Williams eredeti témái természetesen szóba sem jöhettek, hiszen teljesen kilógtak volna a mozi összhatásából. Zimmer így nyilatkozott erről: "
.
Zimmer az utóbbi években tőle megszokott epikus, grandiózus megszólalású score-t alkotott, ám sajnos e téren talán túl is lőtt a célon. Bár a szerző egy izgalmas, szimfonikus elemekkel dúsított elektronikus zenét szállított most is, azonban a végeredmény tulajdonképpen kissé jellegtelen lett. Hiányoznak az egyedi megoldások, azok a hangok, amelyektől a score karaktert, egyéniséget kapott volna. Így döntően az
hez, amit a hallgató szorosan köthetne ehhez a muzsikához. Míg
ben a zseniális zongoramegoldások, az új Batman-filmekben pedig a suhogó, repülést imitáló hangok adtak egyéni ízt, addig itt maximum a hangdizájn elemek szolgáltatnak valamiféle karaktert, az alkalmazott stílus viszont 2013-ra már kellően elkopott ahhoz, hogy egyedinek lehessen nevezni.
Zimmer az elmúlt nyolc-kilenc évben ebből a stílusból él, ám eddig rendre megmentette valami egyedi megoldással a zenéit, sajnos itt viszont semmi ilyen nincs, így ez a hangzás 2013-ban nekem már kevés, hogy ugyanolyan rajongással vagy rácsodálkozással figyeljem, mint még pár évvel ezelőtt is tettem. S az is eléggé világos, hogy a szerző epikus vonatkozásban nem képes másra, ami mostanra már kissé kiszámítható és egyhangú lett, valahogy úgy, ahogy anno az akciózenéi is színtelenek, egysíkúak lettek a kilencvenes évek végére. Ráadásul a hajókürtszerű effekt sokadszori alkalmazásával immáron elért oda, ahol James Horner tart a maga kis "danger motif" néven ismert szösszenetével (a párhangos motívumot Horner rendszerint akkor veti be, amikor az egyik szereplő felé veszély közeledik).
Mindezek mellett sajnos egyéb negatívumok is akadnak, ez pedig leginkább a hangzás terén keresendő. Zimmer a mögötte álló gigászi technika révén napjainkban a legjobb hangminőségű score-okat tudja szállítani, és ez most sincs másként. Itt azonban az elektronika túlzottan elhatalmasodott, a hangdizájn és a mértéktelen elektronikus módosítgatás pedig oda vezetett, hogy még a valódi hangszerek is mű hangzást kaptak. Pedig Zimmer számos különleges instrumentumot is bevetett, például Chas Smith több speciális acél ütőhangszeren játszik, vagy a világ egyik legelismertebb basszusgitárosát, Lee Sklart is hallhatjuk, sőt Anne Marie Calhoun még egy ritka Stradivarit is megszólaltat a score-ban a "Krypton's Last" tételben, ám az ő közreműködésük szinte kivehetetlen a többnyire gigászi erővel dübörgő szintiorgiában. Szintén egyedi és kalapemelésre késztető ötlet, hogy tizenhárom dobost alkalmazott Zimmer, köztük több ismert zenészt (például: Vinnie Colaiuta, Pharell Williams, Bernie Dresel, Josh Freese, Jim Keltner, Satnam Ramgotra), s egy zseniális ötlettel közülük tizenkettőből egy dobkört alkotott, a zenészek pedig egyszerre, karmesteri irányítással játszották fel a részeiket. Játékuk leginkább olyan tételekben szól jól, mint a "You Die or I Do", az "Ignition", a "This Is Madness", a "Tornado" vagy a kilencperces "Terraforming", ám az ezekben hallható ritmus többnyire fájóan egyszerű és sablonos. A gitárosok mellett egy nyolcfős pedal steel gitáros különítmény is volt, de igazából, ha nem lett volna, az sem tűnne fel.
A score legnagyobb buktatója pedig minden bizonnyal a basszusorientáltsága, mely szinte minden apró finomságot elnyom. A mély tartományok vezérszereplővé léptek elő, s már nem a többi szólam alapját képezik, hanem magát a zenét adják. Ez ideig-óráig működik is, de egy bizonyos mennyiség után a basszusrégió már nem teszi lehetővé, hogy változatos legyen a zene, bár kétségtelen, hogy Zimmer kísérletet tesz erre. Szintén a negatívumok sorát gyarapítja, hogy a zene egyáltalán nem fejlődik, s nem azért, mert Zimmer ezt a filmzenéktől alapvetően elvárt feladatot nem képes elérni, hiszen tucatnyi muzsikája bizonyítja a tematikus építkezésben való jártasságát, itt azonban ennek teljes hiányát hallhatjuk. S mivel a főhős egy emlékezetes főtémát sem kapott, pedig a film elbírta volna, így gyakorlatilag a score ugyanazon az érzelmi és dinamikai tölteten halad a teljes játékidő alatt, holott a történetnek van íve. És bár én nem értek egyet azon hangokkal, melyek e score kapcsán trailerzenés jelleget emlegetnek, hiszen a hangzást tekintve fényévekre az előzetesek aláfestései előtt jár Zimmer, ám az érzelmi töltet tekintetében sajnos igaz a megállapítás, miszerint trailerzenésen üres
Az acélember muzsikája.
Kiegészítő zeneszerzőkből most sem volt hiány, ám ami e téren a legfurcsább, az a leginkább trailerzenéiről ismert, de jövőre a
300: A birodalom hajnala komponistájaként is bemutatkozó Junkie XL, alias Tom Holkenborg bevonása volt, aki a score-ból karmesterként, zeneszerzőként és a dobos megoldások felelőseként vette ki a részét. S itt felmerül a kérdés, hogy a nagyon erős ütős részek akkor kinek is tulajdoníthatók? Zimmer és Junkie XL három tracket közösen jegyeznek, ráadásul az album erősebbjei közül (például az őrült dobos "This Is Madness", vagy az egyik főtémával remekül eljátszó "Arcade"), vagyis megint csak felvetődik, hogy Zimmer napjainkban képes-e még az önálló komponálásra, ám mivel ezt a kérdéskört sokszor kiveséztük már, így most inkább erre nem térnék ki.
Az említett negatívumoktól függetlenül
Az acélember zenéje nem rossz darab, sőt a film alatt néhol kifejezetten hatásosan teljesít, igaz, akadnak olyan pontok is, amikor érezhető, hogy a zimmeri elektroszimfonikus koncepció egyszerűen nem illik a jelenetbe, és az, hogy azért került oda olyan zene, mert a szerző képtelen túllépni saját keretein. Sajnos a témákat tekintve nemigen lehet túl sokat elmondani a score-ról, bár vannak visszatérő motívumai, ez kétségtelen. Egy kéthangos dallam tölti be az egyik főtéma szerepét, vagyis a legkarakteresebb szuperhős egy teljességgel jellegtelen témát kapott, amely aztán nem meglepő módon nem is fejlődik. Először a nyitó "Look to the Stars"-ban hallható ez a végtelenül egyszerű megoldás, majd szinte az egész score-on ebben a formában is vonul végig, hisz variálni nagyjából lehetetlen. A változatosságot kizárólag az jelenti, hogy szól zongorán, szintin, gitáron, "hajókürtön", de érzelmi változást maximum akkor észlelünk, ha zongorán halljuk ("This Is Clark Kent"), mivel ekkor kissé tartalmasabbra hangolta a dallamot a szerző. Két kivétel azért megnevezhető: az első lemezt záró két tétel, a "Flight" és a "What Are You Going to Do When You Are Not Saving the World?", melyek esetében a főtéma dinamikusabb interpretálása is felbukkan. A másik gyakoribb visszatérő motívum egy gyors, vibráló, főként elektromos csellón előadott téma, mely több tételben is feltűnik, a legjobban talán az "I Will Find Him"-ben teljesít, a legdinamikusabban pedig a "You Die or I Do"-ban.
Zimmer visszanyúlt a kilencvenes években alkalmazott rockos hangulatú munkáihoz is, ezekhez hasonlatos dob- és elektromosgitár-játék több tételben is felbukkan, de tulajdonképpen semmi nem indokolja ezt a retrós hangulatot. A
Lánglovagok vagy a
Rés a pajzson aláfestésének stílusában íródott trackek sorát gyarapítja az "If You Love These People" vagy az "Earth". A szerző korábbi munkáiból jól ismert ritmikai megoldásokra épül a "DNA" és a "Launch", és bár jelentősebb újdonságot ezek sem hordoznak, de azért a "Launch" eleje például elég jól hangzik. A közel félórás "Man of Steel (Hans' Original Sketchbook)" tétel formájában pedig egy különlegesség is felkerült az albumra: az a téma- és hangzásötleteket tartalmazó demóanyag, mely a score alapját képezte, s amely alapján a kiegészítő zeneszerzők dolgozhattak.
A score-ból kétféle verzió kapható, egy szimpla és egy deluxe, utóbbi több tracket, fémtokot, igényes füzetkét és egyéb érdekességeket kínál a vásárlónak. Noha általában nem sok értelme van ezen kibővített kiadványoknak, ám jelen esetben érdemes inkább a deluxe változatot beszerezni. A bővebb album sajátossága, hogy általa egy új térhangzást is kipróbálhatnak a hallgatók, ráadásul egy egyszerű, hétköznapi fejhallgatón keresztül. A forradalminak mondott DTS Headphone:X technikát első ízben itt alkalmazták filmzenekiadványra. Zimmer maga is áradozott erről az új megoldásról, sőt azt a különlegességet is elárulta, hogy ő eleve térhangzású munkákat komponál, így például a műveiből megjelenő CD-ket nem is szereti, hiszen azok csak sztereó hangzást adnak vissza. A DTS Headphone:X azon tételekben kiválóan teljesít, melyekben a dobkört alkalmazta Zimmer. Ugyanakkor érdemes még megemlíteni, hogy ez nem egy valódi komplett score kiadvány, mivel a második CD csak zenei ötleteket és demóanyagokat tartalmaz, ezek a filmben, ebben a formában nem hangzanak el.
Az acélember egy olyan score-t kapott, amelynek hallgatása a stílustól nem idegenkedők számára élvezetes, mert ebből a szempontból tényleg többé-kevésbé jó lett, ám több aspektusból komolyan elhasalt vele a szerző. Az album körül a hype persze ismét óriási, a Billboardon az igen előkelő kilencedik helyet kaparintotta meg a megjelenésének hetében, tehát Zimmer kiváló befektetés is. A mű fogadtatása azonban már egyáltalán nem nevezhető pozitívnak, bár kétségtelen, néhány ítész sok éve halmozódó dühét is beleírta negatív, túlzásokba eső kritikájába, ám a score piedesztálra emelése is teljesen indokolatlan, hiszen az ebben a hangzásvilágban rejlő maximumot már évekkel ezelőtt elérte Zimmer.
Írásunk a CD-n megjelent anyagról készült, a Spotify-on azonban csak annak rövidebb változata érhető el.