nicholas Hoult) tortúráját követi nyomon, akit esküdtnek választanak ki egy tárgyalásra, ahol a gyanúsítottat barátnője meggyilkolásával vádolják. Justin azzal szembesül, hogy az esethez neki is köze van, ezért lelkiismeretével kerül összetűzésbe: amennyiben fény derül az igazságra, azzal ugyan megmenthet valakit, ellenben saját magát célkeresztbe helyezi. Épp ezért úgy igyekszik befolyásolni esküdttársait, hogy azok ne kizárólag a látszat alapján ítéljenek, de a végén azért ne is ő húzza a rövidebbet. Bár alapvetően egy tárgyalótermi drámáról beszélünk, az igazságszolgáltatást „segítve akadályozó” főhős megpróbáltatásaival Eastwood arra készteti a nézőt, hogy elgondolkozzon azon, ő maga mit tenne egy ilyen helyzetben. A karrierje egyik legizgalmasabb szerepében látható Hoult társaságában felbukkanó J.K. Simmons, Kiefer Sutherland és a tökéletesen kiválasztott esküdttársak mellett Toni Collette ügyésze lett a legemlékezetesebb, hiszen e karaktertípus végre sokkal árnyaltabb annál a politikusi babérokra törő, ennek érdekében a lelkiismeretét teljesen félretevő törvényszolgánál, aki szinte minden hollywoodi – mozgóképes – tárgyalóteremben jelen van.

Mark Mancina pályájának kiemelkedő pillanatai úgy harminc évvel ezelőttre datálódnak. Közéjük olyan akciódús filmek score-ját sorolhatjuk, mint a Twister, a Féktelenül vagy a Con Air – A fegyencjárat, az iméntiek mellett ugyanakkor több műfajban is jól teljesített. Még ha az olyan alkotások, mint például a Moll Flanders vagy a Visszatérés a Paradicsomba nem is váltak különösebben ismertté, muzsikáik kiemelkednek a művész biográfiájából. Mancina a kétezres években jóval inkább háttérbe került, bár akadt néhány alkalom, amikor azért megcsillogtatta tudását, például a Vaiana és A tengeri fenevad című animációs filmek esetében. Ismeretségük kezdete Eastwooddal a 2009-es Invictus – A legyőzhetetlen idejére tehető, ahol az egyik betétdalnak ő volt a producere, ezt követte a Cry Macho – A hazaút, mely esetében már komponistaként számítottak rá. Ám sem a felsorolt példák, sem a Kettes számú esküdt nem igazán helyezték vissza őt a fősodorba.


„Ez a második közös munkám Clint Eastwooddal. Segít, ha az ember egy ekkora kaliberű rendezőt személyesen és szakmailag is ismer. Ilyenkor a kreativitás és a bizalom egyensúlyba kerül. Egy efféle, elsőrangú színészeket felvonultató tárgyalótermi drámában a feladatom része, hogy egyes jelenetekből kimaradjak, míg másokban segítsek a feszültség és az érzelmek fokozásában. Kihívás ugyan, ám egy zeneszerző számára örömteli” – nyilatkozta a komponista, aki alkalmazkodott ahhoz a stílushoz, mely az Eastwood-rendezések zenéit jellemzi. Bár ezúttal hiányzik egy olyan fülbemászó zongorás főtéma, mint amilyet a sok esetben az aláfestést is komponáló vagy abba besegítő rendező alkotott korábban, de a jelleg pontosan olyan meditatív és csendes, ahogy azt sokszor tapasztaltuk Eastwoodnál. A hallgatása közben nehéz elképzelni, de valójában egy ötventagú szimfonikus zenekar játszotta fel a score-t, Mancina pedig zongorán működött közre. Ritkán csendül fel aláfestés a jelenetek során, de halljuk például a holttest megtalálásakor, az esküdtszék tagjai felé intézett perbeszédek alatt vagy a helyszíni nyomozáskor. Noha akadnak feszültebb részei, önmagában hallgatva még így is egy kellemes háttérzenéről van szó, amelyben a vonósok mellett hárfa, cselló, elektromos és akusztikus gitár kerül rövid időtartamokra előtérbe, az egész pedig diszkrét elektronikus díszítésekkel, például óraketyegésszerű effekttel lett megszórva. Mivel a jelenetek rövid trackeket kívántak, a szűk félórás score fele két perc alatti szerzeményekből áll, s a többi sem sokkal hosszabb, zenei élményként így kissé szürkék. Ahogy az a fenti idézetből is egyértelmű, Mark Mancina nem akart az előtérbe tolakodni, ám a túlzott háttérbe vonulás nem tett jót a score-nak. Ugyanakkor szigorú bírálatot sem érdemel, amit a szerkesztőtársaim által adott lenti pontszámok egységessége is alátámaszt.


Kiemelkedő trackek: Deliberation I, NB Arrested, End Credits