Coralie Fargeat alkotása, A szer a májusi, a Cannes-i Filmfesztiválon lezajlott ősbemutatót követően az egyik leggyakoribb szereplővé vált a filmvilág hírei közt. Érkeztek a Demi Moore alakítását és bátorságát méltató vélemények, aki mindent egy lapra tett fel, hiszen a Sztriptíz és a G.I. Jane bukását követően a média a szerepei helyett már csak a plasztikai műtéteivel foglalkozott. A nagy visszatérés egy olyan produkcióval jött el számára, melynek egyes pontjai mintha csak rímelnének életének bizonyos mozzanataira. Moore mintegy nyilvános önmarcangolást tartott e testi és lelki lemeztelenítést megkövetelő szereppel: a kamera a pórusok mélységéig hatolva mutatja meg, miként harcol kétségbeesetten letűnt fiatalságáért egy kiöregedettnek nyilvánított tévés aerobiksztár. Mindezt egy olyan testhorror köntösbe csomagolva, mely nem csupán azok számára lehet érdekes, akiknek már az óvodában is David Cronenberg volt a jele. Az eleve megosztó alkotás az utolsó negyedórában két táborra szakította a közönséget: míg egyesek díjazták, ahogy Fargeat nemcsak a gyeplőt dobja a lovak közé, de magát a hintót is utánahajítja, rengetegen nem tudtak mit kezdeni a groteszk vérfürdővel.


A jelenetek ismerete nélkül bizonyára szinte senki sem tudná végighallgatni A szer soundtrackjét, hiszen úgy teljesen értelmezhetetlen, eleve inkább egy hangmérnöki munkával elkészített hangdizájnkollázsnak tekinthető. A kívülállók csak hallgathatatlan  zajongásként tekinthetnek rá, melyben fúrástól faragásig, zúgáson-búgáson át flexelésig minden van. Meglepő, de a pszichedelikus trance és drum and bass elemeket is felvonultató elektronikus aláfestés egy olyan alkotótól származik, aki eredetileg klasszikus és kortárs zeneszerzést tanult. A brit Benjamin Stefanski, azaz Raffertie 2024 februárjában csatlakozott a stábhoz, amikor a produkció már kezdett végleges formát ölteni, de a rendezővel csak a premieren találkozott először, az egyeztetések online módon zajlottak. Úgy jellemezte művét, hogy azzal a filmbeli erőszakot, az érzelmek mélységét és a fausti alászállást egyaránt tükrözni kívánta. A populáristól távol álló elektronikus zenék rajongóiban nem véletlenül merülhet fel a score hallatán Squarepusher és Aphex Twin neve, hiszen munkásságukra a szerző is nagy tisztelettel tekint.


Raffertie több mint egy évtizede indult filmzenei pályájának eddigi csúcspontja A Continental: John Wick világából című széria szintén kísérletező, ám összehasonlíthatatlanul hallgatóbarátabb aláfestése volt. Már abban is felbukkant az a megoldás, amikor a score-t váratlanul megszakítja egy torz, tülkölésszerű robaj, ami itt a szerhez kapcsolódik, így a Margaret Qualley alakította „másik fél” felbukkanásától kezdve egyre többször halljuk. Míg a főszereplőt a szerző kezdetben lágyabb elektronikával jellemzi, a karakterrel együtt a kíséret is gyorsan szétesik. A palettán megtalálható a dark ambient, az ipari zúzás és horrorisztikus felcsattanások sora, s a kompozíciókban közös, hogy szinte egyetlen perc sincs, amikor ne érkezne valamilyen váratlan törés. Ez viszont albumként a legtöbb hallgató számára okkal élvezhetetlen.

A jelenetek alatt az aláfestés helytáll, ám attól még összességében nem válik zenévé, megmarad egy kétségtelenül hatásos kísérletezés szintjén. Ez pedig jobbára szimpla technika, így elsősorban nem zeneszerzői képességeket igényel, hanem játékot a különféle hangokkal. Tehát ha fogok egy teljesen átlagos hétköznapi zajt, például kutyaugatást, és torzítom, majd rátolom effektek garmadáját, könnyen hidegrázós és hatásos eredményt érhetek el, de attól még nem válok nagyszerű zeneszerzővé. Raffertie itt alkalmazott megoldásai bár kétségtelenül kreatívak, de alapvetően a szélsőségre törekvés hívta életre őket, megkötés nélkül bármi belefért. Mintha csak valakinek lenne sok legódarabja, építene belőle egy nonfiguratív alakzatot, végül ráfogná, hogy az egy kakas, és besöpörné vele az elismeréseket a kreativitásáért.


A szerben más előadók szerzeményei is helyet kaptak. A belga Danzel 2004-es „Pump It Up”-ján alapuló, lebutított remix az aerobikműsor betétdala lett, míg a lezáró vérfürdőt Anna von Hausswolff „Ugly and Vengeful”-ja teszi még kaotikusabbá. Amikor egy bizonyos – a férfivágyak picassós megtestesüléseként jellemzett – szereplő felrakja fülbevalóját, Bernard Herrmann Vertigóhoz írt szerzeménye („The Nightmare and Dawn”) szól, s ahogy az illető útnak indul, Etta James andalító „At Last”-je kerül éles kontrasztba az éppen látottakkal. Végül, az őrület elszabadulása előtt, Richard Strausstól az Imigyen szóla Zarathustra legikonikusabb részlete szólal meg, de ez, miként az imént említettek, szintén lemaradt az albumról. Noha a teljesség igényelte volna, az összeállításba nem is illenének. A szer kedvelői a score-ra feltehetően nyolc-tíz pontot adnának, zseniálisnak titulálva, míg a filmzenerajongók zöme – elzöldült arccal – mindössze egyet. Csakhogy mindkét tábor szélsőségesen pontozna, de lássuk be, egy szélsőséges aláfestés esetében ez azért cseppet sem meglepő.


Kiemelkedő trackek: Elizabeth Sparkle, The Substance, Pirouette