"Egy, két, Freddy hozzád lép. Hár', négy, most óvatos légy. Öt, hat, a kereszt óvhat. Hét, nyolc, ébren forgolódsz. Kilenc, tíz, senkiben se bízz". E mondóka – melynek az idők folyamán négy különböző magyar nyelvű fordítása is keletkezett – éppoly szorosan kapcsolódik Hollywood legismertebb horroralakjainak egyikéhez, Freddy Kruegerhez, mint annak égett arca, sötétzöld-piros csíkos pulóvere, barna kalapja, valamint pengés kesztyűje. A való életben sebezhető, az álomvilágban viszont halhatatlansággal és természetfeletti erővel felvértezett karakter 1984-ben, Wes Craven ötlete nyomán debütálhatott a mozivásznon. A szereplő létjogosultságát igen hamar kézzelfogható eredmények jelezték, hiszen az alig kétmillió dolláros költségvetést már majdnem az első héten visszatermelte, és a bevételi adatok végül 25 milliónál álltak meg. Ennek köszönhetően megannyi folytatás kapott zöld utat, sőt, 1988 és 1990 között egy 44 epizódból álló széria is képernyőre kerülhetett, Freddy pedig olyan népszerűvé vált, mint a Halloween Michael Myerssze, a Gyerekjáték Chuckyja, a Hellraiser Pinheadje, a Péntek 13. Jason Voorheese, vagy Ghostface, aki a szintén Cravennek köszönhető Sikolyokat uralta.

A Rémálom az Elm utcában a nyolcvanas évek horrortermésének élvonalába tartozik, s a fiatalokat az álomvilágban rettegésben tartó Freddy belső világáról az elmúlt bő három évtized alatt kellően részletes képet kaphattunk. A filmek fokozatosan engednek betekintést Freddy egykori életébe, így kiderül, hogy nevelőszülőknél nőtt fel, s már gyermekként szociopátiás jeleket lehetett felfedezni nála. Első áldozata az őt gyakran bántalmazó mostohaapja volt, és bár felnővén megházasodott, gyereke született, rendes munkahelye és egy, az Elm utca 1428. szám alatti háza is volt, gyilkos hajlama nem lankadt, célpontjaivá pedig a helyi gyerekek váltak. Nem sokkal azután, hogy rendőrkézre került, szabadon engedték, így a dühödt szomszédok szolgáltattak igazságot azzal, hogy rágyújtották a házat. Halála előtt azonban szövetséget kötött néhány démonnal, aminek eredményeként szellemként tért vissza, hogy a gyerekeket álmukban terrorizálhassa, öldöshesse tovább. Az ezzel a finoman szólva sem szívet melengető háttérrel rendelkező gonosznak a szerepére Cravenék először David Warnert (Ómen, Titanic) szemelték ki, ám ő nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért tovább keresgéltek. "Nem találtam olyan színészt, aki úgy játszotta volna el Freddy Krueger szerepét, ahogyan azt én elképzeltem. Mindenki halk volt, és könyörületes a fiatalokkal. Aztán következett Robert Englund meghallgatása. Nem volt olyan magas, amilyet szerettem volna, és kedves arccal rendelkezett, de rendkívül pozitív benyomást tett rám akkor, amikor megmutatta sötét oldalát. Robert megértette Freddyt" – mesélte a direktor. Az addig jobbára kisebb szerepekben feltűnő Englund ennek hatására Freddyként vonult be Hollywood halhatatlan színészei közé, és bármilyen más alakítást is vállalt el azóta (szerepelt többek között A mángorlóban, Az operaház fantomjában, valamint a Halálosztóban, s olyan szériákban is felbukkant egy-egy epizód erejéig, mint a MacGyver, a Knight Rider, a Hawaii Five-0 vagy a Walker, a texasi kopó), mindig a pengekezű, csíkos pólós gyilkos maradt. A karakter színre lépésének harmincadik évfordulója alkalmával adott interjúinak egyikében Englund ekképpen vélekedett a Freddy-jelenségről: "Az álomvadász koncepció nagyon is eredeti volt annak idején. A fiatalabb generáció rögtön elfogadta Freddyt. A különféle rendezvények során egyre gyakrabban találkozom második és harmadik generációs rajongókkal, így megfigyelhetem, hogyan öröklődnek a Rémálom az Elm utcában történetei. A szülők meghatározó fiatalkori élményei között ott van Freddy, így a vele kapcsolatos élményeiket is megosztják a gyerekeikkel".

A New Line Cinema kilenc filmből álló szériájában direktorként csupán az első felvonást jegyző Craven duplázott, s mellette olyan rendezők igyekeztek felzárkózni az általa teremtett nimbuszhoz, mint Jack Sholder, Chuck Russell, Renny Harlin, Stephen Hopkins, Rachel Talalay, Ronny Yu, valamint a Michael Bay producerelte remake-et irányító Samuel Bayer. A filmzeneszerzők vonatkozásában viszont pont annyi személyről beszélhetünk, ahány moziról. A sort Charles Bernstein nyitotta, aki szintetizátoros megközelítést alkalmazott. Az őt követő művészek azonban nem minden esetben ezt a hangszerelést követték, így a Rémálom az Elm utcában-filmeknél elektronikus muzsikával éppúgy találkozunk, mint szimfonikussal. Bernsteint – akinek témáját később mások is felhasználták – olyan szerzők követték, mint a Hollywood horrormágusának tartott Christopher Young, a Twin Peaks révén ismertté vált Angelo Badalamenti, Az utolsó csillagharcost is jegyző Craig Safan, a napjainkban az NCIS: Los Angeles kíséretén ügyködő Jay Ferguson, a Mad Max első két részénél közreműködő Brian May, a többek között a Hegylakó 3: A mágusért felelős J. Peter Robinson, a manapság a mozis világot a tévésorozatokéra cserélő Graeme Revell, valamint a Transformers-folyam révén népszerűvé vált Steve Jablonsky. Habár a filmek minősége epizódról epizódra hullámzik, a klasszikus folyam aláfestéseinek színvonala az állandósult zeneszerző-cserélgetések mellett is egyenletesnek nevezhető (amellett, hogy megvalósulásukat nemegyszer szegélyezték kisebb-nagyobb viszontagságok), nem utolsósorban pedig remek lenyomatai a nyolcvanas- kilencvenes évekre jellemző, alacsony költségvetésű horrorscore-világnak.


Craven alkotásának debütálására 1984 novemberének elején került sor, amely dátum tudatosan került megválasztásra: nem sokkal előtte volt Halloween. Az ősi kelta hagyományokból kiinduló, október 31-én megtartandó ünnep eleinte az angolszász országokra volt jellemző, napjainkban azonban már az egész világon elterjedt, s míg a legtöbbször töklámpással szimbolizált esemény a gyerekek számára a különféle maskarákba történő beöltözést és a cukorkagyűjtögetést jelenti, addig a felnőtt filmrajongók egy-egy horror megtekintését szokták beiktatni esti programjukba. A Rémálom az Elm utcában legfontosabb karaktere Freddy mellett a Heather Langenkamp által alakított Nancy Thompson, aki később a harmadik felvonásban is visszatér. A színészgárdából akkoriban a Thompson rendőrt alakító John Saxon (A sárkány közbelép) neve számított a legismertebbnek, s bár a mozi népszerűsége ellenére Englundhoz és Langenkamphoz hasonlóan a színészek többsége nem futott be jelentősebb karriert, az ekkor még elsőfilmesnek számító Johnny Deppnek sikerült az élvonalba küzdenie magát.

"Az alacsony költségvetés volt az elsődleges ok, amiért elektronikus kíséret született. Emellett viszont én is ezt a megközelítést találtam a legalkalmasabbnak elképzeléseim megvalósítására" – nyilatkozta az első felvonás muzsikáját jegyző Charles Bernstein (Cujo, Lélekvesztő), aki azon a vonalon indult el, melyen a zeneileg nem ennyire képzett, ám a korszak egyik meghatározó szintetizátoroshorror-muzsikusa, John Carpenter is a Halloweennél. "Az ügynököm hívott fel azzal, hogy találkozzak Wesszel, mert úgy érezte, mi ketten megértenénk egymást, jól tudnánk együtt dolgozni. És igaza lett. Találkozásunkat követően le is szerződtetett" – idézte fel a Cravennel való együttműködésének első lépéseit Bernstein, aki score-jának előadásakor olyan instrumentumokra támaszkodott, mint a Yamaha DX7, az Oberheim OB-SX, a Prophet-5, valamint egy Roland dobkészlet. A szerző olyannyira elnyerte a direktor bizalmát, hogy teljes mértékben önálló lehetett, a kreatív szabadságot pedig szó szerint értelmezhette, mivel a rendező temp zenékkel sem próbálta befolyásolni őt, azt az egyet viszont kategorikusan kikötötte, hogy a Freddyvel kapcsolatos mondóka helyeit tiszteletben kell tartania, vagyis az ilyet tartalmazó jelenetek alá vagy ne írjon zenét, vagy csak halk megoldásokkal járuljon hozzá az atmoszférához. Bernstein nemcsak zenei szőnyegelemekkel és textúrákkal igyekezett hatásosabbá varázsolni a képsorokat, hanem összetettebb tételekkel és dallamokkal is operált. Igaz ugyanakkor az is, hogy ő sem bánt bőkezűen a könnyedén megjegyezhető motívumokkal, így a muzsika hallgatása során döntően csak Freddy dallamsora marad meg emlékeinkben, amely ráadásul eleinte még csak tervben sem volt: "Már egy ideje a score-on dolgoztam, amikor ez a tíz hangjegyes főtéma megszületett. Eleinte textúrákon alapuló muzsikában gondolkodtam, olyanban, amely már számos korabeli horrornál is bevált, de közben egyre erősödött bennem a szándék, hogy ezt az egészet egy központi témával fogjam össze" – mesélte a komponista, aki ezzel nem csupán gerincet, hanem egyfajta fogódzót is adott művének. E dallam ugyanakkor nemcsak az első epizódnak, hanem a folyam egészének elengedhetetlen elemévé, egyfajta zenei kapcsává vált, köszönhetően annak, hogy a Bernsteint követő komponisták többsége szintén felhasználta elképzeléseihez – ez Freddynek éppúgy védjegyévé vált, mint Jason Voorheesnak a "ki-ki-ki ma-ma-ma"-motívum vagy a Sikoly-filmeknek a Sidney-téma. 

E muzsika bakeliten jelent meg először a Varése Sarabande égisze alatt (a cég egyébként Az új rémálom, valamint a 2010-es Rémálom az Elm utcában kivételével minden felvonás instrumentális muzsikájának kiadásáért felelős), egy évvel később pedig CD-n is napvilágot látott, ám ekkor már úgy, hogy Bernstein kompozíciói Christopher Young Rémálom az Elm utcában 2.: Freddy bosszúja ihlette művével karöltve kerültek fel a korongra. A Rémálom az Elm utcában bemutatójának huszadik évfordulója apropóján a Varése újfent megjelentette a score-t, ám ekkor már csupán az első moziból származó tételek kerültek fel a korongra – tartalmukat tekintve ugyanazok, mint az első két változat esetében. Freddy harmincadik születésnapja alkalmából a lemezkiadó egy nyolckorongos, limitált példányszámú gyűjteményt adott ki a Rémálom-széria első nyolc részéből, így minden történet teljes zenei anyaga napvilágot láthatott. 


A folytatással nem várt sokáig a New Line Cinema, a Rémálom az Elm utcában 2. – Freddy bosszúja ugyanis egy év elteltével már megjelenhetett a mozikban. Ahogyan arról a bevezetőben már szó esett: a filmek minősége hullámzó, ám minél több rész készült, a forgatókönyvírók annál mélyebben merülhettek el az élőhalottak sorába tartozó Freddy háttértörténetében. Olykor azonban előfordult, hogy a történet sem sikerült túl jóra és a karakterről sem tudtunk meg lényegi újdonságokat – a Freddy bosszúja pont ilyen. Mivel Craven nem szériának szánta a történetet, magára hagyta gyilkológépét, ezért a rendezéssel az 1982-es Alone in the Darkkal debütáló Jack Sholdert bízták meg, akinek ez volt a második egész estés alkotása, ráadásul a forgatókönyv megalkotását sem egy veterán íróra, hanem a pályafutásának elején járó David Chaskinra (Az átok) bízták. Bár a film anyagi szempontból sikeresnek mondható, több kritikus is megbélyegezte a homoerotikus/szadomazochista felhang jelzővel, melyet eleinte a később másságát felvállaló Mark Patton (Jöjj vissza, Jimmy Dean) játékának tulajdonítottak, évtizedekkel később azonban Chaskin bevallotta, hogy bár ez az érzés bizonyos mértékig helyénvaló, oka nem Patton előadásmódjában, hanem az ő történetvezetésében keresendő.

"A Rémálom az Elm utcában, a Halloween és a Péntek 13. sikerét követően, a nyolcvanas évek során mindenki úgy gondolta, egy szempillantás alatt bekerülhet a filmipar véráramába egy alacsony költségvetésű horrorral" – vélekedett később a korszak egyik jellemző, aranytojást jelentő műfajáról Christopher Young. Az ekkor még a húszas éveinek vége felé járó szerző neve nem volt ismeretlen a New Line Cinema számára, hiszen az már az első rész kapcsán is felmerült, az alkotók viszont akkor végül inkább Bernsteinnek szavaztak bizalmat, miután azonban a második felvonás zöld utat kapott, és annak új direktora lett, Young újfent a látómezőbe került. Ezúttal ráadásul nemcsak, hogy aláírták vele a szerződést, hanem a film nyersvágásához is az ő, a Def-Con 4-re keresztelt sci-fi ihlette munkájából szemezgettek az alkotók – emellett James Horner A farkas, illetőleg a Humanoids from the Deephez köthető műveiből is használtak részleteket temp zeneként. Sholder kérésére Young zenekarra készítette el művét (a direktor e kívánalmát azzal támasztotta alá, hogy ennek alkalmazásával is növelni szeretné a film nimbuszát), és egyetlen hangjegyet sem emelt át elődjétől. Angelo Badalamenti és a remake aláfestéséért felelős Steve Jablonsky mellett ő volt az egyetlen ilyen szerző a folyam életében, a változtatások azonban illettek a történethez, itt ugyanis a rémálmok ura egy új család, Walshék életét igyekezett megkeseríteni. Bár a szerző a Freddy bosszújának köszönhetően mégiscsak részesévé válhatott a Freddy-világnak, mindezt feszített munkatempó övezte: "Sok olyan művem van, ahol elegendő idő állt rendelkezésemre, ezáltal lehetőségem nyílott arra, hogy amennyire csak lehetett, elmerüljek a filmben. Itt azonban mindennel sietnem kellett. Amikor ilyen rövid határidővel dolgozom, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a háttérben különféle alternatívákon is ügyködjek" – mesélte Young, akinek rátermettsége révén a szoros határidő nem nyomta rá bélyegét a score minőségére. Young amellett, hogy szakított Bernstein motívumával, az új főtéma megalkotását leszámítva döntően arra koncentrált, hogy munkája mindig együtt éljen a képsorok nyomasztó hangulatával. A Freddy bosszújában a szerzőre jellemző zenekari csörték éppúgy felbukkannak, mint a csőharang-játékok, kuriózumként pedig még a filmzenék világában ritkán felbukkanó kereplőt is bevetette annak érdekében, hogy minél hűebben adja vissza Freddy Elm utcai gyerekekre gyakorolt nyomását. S habár ezt a negyvenöt muzsikussal előadott darabot nem szokás örökzöldnek nevezni tőle, olyan klasszikusokat alapozott meg vele, mint például a Hellraiser score-ja, nem utolsósorban pedig magában foglalja a művész horrorzenei palettáján ma is alkalmazott kézjegyeit, alapjait. 

A score első körben bakeliten látott napvilágot, röviddel ezután pedig következett a már említett, a Rémálom az Elm utcában kíséretével közösen megtöltött CD. A teljes anyag az A Nightmare on Elm Street – 8 CD Box Set kiadvány keretében jelent meg, önállóan azonban e kíséret a bakelit változaton kívül a mai napig nem vásárolható meg. Ez a Rémálom-széria egyetlen olyan darabja, amely lemezkiadás szempontjából erre a kissé hányaveti sorsra jutott, a többi aláfestés ugyanis minden más esetben kapott önálló felületet.


Az 1987-es Rémálom az Elm utcában 3. – Álomharcosokban nemcsak Freddy köszönt vissza ismerősként, hanem ez első részből megismert Thompson rendőrtiszt (természetesen Saxon alakításában), és Nancy is (Langenkamp tehát szintén feltűnik), aki azon utolsó, Elm utcai gyerekekkel vállvetve igyekszik felvenni a harcot a pengés kezű gyilkos ellen, akiknek szülei annak idején közreműködtek Freddy megölésében. Az előző produkciótól távol maradó Craven íróként tért vissza az ekkorra már ikonikussá vált karakteréhez, szándéka pedig ezzel nem más volt, mint hogy trilógiává duzzasztva zárja le a rémálmokat. A rendezői székbe Chuck Russell (Végképp eltörölni) ülhetett, a forgatókönyvet pedig Craven Bruce Wagnerrel (Térkép a csillagokhoz) karöltve vetette papírra, majd érkezett Frank Darabont (Halálsoron), végül pedig Russell is besegített nekik a történetformálásba. A mozi hangulatát tekintve a Rémálom az Elm utcábannal rokonítható, szembetűnő különbség azonban, hogy míg az első két felvonásban Freddyt nem szószátyár alakként ismerhettük meg, addig jelen esetben ténykedését fekete humorral fűszerezi, mely a későbbiek folyamán védjegyei közé került.

A kíséretről ezúttal Angelo Badalamenti gondoskodhatott, akire a David Lynch-csel közösen készített Kék bársony című misztikus alkotás (amelyet olyan meghatározó kollaborációk követtek, mint a Twin Peaks vagy a Mulholland Drive – A sötétség útja) kapcsán figyelt fel az Álomharcosok gárdája. A büdzsé okán a szerző kénytelen volt szintetizátorokra, illetve hangmintákra támaszkodni, némely jelenet esetében azonban úgy vélte, hogy a rendelkezésére álló lehetőségek nem elegendőek elképzeléseinek maradéktalanul történő kivitelezéséhez, ezért azoknál nagybőgőt, franciakürtöt, oboát, timpanit, valamint egy, a főként a Jennifer Rubin által alakított Tarynt szimbolizáló elektromos gitárt vont be az előadásba. Badalamenti célja az volt, hogy műve a lehető legkísértetiesebb hatást gyakorolja a nézőre, mely törekvését később így foglalta össze: "Zeném egyáltalán nem témaközpontú, és kellően zaklatott, ugyanakkor vannak benne olyan hanghatások, effektek, melyekkel egyedivé válhatott". A komponista önálló lábakra kívánta állítani elképzelését – Younghoz hasonlóan mellőzni kívánta Bernstein témáját -, törekvései ellenére azonban ő vált a folyam egyetlen olyan művészévé, akit ahol csak lehetett, elgáncsoltak megbízói. Russell, valamint Rachel Talalay producer nem érezték úgy, hogy a végeredmény hű lenne a Bernstein által teremtett világhoz, ezért néhány helyen a score-t az első részhez íródott muzsikákkal váltották ki vagy éppen mosták össze. A munkálatoknak azonban nem ez volt az egyetlen, Badalamenti ténykedését érintő változása, a gyártási folyamat utolsó pillanataiban ugyanis az Álomharcosok új jelenetekkel gazdagodott, így a már késznek vélt kíséret nem illeszkedett mindenhol a képsorokhoz. Ekkor került a csapatba kiegészítő zeneszerzőként Ken Harrison (MacGyver, Merlose Place), aki azt kapta feladatául, hogy a problémás helyek tételeit igazítsa a képsorokhoz, szükség esetén pedig toldja meg azokat néhány hangjeggyel. A zűrös történet további érdekessége, hogy az eredetileg megjelent filmzenealbumon kizárólag a Badalamenti-féle muzsika kapott helyet, a film alatt hallható, Harrison által is kezelésbe vett részek pedig csak közel három évtizeddel később, az A Nightmare on Elm Street – 8 CD Box Set gyűjteménynek köszönhetően láthattak napvilágot. 

Az Álomharcosok a folyam első olyan darabja, amelynél az instrumentális kísérettel párhuzamosan egy, kifejezetten a film számára készített dal is született. A Dokken nevű heavy metal banda által írt és előadott "Dream Warriors" nemcsak a filmben csendül fel, hanem az Elektra/Asylum közreműködésével önálló kislemezen is elérhetővé vált, idővel pedig a csapat Back for the Attack című nagylemezén is helyet kapott. A mozi és a dal népszerűsítése céljából mindehhez még egy klipet is leforgattak, ahol a zenekar játéka mellett Krueger, valamint a Patricia Arquette alakította Kristen Parker kergetőzését is figyelemmel kísérhetjük. 


A Még drágább az életed, az Utánunk a tűzözön, valamint a Cliffhanger – Függő játszma rendezőjeként népszerűvé vált Renny Harlin az 1988 augusztusában bemutatott Rémálom az Elm utcában 4. – Az álmok urának köszönhetően vált részesévé a franchise-nak. Ezúttal új, másokat az álmába invitálni képes karaktert ismerhettünk meg Alice személyében, akit a főként tévésorozatok (Walker, a texasi kopó, Chicago Hope, Pacific Blue) epizódszereplőjeként számon tartott Lisa Wilcox testesített meg. Erre a lépésre azért volt szükség, mert Freddy eredeti indíttatása a halálának megbosszulása volt, az Álmok urában azonban minden olyan fiatalt sikerült eltennie láb alól, akik egykori gyilkosainak leszármazottai voltak, vagyis eddigi ténykedésének oka teljes mértékben megszűnt. Alice-t arra használja Freddy, hogy az Elm utcán kívül eső területekről invitáljon álmaiba gyerekeket, mely továbbgondolás okán a rajongók kemény magjának jó része nemtetszését fejezte ki Brian Helgeland (Szigorúan bizalmas, A tűzben edzett férfi), valamint Jim és Ken Wright (Pitch Black – 22 évente sötétség) forgatókönyve iránt. Ugyan az Álomharcosokkal lezártnak tekinthető lenne Freddy ámokfutása, és e filmet nem egy kritika is érte, a fanyalgások ellenére a Freddy vs. Jasonig bezárólag ez a produkció bitorolhatta a legnagyobb bevételt eredményező epizód címét.

"Épphogy befejeztem a Remo Williams: The Prophecyt, amikor a New Line Cinema ügyvezetője, Robert Shaye megkeresett ezzel a munkával" – nyilatkozta Craig Safan (Az utolsó csillagharcos), akire a produceri szerepet is betöltő Shaye Remo Williams első színre lépésének, a Fegyvertelen, de veszélyesnek a kísérete hallatán figyelt fel. Badalamentivel ellentétben Safan számára e folyam a szűk egy hónapos határidő mellett is kellemes emlékeket idéz, aminek egyik fő oka, hogy megbízói nem babráltak ki vele, sőt, igen nagy mérvű szabadságot biztosítottak számára: "Nem voltak temp zenék, és Renny is többnyire magamra hagyott. Bár meglátogatott pár alkalommal, hogy meghallgassa, hol tartok, de ez volt minden" – emlékezett vissza a szerző. Az alkotók a korábbi gyakorlatnak megfelelő szintű büdzsét különítettek el a komponista számára, aki a karakter világában a rá váró feladaton túl kizárólag Freddy első felbukkanásának megtekintésével merült el. A legjobb döntésnek azt látta, ha Bernsteinhez hasonlóan ő maga is a szintetizátorokat részesíti előnyben, mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az így kapott hangok kísértetiesebbek, fenyegetőbbek annál, amit zenekar lenne képes létrehozni. A stúdióval történő egyeztetések egyikén pedig arra is engedélyt kapott, hogy a klasszikus motívumot adaptálja: "Soha senki nem kérte ezt tőlem, de én ezt a felvetést helyénvalónak találtam. Charles jó barátom, ezzel a témával pedig remekül ráérzett a széria hangulatára, így én is fel kívántam használni párszor" – mesélte, végül azonban nemcsak ezt adaptálta, hanem egy jelenet erejéig az első rész filmzenealbumán "Dream Attack" címet viselő akciótételt is belecsempészte Az álmok urába. Az orgona- és kórushangmintákkal, valamint időnként bluesos hangvételű megoldásokkal tarkított mű a széria azon darabja, amely a legközelebb áll Bernstein elképzeléséhez, legszembetűnőbb pillanata ugyanakkor ennek is az a bizonyos motívum. Emiatt van, hogy Safan inkább a főbb karakterek számára készített textúrákat, s azokkal operált annak függvényében, hogy az adott szereplő részt vesz-e a jelenetben vagy sem, s ha igen, akkor milyen mértékben. Kompozícióinak egyikét a szerző source musicnak szánta a filmbe (azaz nemcsak a néző, hanem a szereplők is hallották volna), ám ezt végül nem ilyen módon, hanem más dallamokkal, klasszikus értelemben vett aláfestéssel oldották meg, így az Alice és Freddy gyorsétteremben történő találkozása inspirálta szintis/bluesos darab kizárólag a filmzenealbum "Freddy's Pizza Restaurant" trackjeként maradt fent. 

Az Álomharcosokhoz hasonlóan a New Line ezúttal is bevetett egy olyan dalt, melyet a mozival kapcsolatos reklámkampány részeként is felhasználhatott. Erre a célra a The Fat Boys nevű hip-hop triót szerződtették, melynek tagjai az "Are You Ready for Freddy"-ben közösen rappelnek a Freddy bőrébe bújt Englunddal. A népszerűsítést azonban az alkotók ezen és a Chrystalis által megjelentetett betétdalos albumon túl azzal is fokozták, hogy Az álmok ura premierjét követő napon a csíkos pulóveres rém az egyórás The Freddy Krueger Special című MTV-műsorban tűnt fel, ahol a Dokken- és a The Fat Boys-számok mellett hat egyéb, hangulatukban hozzájuk illő klipet vetítettek le. Utóbbiak közé tartozott Alice Cooper "Welcome to My Nightmare"-je, a Europe "Superstitious"-a, Peter Gabriel "Shock the Monkey"-ja, a "Love Kills" Vinnie Vincenttől, a "Bark at the Moon" Ozzy Osbourne-tól, valamint az "Owner of a Lonely Heart" a Yestől, melynek tagjai között a később filmzeneszerzőként is tevékenykedő Trevor Hornt és Trevor Rabint is találjuk. 


Az MTV-s szereplést követően a kaszabolós gyilkos a D.C. Folliesre keresztelt sitcom "Freddy Krueger's Nightmare: Dan Quayle Elected President" című epizódjában is feltűnt, s minthogy a tévés szereplések révén Freddy még több ember számára vált ismertté, a New Line Cinema – tovább ütvén a vasat – addig ismeretlennek számító utakkal is próbálkozott. A negyedik egész estés produkciót követően útjára bocsájtották a végül két évadot megélt Freddy's Nightmarest, ahol Englund nemcsak színészként, hanem két epizód erejéig rendezőként is jelen volt – a művész emellett az 1988-as 976 – A Sátán hívószámát, valamint a húsz évvel későbbi Killer Padet jegyzi direktorként. Mivel a mozik során Freddy ellenségei már elfogytak, a folyam forgatókönyvírói más megvilágításból közelítettek a karakterhez, illetve mitológiájához: bár az első rész még a sorozatgyilkos halálának okával és körülményeivel foglalkozik, az álmok réme az epizódok túlnyomó részében mesélőként van jelen, s különféle, nem éppen kedves történeteket tár elénk az Elm utca becsületesnek hitt lakóiról. 

A szűk költségvetés miatt az alkotók nemcsak a színészek vonatkozásában igyekeztek kevésbé ismert emberek között castingolni (az első évad egyik epizódjában az akkor még be nem futott Brad Pitt is feltűnik), hanem a kíséreteket készítő komponisták terén is. A sort Nicholas Pike (Stephen King: Alvajárók) nyitotta, akit Peter Bernstein (Alamo: 13 nap a dicsőségig), majd a Kevin M. Kern és Orville Stoeber alkotta duó (Ijesszük halálra Jessicát!), a Thomas C. Jones-Steve Rucker páros (A gumimacik), Ethan James (Kék iguána), Stacy Widelitz (Az utolsó piszkos tánc), Randy Tico (Szellemképtelenség), Junior Homrich (Smaragderdő), valamint az epizódok közel felét jegyző Gary S. Scott (Beverly Hills 90210) követett. A második évad "Photo Finish"-ének score-jáért felelős Jones arról mesélt, hogy a szerzők döntően a stúdió révén kerültek be a projektbe, a végső döntést azonban a rendező vagy a producer hozta meg. Szerzőtársával, Ruckerrel nagyjából egy hét állt rendelkezésükre, művük elkészítésének pedig úgy láttak neki, hogy egyetlen Freddy-történetet sem láttak: kizárólag az adott epizódra, valamint az alkotókkal történő egyeztetések során elhangzottakra támaszkodtak. "Miután már nagyjából tízpercnyi muzsika a rendelkezésünkre állt, újból találkoztunk a filmesekkel, akiknek megmutattuk, hogy milyen irányt jelöltünk ki magunknak. Miután zöld utat kaptunk, tovább folytattuk a munkát" – emlékezett vissza Jones.


Freddy a tévésorozat évadai között beköszönő nyári szünetben sem hagyta magára rajongóit: az 1989 augusztusában debütált Rémálom az Elm utcában 5. – Az álomgyerekben folytatta tovább áldásosnak finoman szólva sem nevezhető tevékenységét. A direktori széket a Ragadozó 2.-t, a Meggyanúsítvát, valamint A tíz csapást is jegyző Stephen Hopkins foglalta el, aki számára ez nem csupán egy Freddy-mozi volt, hanem debütálási lehetőség Hollywood színpadán. A történet gerincét ezúttal az adta, hogy Freddy emberré szeretett volna válni, amihez az előző részből megismert Alice-t (Wilcox), pontosabban annak gyermekét kívánta felhasználni, a forgatókönyvért felelős Leslie Bohem (Dante pokla) ugyanakkor nemcsak az ide vonatkozó cselekményszálakkal igyekezett lekötni a nézőket, hanem azzal is, hogy újabb háttérinformációkat csöpögtetett az ekkor már javában ikonként tündöklő kaszabolós gyilkosról. Erőfeszítéseik ellenére a New Line gárdája már nem úszta meg az újabb bőrlehúzást mélyrepülés nélkül: a karakter tevékenysége mellett egyre kevesebb rajongó ment el szó nélkül, s bár a gyártási költség majd' négyszeresét így is sikerült visszatermelni, Az álomgyerek lett a folyam addigi legalacsonyabb bevételt elkönyvelő része.

Hopkinsnak négy forgatási, valamint további négy, utómunkálati hetet biztosítottak a producerek, a Freddy felett folyamatosan bábáskodó stúdióvezető, Shaye pedig Jay Fergusont fogadta fel komponistaként, akit már az előző részhez szeretett volna megnyerni magának, a szerző azonban akkor olyannyira el volt havazva, hogy jobbnak látta visszautasítani a lehetőséget (ennek folyományaként került a staféta Safanhoz). Ahogyan azt a Hopkins rendelkezésére álló időintervallumok előrevetítették, Ferguson koncepciója nem a lehető legoptimálisabb munkaidővel párosulva kelt életre: "Az utolsó pillanatban kértek fel. Minden az utolsó pillanatban lett kész. Ebből eredően nem engedhettük meg magunkat azt a luxust, hogy leüljünk, átbeszéljük a történetet és a karaktereket, hanem ez amolyan 'itt vagyunk, adj nekünk egy zenét!'-jellegű megbízás volt. Ők még javában vették fel az új jeleneteket, miközben mi már az időzítésekkel foglalatoskodtunk. Ezt megelőzően még nem volt részem ilyenben. Kész őrület volt!" – kommentálta. A többek között a Tremors-folytatások egy részét, a Mesék a kriptából egyes epizódjait, valamint a hazánkban is futó NCIS: Los Angeles-folyamot jegyző művész szűkre szabott határideje azonban nem érződik a kíséreten. Bernstein dallamsorát mértékkel alkalmazta, a lehetőségekhez képest pedig igyekezett dallamos motívumokat csempészni score-jába (noha első hallásra ez nem mindig tűnik fel az effektek és a csörték közepette), ráadásként pedig helyenként olyan hangzatos akciótételekkel is gazdagította a képsorokat, melyekhez hasonlóakat az idő tájt Harold Faltermeyertől (A Beverly Hills-i zsaru) hallhattunk. Művébe lánya szintetizátorral átalakított hangját is beleszőtte, amellyel Alice gyermekét kívánta szimbolizálni, és számtalan textúrát, illetőleg atmoszféraelemet is bevetett annak érdekében, hogy a rémisztő álomvilágot hallhatóvá tegye – Safanhoz hasonlóan a csúcspontoknál ő is bevetette az orgonahangot. Miközben Ferguson igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből, röviddel a célvonal előtt a producerek újabb kéréssel fordultak hozzá: bizonyos helyeken zenekari trackekre volt szükségük. E kívánságból úgy lett valóság, hogy a szerző felfogadta Brad Dechter hangszerelőt, akinek odaadta a témáit, melyek közül aztán Dechter néhányat ennek megfelelően dolgozott át.

A stúdió ezúttal is igyekezett hangsúlyt fektetni a dalokra, ami jelen esetben elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az Iron Maiden énekese, Bruce Dickinson a Zomba Recording kérésére elkészítette a "Bring Your Daughter... to the Slaughter"-t, amely aztán olyannyira megtetszett a zenekari társának, Steve Harrisnek, hogy arra kérte Dickinsont, szólóalbuma helyett inkább a következő Maiden-lemezre tegyék rá. Így e szám némi módosítást követően a csapat 1990-es No Prayer for the Dying című albumáról is visszaköszönt, az eredeti változat pedig a Jive Records gondozásában megjelent soundtracken kapott helyet olyan előadók dalaival egyetemben, mint például Samantha Fox, a rapper Schoolly D, vagy a Romeo's Daughter nevet viselő brit rockbanda, melynek "Heaven in the Backseat"-jére szállt a filmkockákkal tarkított videoklip elkészítésének joga.


"Minden városban van egy Elm utca" – állítja az álomvilág ura a Freddy halála – Az utolsó rémálomban, melynek direktori székébe a széria életét producerként már a kezdetektől nyomon követő Rachel Talalay ülhetett, aki ezzel mutatkozott be rendezőként, napjainkban pedig olyan szériák egyes epizódjainak felvételeit irányítja, mint a Ki vagy, Doki?, a Sherlock, a Flash – A Villám vagy a Supergirl. Az álomgyerek óta két év telt el, Freddy viszont ez idő alatt csupán a vászontól maradt távol: a gyerekek démona a számítógépes világot igyekezett meghódítani azzal, hogy először a Nintendóra megjelentetett A Nightmare on Elm Street-játékban (zene: David Wise) köszönt vissza, majd a Commodore 64-en játszható verzió következett (ehhez már Paul S. Mudra szolgáltatott kíséretet), az útvonalkeresés eme válfaja azonban e próbálkozásokat követően éppúgy elhalt, ahogyan a tévésorozat. Az álmok urától észlelhető minőségromlást pedig az újabb mozifilm sem tudta megállítani: hiába gördültek le már-már menetrendszerűen a kalandok a New Line futószalagjáról, történetvezetésük, tartalmuk konstans módon tartott a mélység felé, s bár a Freddy halála Az álomgyerekhez viszonyítva jobban teljesített a pénztáraknál, a kritikusok és a rajongók döntően ezt szokták megjelölni a folyam mélypontjaként. És bár tudom, hogy a Freddy halála a score-t leszámítva semmilyen szempontból sem nevezhető eltalált darabnak, bennem amiatt nem él keserű emlékként, mert annak idején ezen keresztül ismerkedtem meg Freddyvel egy 3D-s vetítés keretén belül, a Duna Plaza mozijában. 

"Szeretek horrorfilmeken dolgozni, mivel nagy lehetőségeket biztosítanak a zeneszerzők számára. A horrorok és a sci-fik kíséretei mindig előrevetítik, mit várhatunk. A sugallatok különböző módon jutnak el a nézőkhöz, aminek köszönhetően azt érzem, hogy valódi részese lehetek a cselekménynek, és olyan dolgokat tehetek, melyekkel a közönség idegeit gyötörhetem, vagy éppen sokkolhatom őket" – nyilatkozta a nyolcvanas évek első felében az ausztrál származású Brian May, akinek neve a Mad Max-mozik révén cseng világszerte ismerősen. A hazájában megannyi horrorhoz (Vágóhíd négy keréken, Nightmares, The Survivor, Snapshot) szerződtetett komponista ugyan nem hagyta el a szintetizátorokat, valamint az effekteket, művének döntő részét azonban amellett írta meg zenekarra, hogy a büdzséből mindössze egy visszafogottabb létszámú formációra tellett neki – hasonlóan, mint hat évvel korábban Youngnak. Amellett, hogy saját vezértémát készített, a klasszikus dallamsort sem hagyta parlagon heverni, ám csak nagy ritkán hozakodott elő vele teljes valójában: legtöbbször az első négy hangjegyet követően a jól ismert folytatástól eltérő módon fűzte tovább, amivel új színt adott Bernstein karaktermotívumának. A score-ban felbukkanó dallamok közül első hallásra a vígjátékokat idéző, fúvósokra íródott téma, valamint az a rendkívül gyors és zaklatott akciómotívum ragadja meg a hallgatót, mely utóbbi Rimszkij-Korszakov Mese Szaltán cárról című négy felvonásos operájának "A dongó"-ját juttatja eszünkbe. May rendkívül ügyesen oldotta meg az élő- és az elektronikus zene házasítását, s egy kellően színes, ugyanakkor - a mozi nyújtotta lehetőségek okán – vérbeli horrorzenének igazából nem nevezhető muzsikával járult hozzá a Freddy halálához, amely utolsó munkáinak egyike volt (még ebben az évben szállított dallamokat a szintén kultikus Mesék a kriptából egyik epizódjához is). Szembetűnően ügyes megoldásai ellenére azonban a végsőnek gondolt anyaggal történő rendezői, illetve produceri variálásokból ő sem maradt ki, de öröm az ürömben, hogy neki csupán egy csipetnyi bosszúsággal kellett szembenéznie. Azzal ugyan tökéletesen tisztában volt, hogy a filmben szereplő számítógépes játékhoz (a kultikus horroralakok közül csupán Freddy és Pinhead kóstolhattak bele a mozifilmen belüli konzolvilágba) nem ő, hanem a főként zenei rendezőként tevékenykedő Ashley Irwin szolgáltat majd kíséretet, azt azonban nem sejtette, hogy az utolsó pillanatokban hozott döntések egyikével megnyirbálják a nyitó képsorok alatt felcsendülő darabját. Az eredetileg tervezett és feljátszott "Opening Titles" másfél percéből mindössze felet hagytak meg a New Line-osok, ezt pedig annak érdekében tették, hogy a Goo Goo Dolls "I'm Awake Now"-ja ne csak a mozi végén, hanem a főcím alatt is felcsendülhessen.

A hivatalos score mellett a Varése 1993-ban előrukkolt a The Best of A Nightmare on Elm Street koronggal is, melyen az addig készült hat mozifilm kíséreteinek legjavát gyűjtötte össze 71 percben. A Freddy halálához emellett – a korábbi gyakorlatnak megfelelően - a Metal Blade Records jóvoltából egy betétdalokat magában foglaló lemez is napvilágot látott, amelyen a rapper Chubb Rock, a Fates Warning metálbanda, valamint a Goo Goo Dolls muzsikái mellett Iggy Pop "Why Was I Born? (Freddy's Dead)"- je is helyet kapott. S ha már rockerek: az olyan cameo szereplők mellett, mint Johnny Depp, Robert Shaye, Roseanne Barr vagy Tom Arnold, Alice Cooper is feltűnik a filmben, s nem mást alakít, mint az ifjú Freddy nevelőapját.


Bár Craven a Rémálom az Elm utcában 3.: Álomharcosokat követően úgy határozott, nem forgat több részt, elképzelése volt arról, milyen irányban lehetne továbbgörgetni a fonalat, ám mivel az nem volt szimpatikus a New Line illetékeseinek, jobbnak látta a háta mögött hagyni a folyamot. Szándéka mellett az 1994-ben vászonra vitt Az új rémálom – Freddy feltámadig bezárólag tartott ki, amely rendkívül jót tett a szériának, mert ez feledtetni tudta az előző két történet hibáit, ám mivel a rajongók szemében a karakter régi hírneve ekkorra már kellően meg lett tépázva, többségük ezzel sem volt maradéktalanul elégedett. Craven olyan kitételek mellett vállalta el a munkát, hogy az álmok ura kevesebb vicces jelenettel és több gonoszsággal bírjon, a film pedig ridegebb és véresebb legyen az előzőeknél, továbbá olyan változtatásokhoz is folyamodott, mint a pengés kéz újragondolása. Ezek megvalósításához arra is szükség volt, hogy rendezőként és íróként egyaránt jegyezze a projektet, a "hogyan tovább?" kérdést pedig úgy oldotta meg, hogy a valóságba ültette át a történetet, mely szerint a Nancyt alakító Langenkamp, a rendőrt megszemélyesítő Saxon és a Freddyt játszó Englund dolgos hétköznapjaikat élik. A széria rajongói azonban újabb folytatást kívánnak, amire Langenkamp kivételével a legtöbben hajlanának is, a terror azonban így sem marad el, az addig egy fiktív szereplőként számon tartott Freddy ugyanis előtör az álomvilágból. "Az új rémálmot több okból is a legkedvesebb folytatásként tartom számon" – nyilatkozta Englund. "Azt hiszem, ez állta ki leginkább az idő próbáját, nem mellesleg szórakoztató volt az eredeti gárdával történő találkozás, melybe Heather vagy John Saxon is tartozik. Wes forgatókönyve pedig nemcsak okos volt, hanem kellően eredeti is, referenciaként könnyedén helytállna megannyi horrortörténet között". 

A karakter megszületésének tizedik évfordulójára készült mozi kíséretéről J. Peter Robinson (Cadillac Man, Vak végzet, Koktél) gondoskodott, aki így mesélt a felkéréséig vezető útról: "A Wes Cravennel való kapcsolatom Phillip Noyce-on, a Vak végzet rendezőjén keresztül kezdődött. Phillippel a Nightmare Café című horrorsorozat bevezető epizódján dolgoztunk, amelynek producerei Craven és partnere, Marianne Maddalena voltak. Phillipet közben felkérték a Férfias játékok rendezésére, így Wes vette át a munkáját. Összesen tizenhárom részt készítettünk együtt, amiből hat élte meg a bemutatót. Természetes volt, hogy amikor előjött a Vámpír Brooklynban és Az új rémálom – Freddy feltámad ötlete, engem választottak zeneszerzőnek". May a Freddy halálához szállított nagyzenekari és szintetizátoros egyveleggel vérfrissítést hajtott végre a Rémálom-zenék terén, s ezt az utat Robinson is követendőnek tartotta - ugyanakkor volt olyan jelenet, ahol a bluesos megközelítést ítélte a legmegfelelőbbnek, s ebben Tom Canning és Mike Rockwell voltak segítségére. A hangszerelést aszerint igyekezett váltogatni, hogy éppen mi látható a vásznon: az elektronikus elemek a hétköznapokat hivatottak szimbolizálni, a zenekari részek ezzel szemben az álomvilágot, illetőleg annak mozgatórugóját, a félelmet tükrözik. A szimfonikus megoldások amellett, hogy helyenként Jerry Goldsmith, John Williams és James Horner stílusát idézik, rendkívül markánsan szólnak, amiben az is közrejátszott, hogy Younggal és Mayjel ellentétben Robinsonnak kellő mennyiségű muzsikus állt rendelkezésére. A borzongatás újabb szintre történő emelését a zenekar erejének kihasználása mellett úgy oldotta meg a szerző, hogy egy kisebb kórust is bevont az előadásba, melynek tagjai vagy gyerekdalszerűségeket énekeltek, vagy olyan gótikusan zengtek, ami leginkább Young Hellraiser 2. vagy Goldsmith Ómen-score-jával rokonítható. Saját elképzeléseiből ugyanakkor ő sem kívánta mellőzni a klasszikus motívumot: "Azt javasoltam Wesnek, hogy mindenképpen használjuk Charles Bernstein témáját. Ellenkező esetben ugyanis olyan lenne, mintha egy James Bond-filmet akarnánk készíteni annak klasszikus témája nélkül. A dallam, amelyet írt, maga Freddy Krueger" – kommentálta. A score felvételei három különböző színtéren zajlottak: a zenekari szekciónak a Salt Lake Cityben található L.A. East Studios adott otthont Michael McCuistion vezényletével, a kórusrészeket egy Los Angeles-i helyszínen rögzítették, az elektronikus megoldások pedig Robinson házi stúdiójában keltek életre. 

Craven nemcsak a sziporkázás visszaszorításával vagy a véresebb jelenetek elkészítésével igyekezett szembe menni a korábbi folytatásoknál tapasztaltakkal, hanem azzal is, hogy nem fordított különösebb figyelmet, energiát a dalokra. Az R.E.M. 1991-ben megjelent Out of Time albumán szereplő "Losing My Religion"-t emelte be filmjébe, ehhez azonban nem forgattak speciális klipet, és reklámcélra sem használták fel a dalt. Mindebből eredően Az új rémálomhoz kizárólag a Robinson muzsikáiból összeállított filmzenealbum kapcsolódik, amely – szakítván az addigi hagyományokkal – a Milan Records gondozásában látott napvilágot, a "Wes Craven's Nightmare"-re keresztelt track ugyanakkor négy évvel később a kiadó Weird and Scary gyűjteményén is helyet kapott.


Freddy feltámadását követően az egész estés alkotások vonatkozásában közel tíz évig honolt csend a rém háza táján, ugyanakkor két, nem kifejezetten a kisgyerekeket megcélzó rajzfilmszériában (úgymint A Simpson család tizedik évadának A rémségek Simpson háza IX. című epizódja vagy a Family Guy második szezonjának A Halál egy ringyó elnevezésű része) azért hallatott magáról. A valódi visszatérésig azonban 2003-ig kellett várni. A New Line idáig történő halogatása cseppet sem volt meglepő annak fényében, hogy legutóbbi próbálkozásuk, Az új rémálom még a folyam atyjának hathatós közreműködése mellett is leszerepelt: bevételi szempontból az addig mélypontnak számító Az álomgyereket is alulmúlta. Az ikon visszatérését ezért már nem bízták a véletlenre: az addig kitaposott ösvény helyett egy másik kaszabolós hőssel, a Péntek 13.-ból ismert Jason Voorheesszel karöltve tért vissza a mozikba. A rendező szerepét a Hong Kong-i születésű Ronny Yura (Chucky menyasszonya, A küzdelem útja) osztották, a producerek sorában pedig azt a Sean S. Cunninghamet is megtaláljuk, aki az 1980-as Péntek 13. direktoraként került be a horrormágusok táborába. Bár Freddy és Jason csatározása (amelynek lehetősége egyébként 1987-ben merült fel először) nem sikerült túl eredetire, a kaszabolásokat tekintve azonban tökéletesen idomult a rajongók elvárásaihoz, amit mi sem támaszt alá jobban, mint hogy a haszon tekintetében mindkét folyam életében a Freddy vs. Jason számít a legsikeresebb vállalkozásnak. 

"A film mindig megmondja, milyen zenét írjak" – vallja Graeme Revell, akinek ezen megbízatásához nemcsak az olyan alkotásokhoz fűződő kíséretek szolgáltak referenciaként, mint A holló, a Gyerekjáték 2. vagy az Alkonyattól pirkadatig, hanem a direktorral közös múltja is, amely az 1998-as Chucky menyasszonyáig nyúlik vissza. A komponista – aki később olyan, szintén nagy múltú előddel rendelkező remake-ekhez szállított aláfestést, mint A 13-as rendőrőrs vagy A köd – két elődjéhez hasonlóan nagyzenekarra készítette művét, a párhuzamvonás ugyanakkor ennyiben ki is merül, Revell ugyanis a széria legerőteljesebb, legelborultabb szimfonikus művét tette le az asztalra. A titánok harca egy kimért, mégis kellően fenyegető vezérmotívumot kapott, mely időről időre felbukkan, s egyfajta szigetként, megnyugvásként szolgál a zenekari csörték között, amelyek a képsorok alatt remekül működnek, önállóan hallgatva azonban próbára teszik az embert. Bár a score az elektronikus megoldásoktól sem mentes, ezek inkább csak kiegészítő szerepet töltenek be, a hangszerelés tehát ilyen értelemben nem különül el oly tudatosan, mint Robinson esetében. Az aláfestő muzsika egyéb szinteken sem különíti el az álomvilágot és a valóságot, szerzője ugyanis inkább arra fektette a hangsúlyt, hogy a közönséget folyamatos feszültségben tartsa, a dallamosabb főtémával, illetőleg a nemegyszer káoszhalmaznak tűnő megoldásokkal pedig aszerint hozakodik elő, hogy a túlélés reményét keltő mondatoknak lehetünk fültanúi, vagy éppen kaszabolásokat látunk. A műben természetesen mind a Bernstein-, mind pedig a Voorheeshez köthető Harry Manfredini-féle dallamok helyet kaptak, utóbbi előadásáért ráadásul a Machine Head tagjai felelnek. A karaktermotívumok mellett a Freddy-mondóka sem került parlagra, ennek visszaidézése azonban új megoldással párosult: először Melissa Osser, Melanie Spore és Dora Hiller közreműködésével hallhatjuk egy olyan, kifejezetten ehhez íródott zenei alap kíséretében, amelyet később Revell többször felhasznál, ezáltal e sorok a továbbiakban már nem szövegként, hanem dallamként bukkannak fel. Költséghatékonysági okokból a score zenei felvételét Csehországban ejtették meg, ezért feljátszásában a City of Prague Philharmonic Orchestra működött közre Mario Klemens vezényletével, a gitárszólókról pedig a komponista testvére, Robert Revell gondoskodhatott. 

Bár Az új rémálom esetében a dalok alkalmazásának gyakorlata majdhogynem teljes egészében parkolópályára került, a Freddy vs. Jasonnél azonban a New Line-osok visszatértek abba a kerékvágásba, amelyet az első két mozit követően kezdtek preferálni: nemcsak a Varése által kiadott score vált elérhetővé, hanem egy betétdalos album is. Az alkotás műfajából eredően újfent a rockosabb, metálosabb előadók, illetőleg formációk élvezhettek előnyt, az összeállítás pedig olyannyira jól sikerült, hogy a Roadrunner Records gondozásában megjelent soundtrack a 2003-as esztendőt összegző Billboard 200-as lista huszonötödik helyén landolt. 


A Freddy vs. Jasont követően ismét hosszú időre búcsút inthettünk az Elm utcai mészárosnak, aki - a rajongók által forgatott tömérdek, nem hivatalos kisfilmeket leszámítva – hírmondó gyanánt a South Parkban (Képzeletfölde 2-3., Eredetbirkák), illetve a Robot Chickenben (I Love Her, That Hurts Me) bukkant fel időnként. A körülötte kialakult csendet a 2001-ben alapított Platinum Dunes törte meg, amely cég ezen felül olyan klasszikusokat dolgozott át a mai kor vélt közönségigényeinek megfelelően, mint A texasi láncfűrészes mészárlás, A rettegés háza, a Péntek 13., Az országút fantomja. A Rémálom az Elm utcában újragondolása a többek között Michael Bay által is producerelt, 2010-es Rémálom az Elm utcábannal történt meg úgy, hogy a direktori széket a videoklipek világában rendkívül otthonosan mozgó Samuel Bayernek kínálták fel, aki tiszavirág életű nagyjátékfilm-rendezőnek számít, ugyanis sem ez előtt, sem pedig ezt követően nem ajánlottak számára hasonló lehetőséget. Az adaptáció a régi film számtalan mozzanatát magában foglalja, Freddyt ugyanakkor már nem a huszonöt éve e szerep okán ismert Englund személyesítette meg, hanem az egyebek mellett a Watchmen – Az őrzőkből ismert Jackie Earle Haley. S habár az újracsomagolás befektetési szempontból kellően jövedelmezőnek számított, a mozi összességében vegyes megítélés alá került, a klasszikus vonal rajongóinak táborában pedig éppúgy nem vált népszerűvé, ahogyan a Platinum-féle remake-ek többsége sem. 

Mivel a döntések oroszlánrésze Bay kezében volt, már a projekt bejelentésekor nyilvánvalóvá vált, hogy a kíséretet a Remote Control Productions valamely tagja szállíthatja, s az sem okozott különösebb meglepetést, amikor kiderült, hogy a lehetőség Steve Jablonskynak adatik meg, a producer-rendező ugyanis ekkor már több mint egy évtizede tartott ki mellette – s e hűség a mai napig megmaradt. "Már az első filmünknél is Steve-vel dolgoztunk, és ha tüzetesebben megvizsgáljuk az eddigi stáblistáinkat, újra meg újra feltűnnek azok az emberek, akikkel korábban együtt tudtunk működni. Kényelmesebb így filmezni, ráadásul Steve a Platinum Dunes mellett Michael Baynek is sokat dolgozik. Szeretjük a munkáit, és ameddig csak lehet, együtt kívánunk működni vele" – nyilatkozta a premiert követően a Platinum alapító atyái közé tartozó Brad Fuller. A szerző a kiegészítő komponistaként 2003 óta vele dolgozó Jay Flooddal karöltve készítette el művét, melyben a zenekar játéka gyakorta bővül ki atmoszférikus, illetőleg elektronikus elemekkel. A fokozás érdekében az így kapott hangulatot egy tizenöt tagú gyerekkórussal dúsította, akik a "haházások" mellett az "Egy, két, Freddy hozzád lép"-et is elénekelték – utóbbi éppúgy "Jump Rope" címmel kapott helyet a filmzenealbumon, ahogyan annak idején a Freddy bosszúja korongja esetében történt. Az osztinátóra épülő új Freddy-főtéma többször előtérbe kerül, előnyeként viszont csak az emelhető ki, hogy kellő mértékben sötét, felépítését és stílusát tekintve ugyanis feltűnően közel áll Hans Zimmer A Da Vinci-kód ihlette score-jához. A mű a Sony Scoring Stage-en csendült fel Nick Glennie-Smith vezényletével, valamint a hatvanfős Hollywood Studio Symphony közreműködésével, a múlt előtti tisztelgés okán pedig Bernstein motívuma sem maradt ki belőle: "Úgy vélem, nemcsak felhasználta az eredeti zene dallamát, hanem újra is értelmezte azt. Összességében véve Steve olyan érzelmeket csempészett a jelenetekbe, amelyek a zene beillesztése előtt nem voltak meg bennük" – vélekedett Bay. Jablonsky az akciózenék világában egy önálló univerzumot teremtett, amely együtt él a videoklipszerű jelenetekkel, a horrorok világában azonban már nem szerepel ilyen jól. Hiába vannak a háta mögött olyan feldolgozások, mint A texasi láncfűrészes, A rettegés háza, A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet, az Országúti ámokfutó vagy a Péntek 13., egyszer sem sikerült úgy elkapnia a fonalat, ahogyan a pátoszos, pörgős muzsikát igénylő alkotások esetében.

Bár a filmhez Bayék használtak dalokat – többek között az 1966-os Egy férfi és egy nőből ismert "Un Homme et Une Femme" Pierre Barouhtól és Francis Laitól, valamint a The Everly Brothers slágerét, az "All I Have to Do Is Dream"-et –, azok nem töltöttek be olyan jelentős szerepet, hogy önálló albumot szenteljenek nekik. Így a Freddy vs. Jasont követően ismét egy olyan Freddy-kaland került a mozikba, amelyhez csak egy, ezúttal a WaterTower Music égisze alatt megjelenő score korong kapcsolódott. 


Napjainkig bezárólag ennyi alkotásban kísérhetjük figyelemmel az álomvilág rettegett alakjának, Freddy Kruegernek a ténykedését. A karakter kultikus szerepe okán persze a hivatalos stúdiófilmeken felül számtalan rajongói produkció is készült, melyek olyan címeken futnak, mint például a Freddy's Return: A Nightmare Reborn, a Freddy vs Ghostbusters, a The Nightmare Ends on Halloween vagy a Scorpion vs. Jason – utóbbi már igazi univerzumegyveleg, ahol Freddy, illetőleg Jason mellett a Mortal Kombat-játék karaktere és a Ragadozóból ismert idegen is jelen van. Ezek kíséreteit döntően a nagyjátékfilmek score-jai, vagy rockdarabok teszik ki, önálló muzsikával mindössze a Freddy's Return: A Nightmare Reborn rendelkezik a lelkes, a forgatás során a rendezői mellett egyéb státuszokban is helytálló Jason Korsiak-Nick Watts párosnak köszönhetően.

 

Kulics László
2017.01.04.