Zimmer az elmúlt nyolc-kilenc évben ebből a stílusból él, ám eddig rendre megmentette valami egyedi megoldással a zenéit, sajnos itt viszont semmi ilyen nincs, így ez a hangzás 2013-ban nekem már kevés, hogy ugyanolyan rajongással vagy rácsodálkozással figyeljem, mint még pár évvel ezelőtt is tettem. S az is eléggé világos, hogy a szerző epikus vonatkozásban nem képes másra, ami mostanra már kissé kiszámítható és egyhangú lett, valahogy úgy, ahogy anno az akciózenéi is színtelenek, egysíkúak lettek a kilencvenes évek végére. Ráadásul a hajókürtszerű effekt sokadszori alkalmazásával immáron elért oda, ahol James Horner tart a maga kis "danger motif" néven ismert szösszenetével (a párhangos motívumot Horner rendszerint akkor veti be, amikor az egyik szereplő felé veszély közeledik).

Mindezek mellett sajnos egyéb negatívumok is akadnak, ez pedig leginkább a hangzás terén keresendő. Zimmer a mögötte álló gigászi technika révén napjainkban a legjobb hangminőségű score-okat tudja szállítani, és ez most sincs másként. Itt azonban az elektronika túlzottan elhatalmasodott, a hangdizájn és a mértéktelen elektronikus módosítgatás pedig oda vezetett, hogy még a valódi hangszerek is mű hangzást kaptak. Pedig Zimmer számos különleges instrumentumot is bevetett, például Chas Smith több speciális acél ütőhangszeren játszik, vagy a világ egyik legelismertebb basszusgitárosát, Lee Sklart is hallhatjuk, sőt Anne Marie Calhoun még egy ritka Stradivarit is megszólaltat a score-ban a "Krypton's Last" tételben, ám az ő közreműködésük szinte kivehetetlen a többnyire gigászi erővel dübörgő szintiorgiában. Szintén egyedi és kalapemelésre késztető ötlet, hogy tizenhárom dobost alkalmazott Zimmer, köztük több ismert zenészt (például: Vinnie Colaiuta, Pharell Williams, Bernie Dresel, Josh Freese, Jim Keltner, Satnam Ramgotra), s egy zseniális ötlettel közülük tizenkettőből egy dobkört alkotott, a zenészek pedig egyszerre, karmesteri irányítással játszották fel a részeiket. Játékuk leginkább olyan tételekben szól jól, mint a "You Die or I Do", az "Ignition", a "This Is Madness", a "Tornado" vagy a kilencperces "Terraforming", ám az ezekben hallható ritmus többnyire fájóan egyszerű és sablonos. A gitárosok mellett egy nyolcfős pedal steel gitáros különítmény is volt, de igazából, ha nem lett volna, az sem tűnne fel.

A score legnagyobb buktatója pedig minden bizonnyal a basszusorientáltsága, mely szinte minden apró finomságot elnyom. A mély tartományok vezérszereplővé léptek elő, s már nem a többi szólam alapját képezik, hanem magát a zenét adják. Ez ideig-óráig működik is, de egy bizonyos mennyiség után a basszusrégió már nem teszi lehetővé, hogy változatos legyen a zene, bár kétségtelen, hogy Zimmer kísérletet tesz erre. Szintén a negatívumok sorát gyarapítja, hogy a zene egyáltalán nem fejlődik, s nem azért, mert Zimmer ezt a filmzenéktől alapvetően elvárt feladatot nem képes elérni, hiszen tucatnyi muzsikája bizonyítja a tematikus építkezésben való jártasságát, itt azonban ennek teljes hiányát hallhatjuk. S mivel a főhős egy emlékezetes főtémát sem kapott, pedig a film elbírta volna, így gyakorlatilag a score ugyanazon az érzelmi és dinamikai tölteten halad a teljes játékidő alatt, holott a történetnek van íve. És bár én nem értek egyet azon hangokkal, melyek e score kapcsán trailerzenés jelleget emlegetnek, hiszen a hangzást tekintve fényévekre az előzetesek aláfestései előtt jár Zimmer, ám az érzelmi töltet tekintetében sajnos igaz a megállapítás, miszerint trailerzenésen üres Az acélember muzsikája.