Azzal párhuzamosan, hogy a bevásárlóközpontokban már késő ősszel megjelennek a műanyag karácsonyfák, az év végének közeledtével Hollywood is egyre több olyan alkotással jelentkezik, mely a szeretet ünnepéhez kapcsolódik. Bár a tendencia napjainkban a streamingszolgáltatók hódításával hatványozódott, ez már a kétezres években sem volt másképp: abban az évtizedben több mint százötven film készült, mely kisebb-nagyobb mértékben a karácsonyhoz kapcsolódik. A Grincs, a Polar Expressz, a Mi a manó, a Kőkemény család, a Tapló télapó, a Fegyverszünet karácsonyra, a Holiday és az Igazából szerelem mellett a többinek viszont a teljes elfeledettség lett a sorsa, aminek oka legtöbbször a gyenge színészi teljesítményben vagy a messziről érzékelhető tucatáru jellegben kereshető. A 2003-ban bemutatott, LeVar Burton rendezte Stella is a homályba vesző alkotások táborát erősíti: Christopher Plummer a Mikulás, Kevin Pollak (Közönséges bűnözők) a szabályzatmániás segéd és Brenda Blethyn (Büszkeség és balítélet) a kedves nagynéni szerepében, míg Whoopi Goldberg a címszereplő hangjaként kevés csábító erővel bírt ahhoz, hogy a produkció ismertté váljon, nemhogy kedveltté.


Az Északi-sarkon megszületik Stella, a rénszarvas, aki nemcsak beszél, ahogy az a Mikulás városában el is várható, de kiderül, hogy jelen van benne mindhárom ritka tulajdonság, mely fajának mágikus képviselőjévé teheti. Tud repülni, képes láthatatlanná válni, empatikus képességének köszönhetően pedig megérzi, ha valaki segítségre szorul, legyen akár több ezer kilométerre tőle. Így figyel fel a tízéves Katie-re, akit meg is látogat, kalandjaik során pedig elszakíthatatlan barátság szövődik köztük. Azonban mivel a rénszarvas minden létező szabályt áthág, az örök száműzetés vár rá, hacsak a Mikulás szíve meg nem esik rajta. A Stella elsősorban gyerekeknek szól, és bár az idősebb családtagok is csatlakozhatnak hozzájuk, nem véletlenül nem vált családi klasszikussá. Azonban a karácsony közeledtével könnyebb átsiklani hibáin, s megfogadni üzenetét a minden nehézség ellenére fennmaradó barátságról és az egymás melletti kiállásról.


A bemutató után három évvel kiadott score-t Mark McKenzie alkotta meg, aki önálló pályája során ugyan nem kapott olyan lehetőségeket, mint ahogy azt tehetsége alapján kiérdemelte volna (zömében tévéfilmekből álló zeneszerzői karrierjében a legismertebb a Sárkányszív-kvadrológia, amelynél az első rész kivételével működött közre), hangszerelőként olyan személyiségekkel dolgozott együtt, mint John Williams, Alan Silvestri, James Newton Howard, Danny Elfman, valamint Jerry Goldsmith, akinek utolsó hat filmzenéjét ő hangszerelte. Ezek közt volt a Star Trek: Nemezisé is, melynek munkálatait úgy végezte, hogy párhuzamosan a Stella score-ján dolgozott. Ebben mentora és jó barátja, Goldsmith önzetlenül támogatta, sőt bíztatta, mondván: nyugodtan foglalkozzon mindkettővel, csak szóljon, ha erőn felül kell teljesítenie, és akkor valakit bevonnak segítségnek.

A rendező így nyilatkozott az aláfestésről: „Lehet bármilyen tehetséges zeneileg Mark McKenzie, mégis úgy vélem, komponistaként a legkomolyabb értéke a hatalmas szívében rejlik. Mark már a kezdetektől érezte, miről szól a film, és képes volt ezeket az érzelmeket egy megigéző, káprázatos score-ba önteni.” A művész úgy döntött, hogy az alacsony költségvetés ellenére nem hangmintákra és szintetizátorra fog támaszkodni, elmondása szerint nem akarta a filmet ezzel tönkretenni, így tehetséges szlovák zenészekhez (egy nyolcvantagú szimfonikus zenekarhoz és egy húsztagú kórushoz) fordult. Művében minden megtalálható, ami egy vérbeli karácsonyi muzsikához szükségeltetik: szívhez szóló motívumok, ünnepélyes rézfúvós fanfárok, a női kórus tagjainak lágy dúdolása és érzelmes zongorajáték. Annak ellenére, hogy a komponista nem idézett meg kíséretében egyetlen klasszikus karácsonyi dalt sem, fülbemászó műve mégis képes a hallgatót ünnepi hangulatba ringatni.


Egy sajnálatosan kevéssé ismert, varázslatos score született meg a Stellához. Ha egy olyan kultikussá váló családi mozihoz kapcsolhatnánk, mint például a Reszkessetek, betörők!, akkor rengetegen sorolnák a legkedvesebb karácsonyi filmzenéik közé – főleg, hogy nem áll messze John Williams ez irányú megközelítéseitől. Mivel a mű önmagában hallgatva is éppoly értékes, mint a jelenetek alatt, így nem meglepő, hogy amikor Jerry Goldsmith meghallgatta, csodálatát fejezte ki kedves és szelíd jellege iránt. Mark McKenzie a dallamcentrikus muzsikák mestere, azoké, melyeket egyszerűen öröm hallgatni, és amilyenekkel ma már sajnos ritkán találkozunk, ezért az efféle klasszikus jellegű szimfonikus filmzenéket alkotó művészeket különösen meg kellene becsülni. Soundtrackjei nagy részén szerencsére pontosan ilyeneket hallhatunk, így ajánlom mindenki figyelmébe ezt az igencsak alulértékelt komponistát, aki pedig kifejezetten karácsonyhoz köthetőt hallgatna még tőle, az a Spotify-on megtalálja az Ezüst csengettyűk és a Prancer: A Christmas Tale aláfestését is.


Kiemelkedő trackek: Blizzard Suite, Katie Skates for Her Family, Welcome Blizzard, Flying, Katie's Waltz, Erin's Program, Katie's Program, Finale