A most tárgyalt produkciót a nem túl hosszú filmográfiával rendelkező Chuck Russell rendezte, akihez olyan mozikat köthetünk, mint a
. Főszereplővé a három évvel korábban a
ért Oscar-szoborral gazdagodó Kim Basingert tette, aki valamiért húzónévnek tűnhetett, ám a bevétel, illetve az, hogy számos országban, így hazánkban is elmaradt a mozipremier, valószínűleg hamar visszahelyezte a realitás talajára a stúdiót.
Az egyedülálló Maggie-hez (Basinger) egy nap beállít rég látott, drogfüggő húga, aki úgy távozik, hogy a magával hozott csecsemőjét hátrahagyja – nővére megkérdezése nélkül. Maggie így hát felneveli eltűnt testvére autistának látszó kislányát, aki hatéves korára különleges képességeket kezd mutatni: például kezei között feléled a halottnak vélt madár, és jelenlétében egymás után gyulladnak meg a gyertyák a templomban. Eközben a városban titokzatos halálesetek történnek: az áldozatokban közös, hogy mindegyikük azonos napon született hatéves gyerek. A gyilkosságok szálai egy rejtélyes, a sátáni erők elszabadítását célul kitűző szektához, az Új Hajnalhoz vezetnek, amelynek tagjai azt a gyereket keresik, aki meggátolhatná őket sötét szándékaik végrehajtásában.
Egyes ötleteiből kiderül, hogy az
Áldott a gyermekben még ezzel a sokszor látott kiindulópontban is megvolt a lehetőség egy izgalmas horrorra, ám ehelyett egy feledhető mű született, mely ma már csak akkor merül fel, ha a régebbi Arany Málna-jelölteket böngésszük, ugyanis 2000-ben Kim Basingert az
Álom Afrikáról című filmjében, valamint az itt mutatott teljesítményéért egyaránt nominálták. Amiben azért nem kevés rosszindulat lehetett, a színésznő ugyanis itt egyáltalán nem játszik értékelhetetlenül, csak épp a súlytalan alkotás messze áll attól, hogy hivatkozási alapnak tekinthessük. Érdekesség, hogy a forgatókönyv szerint Maggie karaktere eredetileg nagymama lett volna, de mivel Basinger kislánya ekkoriban ötéves volt, míg ő csak 47, végül nagynénivé változtatták. A szereplők közt megtaláljuk még a csoport vezéreként Rufus Sewellt, továbbá Christina Riccit és Ian Holmot, a hősnőnk segítőjeként felbukkanó jóindulatú nyomozót pedig a többek közt a
Dexterből, illetve a
Star Wars-szériából Bail Organaként ismerős Jimmy Smits játssza.
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért is éreztem késztetést arra, hogy egy ennyire kevesek által ismert, filmtörténelmileg maximum lábjegyzetnek tekinthető természetfeletti thrillerről írjak – már ha a fenti pontszámból nem lenne egyértelmű, hogy ezúttal is a zene kiemelkedő minősége volt az ok. Christopher Youngról kijelenthető, hogy honlapunk szerkesztői közül többünknek is a legnagyobb kedvencei között található, és úgy tartjuk, ő egyike Hollywood legtehetségesebb, ennek ellenére méltatlanul kezelt, sokszor évekig mellőzött komponistáinak. Bár az áprilisban bemutatásra kerülő Stephen King-remake, a
Kedvencek temetője nyújthat számára egy kisebb visszatérési lehetőséget, ez még nem az a reflektorfény, amelyet megérdemelne a szerző. Noha ez is horrorfilm lesz, mely műfajhoz Youngot a leggyakrabban kötik, a művész olyan más jellegű alkotásokhoz is nagyszerű aláfestést szállított, sokoldalúságát bizonyítva, mint a
Kikötői hírek, a
Pókember 3., a
Pókerarcok,
Az ember, aki túl kevesett tudott vagy a
Briliáns csapda. Ahhoz, hogy az egyre kevesebb komoly lehetőséget kapó Young ismét kiteljesedhessen, Kína és a
Monkey King-széria kellett, amelynek eddigi két, 2014-es és 2016-os részéhez a művész rendkívül erőteljes, szimfonikus, az egzotikus hatásokat sem nélkülöző szerzeményeket írt. Az már más lapra tartozik, hogy ami az epizódok színvonalát illeti, a kritikák alapján mindkét esetben szinte csak a score támadhatatlan. Épp ezért mutatkozik Young és például Jerry Goldsmith pályája között hasonlóság, hiszen utóbbi filmográfiáját böngészve is számos olyan mozit találhatunk, amelyekről az mondható el, hogy kizárólag a 2004-ben elhunyt mester adott hozzájuk értéket.
Különféle műfajokban történő helytállás ide vagy oda, Young nevének említésekor nem véletlenül gondolnak a legtöbben ma is a horrorokra, hiszen a műfaj egyéb darabjai (például:
Sinister,
Ördögűzés Emily Rose üdvéért,
Pokolba taszítva) mellett ő jegyzi az 1987-es
Hellraiser zenéjét, amellyel a műfaj egyik nagy klasszikusát alkotta meg. Russell rendezéséhez is kiemelkedő, az imént említettel egyenrangú muzsikát írt, de a szokásos problémára maga a szerző világított rá, amikor egy filmzenei fesztiválos előadásán, amelyen szerkesztőink közül többen is jelen voltak, ezt kérdezte a jelenlévőktől:
"Emlékszik valamelyikük a Kim Basinger főszereplésével készült Áldott a gyermek
re? Nem baj, senki nem emlékszik rá." A komoly létszámú London Metropolitan Orchestra fojtogatóan sűrű, sötét szépségű dallamokat játszik, amelyek fő jellemzője a tökéletes atmoszférateremtéshez csőharangot is felhasználó gótikus hangzásvilág, a latinul éneklő vegyeskórus, míg a csendesebb pillanatokban egyfajta őszies hangulatú, vonósok és zongora tökéletes együttműködésével jellemezhető megközelítést hallunk. A szakrális irány meghatározó az aláfestésben: Young a jóságot és a gonoszságot, az isteni és az ördögi jelenlétet is tökéletesen érezteti muzsikájával, az ezen erők között zajló vég nélküli küzdelmet pedig az éteri fiúszoprán, a földöntúli női kórus és a hol fenyegető, hol méltóságteljes férfikar hangja közötti kontraszt is szemlélteti.
Ezúttal eltekintenék a trackek cím szerinti említésétől, mert amit a soundtracken hallunk, az gyakorlatilag egyetlen hosszú műnek felel meg. Young érdemeit mutatja, hogy kompozíciói nemcsak a képek alatt, de önálló műként is megállják a helyüket, ami annak is köszönhető, hogy a CD-re - egy rendkívül szerencsés ötletnek köszönhetően – a közel egy órát kitevő instrumentális anyag mindössze öt, egyházi kötődésű címet (például: "Isten báránya") kapó tételre bontva került fel. Hogy stílusosan fogalmazzak: ez egy olyan áldás a filmzenerajongók számára, amit nem lehet eléggé megbecsülni, mivel a szerzemények átlagosan tízperces időtartamának jóvoltából az élmény egy pillanatra sem törik meg, ellentétben a rengeteg, egy-három perces trackeket tartalmazó albumokkal.
"Kifejezetten inspiráló volt Christopher Younggal dolgozni az Áldott a gyermek
en. A film speciális effektusai elkészítésének a közepén jártunk, amikor Londonban találkoztam vele, hogy a film score-ját rögzítsük. Élettel teli zenéje segített abban, hogy kristálytisztán megjelenjenek előttem a sötétség és a fény természetfeletti lényei. Chris zenéje önmagában, e természetfeletti világba tett, meghatározó utazásként is megállja a helyét" – így vélekedett Chuck Russell, aki jól megfogta Young aláfestésének lényegét.
Hozzátenném még, hogy az öt tétel meglehetősen összetett szerkezetű, azaz előfordul, hogy míg az egyik pillanatban a szépséges dallamoké a terep, néhány perc múlva, ha csak rövid időre is, de rendkívül fenyegetővé vagy épp lendületessé válik a zene. Young tehetségét viszont az is jól szemlélteti, hogy a tételeken belül a stílusok váltakozása nem üt elképesztő, egymást hatástalanító méretet; inkább egy érdekes egyensúly van jelen, s nem a szélsőségek közti csapongás. Aki tehát felkészül arra, hogy a Russell által említett utazás a poklon át vezet az égiek közé, egy maradandó élménnyel gazdagodhat, mely egy kortárs, a hallgatók többsége által befogadható rekviemként is helytállna. A film jelentéktelensége miatt igen kevesen ismerik Christopher Young művét, pedig szerencsésebb csillagzat alatt a legnépszerűbb filmzenék közé kerülhetett volna, de a népszerűséget leszámítva minden más szempontból odahelyezhető Jerry Goldsmith
Ómenhez írt aláfestése mellé.