Míg hazánkban a kilencvenes évek során az idősebb generáció tagjai között a Dallas vagy a mexikói Megveszem ezt a nőt volt állandóan terítéken, addig a fiatalabbakat főként az olyan szériák kötötték le, mint a Vészhelyzet, valamint az X-akták. Utóbbi egy olyan, világszerte sikert aratott sci-fi-thriller sorozat volt, mely misztikumával, a paranormális tevékenységek bemutatásával, valamint a kormányszintű összeesküvés-elméleteivel kilenc évadon keresztül volt képes lekötni nézőit. Központi szereplői a két ellentétes személyiségű FBI-ügynök, az UFO-mániás Fox Mulder (David Duchovny) és a realitás talaján járó Dana Scully (Gillian Anderson) voltak, akik mellett fontos szerep hárult még a mindenről mindent tudó, és mindenhol jelen lévő titokzatos Bagósra (William B. Davis) és rejtélyes társaságára, valamint az ügynökök főnökére, Walter Skinner igazgatóhelyettesre (Mitch Pileggi). Mulder és Scully olyan, elsősorban paranormális és rejtélyes ügyekben nyomoztak, amelyek vagy megoldatlanként voltak nyilvántartva, vagy olyan megoldással zárták le őket, melyek a valóságot voltak hivatottak leplezni. 

A széria atyja Chris Carter, aki minden bizonnyal maga sem hitte volna, hogy alapötlete egy kétszázkét részes sorozatra, illetve két mozifilmre lesz majd elegendő – és ha annak idején a Fox stúdió illetékeseit vagy a stáb többi tagját is megkérdeztük volna, az alaptéma révén nem biztos, hogy hittek volna annak a jóslatnak, miszerint az X-akták a korszak egyik legsikeresebb tévés vállalkozásává növi majd ki magát. 


A széria aláfestése

A sorozat és a mozifilmek zenéjét egyaránt Mark Snow készítette, aki eddigi pályafutása során ugyan számtalan más alkotáshoz is adta már nevét és tehetségét, legtöbben azonban mégis az X-akták-hoz kötik őt, illetve a másik, szintén Carter által producerelt sorozathoz, a Milleniumhoz. A komponista a folyam egyik executive producerének, Robert W. Goodwinnak köszönhetően került Carter látómezejébe. Goodwin és Snow régi barátok voltak, és amikor Goodwin látta, hogy a sorozat atyja tanácstalan a zeneszerző személyét illetően – már tíz-tizenöt művész került a képbe, és nem tudott választani –, úgy gondolta, semmi vesztenivalója nincs, ha beajánlja barátját is. Snow akkoriban egy alacsony költségvetésű filmen dolgozott, melynek munkálatai során két alkalommal is meglátogatta őt Carter, és megnézte, hogyan dolgozik, ám az ezen idő alatt tanúsított diplomatikus magatartása okán semmiféle reakciót nem tudott a szerző leszűrni arra vonatkozólag, hogy szimpatikus volt-e neki mindaz, amit látott, illetve hallott, vagy sem. Ám az utolsó találkozásukat követő második héten a széria egyik ügynöke telefonált Snownak, hogy elküldi a pilot epizódot, és készítsen hozzá aláfestést. A szerző ügynöke azonban nem tartotta sikerszagúnak a projektet, így többször is megemlítette a szerzőnek, hogy amennyiben nem tetszik neki a dolog, csak szóljon, ő kimenti, ám idővel kiderült: a legjobb dolog, amit tehetett, hogy részévé vált a vállalkozásnak, mert ezzel egyidejűleg neve bekerült a halhatatlan szerzők panteonjába, amely némiképp feledteti vele a tényt, miszerint az X-akták jócskán beárnyékolta pályafutásának egészét.

Carter a sorozat készítésekor végig szabad kezet adott a komponista számára, és mindig hagyta őt kísérletezgetni, a vezérmotívum megalkotását azonban görcsösen figyelemmel kísérte, mert tudta, hogy a főcímzene az egyik legfontosabb azonosítójel egy tévésorozat számára. "A főtéma megszületése komoly felügyelet alatt zajlott Carter részéről, mert kulcsfontosságú dolognak tartotta azt. Egy tonnányi CD-t küldött nekem, amely különféle zenékből állt – rock 'n' roll, jazz, Philip Glass, klasszikus, rock – és mindegyik esetében megmondta, hogy pontosan melyik számát, illetve részletét kedveli" – emlékezik vissza Snow, aki mindezek figyelembe vételével több alternatívát is kidolgozott, ám Carternek mindegyikkel szemben voltak kisebb-nagyobb kifogásai. A komponista egy idő után megelégelte ezt, és így fordult megbízójához: "Figyelj, hadd próbálkozzak meg vele egyedül! Hagyj pár napig magamra, és utána hallgasd meg, mire jutottam." A főtémán való munkálkodás közepette Snow véletlenül akadt rá arra a jellegzetes visszhangra, amelyre végül a motívum íródott: a szintetizátorán könyökölve elállította azt, és amikor megszólaltatta, visszhangszerű volt a játéka, s miután hallotta, tudta, hogy ezzel lesz érdemes kísérletezgetnie az addigi komor, illetve thrilleres megközelítései helyett. A nem éppen könnyű körülmények között megszületett főtéma tehát végül nem a különféle instrukciók és demók hatására készült el, hanem a komponista önálló elgondolása alapján, s rögtön elnyerte az alkotók tetszését. Carter ezen dallamsorral kapcsolatban sok évvel később ekképpen nyilatkozott: "Hat hangjegyen alapul az a kísérteties téma, amely az X-akták lelkét adja. A rajongók már kívülről ismerik, és ha leülsz egy zongora elé, meglehetősen könnyen játszod el ezt: D-A-G-A-C-A."

A méltán híres Julliardon lediplomázott Snow számára mindössze a főtéma tartogatott nehezebb munkafázist a szériával kapcsolatosan. Kilenc évadon keresztül hétről hétre volt szükség arra, hogy az aktuális epizód igényétől függően, húsz-harmincpercnyi zenét írjon, amihez elsősorban saját házi stúdiójának szintetizátorait és hangmintáit használta, s mindössze néhány alkalommal vont be élő hangszereket, melyeken vagy ő, vagy vendégzenészei játszottak. A sorozatmuzsika komponálási folyamatának legérdekesebb momentuma az, hogy a szerző többnyire a képsorok benyomásai alapján rögtönzött, s nem készített kottákat. Különféle hangzásokat, textúrákat igyekezett a karakterekhez vagy azonos cselekményszálakhoz kötni, így ha globálisan tekintünk a széria aláfestésére, akkor egy rendesen kidolgozott, logikus elgondolást figyelhetünk meg, mely az egyes részekre lebontva elaprózódik, s kevésbé válik szembetűnővé. Ezen felépítés eredményeként sem Mulder, sem Scully, sem Skinner, sem pedig a Bagós nem kapott emlékezetes és visszaidézhető témát, holott éveken keresztül a legmeghatározóbb és legtöbbet látott szereplők voltak, így nem lehet csodálkozni azon, hogy a hosszú idő ellenére mindössze a jellegzetes főcímzene ragadt meg a nézőkben. "Az X-akták epizódjaira hét napom volt, kerek egy hetem. Némely esetben azonban szorosabb határidőt adtak, olyankor három nap alatt készítettem el a zenét. Hétfőnként kaptam meg az aktuális epizódot, péntekre végeztem vele, és hétvégén jöhettek a producerek zenével együtt megnézni a filmet, s elmondani a véleményüket" – meséli a komponista, majd hozzáteszi: "Az X-akták esetében a látottakra improvizáltam. Ezek az improvizációk úgy formálódtak, hogy először sok hangszert alkalmaztam egyszerre, majd elkezdtem kiszedegetni azokat, melyeket fölöslegesnek véltem, tehát némiképp több volt ez egy sima rögtönzésnél. Ez a megoldás kényelmes volt számomra, és ami fontos, hogy jó végeredmények születtek." Az évadok alatt végig megfigyelhető, hogy a szerzőre tanulmányi évei alatt főként az olyan modern klasszikusok gyakoroltak hatást, mint Igor Sztravinszkij, Bartók Béla, Maurice Ravel és Szergej Prokofjev, kiknek zenei látásmódját gyakran alkalmazta rögtönzéseinek kiindulópontjaként. 

Snow az egyes epizódok zenéjét legtöbbször visszafelé készítette el: "Többnyire az utolsó jelenetsorok alá kezdtem el megírni a zenét, mert azok voltak a legintenzívebbek, a legeseménydúsabbak. Ez gyakran egyetlen nagyobb zenedarab volt különböző dallamokkal, ritmusokkal és hasonlókkal. Ezt követően vizsgáltam meg a film többi részét, és kezdtem hozzá a nagyobb zenében lévő dallamok rövidebb verziójában történő gondolkodáshoz. Annyi minden történt a záró jelenetek során, annyira dinamikusak, összetettek és nemegyszer drámába torkollóak voltak, hogy ha azzal végeztem, sokkal könnyebb dolgom volt a film többi részével."

Ahogyan a filmet, úgy a zenét is két különböző részre lehetett bontani: "Ott van a magas szintű kormányösszeesküvés, amelyet globális méretben fedeznek; a sorozat elsősorban erről szól – kezdi mesélni a szerző. – Aztán ott voltak még azok a dolgok, amiket én csak kirakati elemeknek hívok: a szörnyek, az őrült alakok és családok, vagyis az önálló lábakon álló történetek. Ezek epizódról epizódra váltogatták egymást, melynek eredményeként egy színes palettán tudtam mozogni én is." Így amikor az összeesküvés-elmélet került terítékre, Snow sokkal inkább szorítkozott a komor, ugyanakkor félelmet sugalló vonóshangokra, zongoradallamokra, illetve elnyújtott samplingekre, amelyek egyik védjegyévé váltak a muzsikának. Amikor azonban egy-egy önálló történet került előtérbe (például A gumiember vagy az ötödik évad Posztmodern Prométeusza, amelynél Carter kivételesen nem szóban, hanem Az elefántember című filmből származó temppel illusztrálta Snownak, hogy milyen jellegű aláfestést képzelt el), akkor sokkal inkább az effektekre, kusza zenei megoldásokra, valamint a csapongásokra hárult minden. "Úgy gondolom, Chris Carterék azon kevés filmesek közé tartoznak, akik hajlamosak a komponistákkal való párbeszédekre. Nem akadályoznak és hálóznak be véleményeikkel, meglátásaikkal. Ezek a fickók tudják, mit szeretnének, és emberként képesek beszélni a komponistával" – foglalja össze az alkotókkal való kapcsolatát Snow.

Az ötödik évadig bezárólag a stáb Vancouverben és Kanadában forgatott, a hatodiktól kezdve azonban már Los Angeles vált a felvételek színterévé, amely persze a komponista munkáját nem befolyásolta, ugyanakkor nagyjából ezzel egy időre tehető azon változás lezárulása is, amelyben Snow fokozatosan kezdett el másfajta zenei megközelítést alkalmazni. "Ahogy múltak az évek, úgy engedték meg számomra egyre többször, hogy kísérletezzek, vagy kipróbáljak valamit, amit jónak vélek. Sosem volt problémája ezzel Carternek. Mindig jött, és megnézte, hogy amit kitaláltam, az hogyan idomul a jelenetekhez s az összképhez. Sosem hagyott ki egyetlen ilyen jellegű egyeztetést sem" – emlékezik vissza Snow, majd folytatja: "Számtalan zenét tartalmazott a széria. Először csak a cselekményeket támogató hangokat terveztem, nem akartam hangulatos, dallamos dolgokat. Így kezdtük. Egy idő után azonban már úgy éreztem, hogy mindez túl egydimenziós, és kísérletezgetni kezdtem. Valahányszor valami újat próbáltam ki, Carter és csapata ösztönzött engem, s mindig őszintén megmondták, hogy tetszik-e nekik az új vagy sem." Ezen változás azért is vált fontossá a sorozat életében, mert az ötödik és a hatodik szezon között elkészült mozifilmben már az új vonalra utaló aláfestő muzsika készült, vagyis a főtémán kívül ezt a kapcsolódási pontot választották a mozi és a tévé vonala közé, nem pedig az azt megelőző éveket. Bár Snow mindig igyekezett új ötlettel előállni, illetve azonos témájú részek esetében visszanyúlni a korábbi, hasonló epizódok aláfestéséhez, arra kifejezetten ügyelt, hogy egyszer se szője bele muzsikáiba a fel nem használt főtéma-változatokat, ugyanis lezárt próbálkozásoknak tekintette ezeket, s nem szerette volna, ha akár évekkel később is visszaköszöntek volna. 

A munkafolyamat időbeosztás szempontjából akkor vált Snow számára zsúfolttá, amikor Carter elindította másik misztikus sorozatát, a Milleniumot, melyhez szintén őt kérte fel zeneszerzőnek: "Amikor mindkét sorozaton egyszerre dolgoztam, három nap jutott az egyikre és három a másikra. Kizárt dolog lett volna ezt tévés zenekarral megoldani egyszerre, hiszen akkor én küldtem volna egy MIDI-t vagy hasonlót, amit lekottáznak, majd felveszik a zenekarral. Ez lehetetlen lett volna" – meséli a szerző, aki 1996 és 1999 között három évadon keresztül dolgozott több hónapon keresztül kétfelé.

A betétdalok alkalmazására a második szezon Fel a csillagokba epizódjáig nem fordítottak figyelmet, addig mindössze egy alkalommal használtak tudatosan ilyet, amely Bobby Darin "Beyond the Sea"-je volt. A Fel a csillagokba esetében Nick Cave "Red Right Hand"-je került a jelenetsor alá source musicként – azaz olyan számként, amit nemcsak a nézők, hanem a szereplők is hallottak –, mely megoldás Cartertől származott, aki egy esti rádióműsorban hallotta útban hazafelé, és olyannyira megtetszett neki a dal hangulata, hogy úgy döntött, felhasználja egy epizódban. Ezt követően még jó pár alkalommal voltak ilyen módon felhasználva felvételek olyan előadóktól, mint például Sheryl Crow, Rob Zombie vagy a Foo Fighters. Annak ellenére, hogy a dalok nem a kezdetektől fogva voltak jelen a szériában, és az évadok múlásával is csupán alkalmankénti kiegészítő szerepben tündököltek, a szériához köthető első filmzenealbum a betétdalokat csokorba gyűjtő The X-Files – Songs in the Key of X című korong volt. "Miért kell kiadnunk egy X-akták albumot?" – kérdezgette eleinte Carter, aki még sosem vágott bele ilyen jellegű dologba, ám mivel a széria egyre népszerűbb volt, a zenéje is egyre kedveltebb lett. "Még sohasem producerkedtem zenei felvételeknél vagy CD-nél, és büszkeséggel tölt el, hogy ennyi ember érdeklődik a lemez után" - mondta később.

A Snow munkáját bemutató score, a The Truth and the Light – The Music from X-files pedig ezt követően pár hónappal, 1996 októberében látott napvilágot. Az albumon különféle monológok, illetve párbeszédek kaptak helyet, így egyfajta rádiójáték-hangulat benyomását keltette az album, s ha a hallgató jól ismeri a szériát, akkor könnyen felidézheti a muzsikához tartozó történetet, illetve képsorokat. Ezen elgondolás ugyan nem tetszett a komponistának, mert ő azt szerette volna, ha tisztán a zene kerül fel a kiadványra (ahogyan később a rajongók is kifejezték nemtetszésüket), az alkotók ugyanakkor jó ötletnek tartották: "Ezek a filmből származó narrációk rendkívül személyessé, kifejezővé teszik Mark zenei szellemvilágát" – vélekedett Carter. A szövegek alkalmazása okán csalódott rajongóknak azonban a siker ellenére éveket kellett várnia az újabb album megjelenéséig, melyet a La-La Land Records vállalt magára 2011 májusában. E kiadvány minden szempontból kimeríti a hiánypótló gyűjtemény fogalmát, ugyanis a kilenc évad legemlékezetesebb zenei pillanatait egy négylemezes gyűjtemény keretén belül foglalja magában mintegy ötórányi játékidővel. 


A mozifilmek aláfestése

Carter az ötödik szezonnal szerette volna lezárni az X-aktákat – ennek az elképzelésnek az eredménye volt az utolsó rész Vége címe is – és egy nagyobb léptékben, mozifilmsorozatként képzelte el a téma tovább-boncolgatását. A Fox illetékesei azonban úgy vélték, hogy nem jött még el az idő ahhoz, hogy levágják az aranytojást tojó tyúkot, ezért a film forgatókönyvével kapcsolatban azt kérték Cartertől, hogy az az ötödik és a hatodik szezon összekötő elemévé váljon, mely feladattól ő eleinte idegenkedett, ám végül kénytelen volt eleget tenni a stúdió akaratának. Így tehát az X-akták – Szállj harcba a jövő ellen (melyet Nuts and Bolts álcímen forgattak) a két évad közé ékelődött be úgy, hogy a hatodik évad nyitó epizódjában, A kezdetben is tettek utalást a filmre a benne szereplő lények említésével. A korábbi epizódok közül jó párat jegyző Rob Bowman által rendezett mozi pedig úgy kapcsolódik a sorozathoz, hogy a Vége epizódban lezárt X-akta-részleg után Scullyék ilyen irányú nyomozásai helyett hagyományos ügynökként állnak az FBI szolgálatában. Egy dallasi ügy kapcsán azonban Mulder ismét gyanút fog, és nyomozásba kezdenek egy titkos program eltussolásával kapcsolatban, ami összefüggésbe hozható addigi tevékenységeikkel, melyektől igyekeznek őket távol tartani. 

"A mozifilm aláfestése sokkal inkább a sorozat dallamosabb részeit tükrözi, több zeneiséggel és motívummal, viccesen fogalmazva: egy tradicionálisabb utat követ elektronikus ambienttel megtűzdelve" – jellemezte Snow az X-akták – Szállj harcba a jövő ellen aláfestését, majd hozzátette: "Lehetetlen lenne azt a minimalista irányt követni, ami a szériára érvényes. Egy tonna vizuális effekt és egyéb olyan dolog van benne, ami mellett a minimalizmus egydimenziós hatást keltene. Arra azonban igyekeztem ügyelni, hogy a zenei nyelv hasonlítson az elmúlt két évad során fokozatosan végrehajtott változás végeredményéhez, hogy a produkciók ebből a szempontból is összhangban legyenek egymással." Első olvasatra ugyan egyszerűnek tűnt, hogy egy öt évadot megélt sorozat mozis történetéhez ugyanazon komponista szolgáltasson aláfestést, ám a nagyzenekar bevonása és egy jobban kifejtett történet több zenét, illetve más megközelítést igényelt, s az addigi muzsikák közül jobbára csak néhány jellegzetesebb hangot, illetve effektet tudott felhasználni a főtéma mellett (lévén, hogy könnyedén adaptálható karaktermotívummal nem rendelkezett a széria), így tulajdonképpen majdnem olyan volt e munka Snow számára, mintha egy idegen alkotással állt volna szemben. "A főtéma többször felcsendül, de a sorozatban hallottaktól eltérően: hol lassabban, hol gyorsabban, hol pedig megfordítva. Ezzel a hat hangjeggyel bármennyit lehet variálni" – meséli a zeneszerző, aki ezúttal újabb színt vihetett az X-zenék történetébe a gótikus hangulattal, amely megközelítést a két karakter bensőségesebb jeleneteinek erősítése céljából alkalmazott. További jelentős eltérés mutatkozott a hangszerek terén, a sorozat esetében ugyanis egyetlen alkalommal sem használt fafúvós hangokat, mivel azok nem szóltak olyan meggyőzően a szintetizátoron, mint a rezesek, a vonósok vagy az ütősök hangmintái, a mozifilm számára azonban komplett fafúvós szekciót igénylő részeket is komponált – ezen hangszereket a második film esetében viszont elhagyta.

Bowman eleinte nem volt megelégedve a zene hangzásával, arra hivatkozott, hogy kevésnek találja a vonósokat, amire Snow így reagált nevetve: "Na, akkor bajban vagyunk". Számszakilag ugyanis nem voltak kevesen, hiszen a Newman Scoring Stage-en felsorakozott nyolcvanöt fős zenekar közel háromnegyedét a vonósok tették ki. A rendező és a szerző között a sorozat munkálatai alatt rendkívül jó viszony alakult ki, s ezúttal is megtalálták az összhangot, így bármilyen észrevétele is volt a feleknek, azokat hamar átbeszélték – ez azért is volt fontos számukra, mert több hónapnyi munkaidőt fordítottak rá, a folyamatos újravágások mellett ugyanis Snownak a futó epizódokhoz is komponálnia kellett. A Bowman által érzett hiányosságot végül úgy oldották meg, hogy először az elektronikus részeket vették fel, s a zenekar ezekkel a multitrackekkel együtt adta elő a szimfonikus részeket, így az először hiányzónak vélt vonósok végül más színben tűntek fel. "Ily módon született meg a végső hangzás, melynek kulcsa a kombináció volt. Az elektronikus elemek és a zenekar ezen megoldásnak köszönhetően egy egészen érdekes eredményt hozott" – mesélte a komponista.

A mozifilm esetében már nagyobb hangsúlyt fektettek a betétdalokra úgy source musicként, mint stáblistazeneként, ami a reklámkampány és a népszerűsítés okán ezúttal már komoly üzleti fegyvertény is volt az alkotók számára. A Foo Fighters-, Björk- és Sting-dalok mellett itt is előtérbe került a Cave-féle "Red Right Hand", melyeket egy csokorba gyűjtve, filmzenealbumként is megjelentetett az Elektra. Emellett természetesen a score is napvilágot látott, amely közel hetvenpercnyi játékidő erejéig enged betekintést Snow ide vonatkozó muzsikájába.


A Carter által dédelgetett mozifilmsorozat végül nem valósult meg, az X-akták – Szállj harcba a jövő ellent követően ugyanis még négy évadot forgattak le, s csak az első mozipremiert követő tizedik évben került bemutatásra az újabb egész estés történet, az X-akták: Hinni akarok. Carter (aki amellett, hogy kézbe vette a rendezést, egy cameo szerep erejéig a vásznon is feltűnik) eredetileg az utolsó évad után szerette volna leforgatni a filmet, úgy, hogy végérvényesen lezárja benne az idegenek inváziójáról szóló szálat. A produkciót azonban majd' öt évre jegelték: "202 epizód készült az X-aktákból. Azt hiszem, itt volt az ideje annak, hogy befejezzük, ugyanakkor úgy gondoltam, a rajongótáborunk nem veszett el. Részben ők voltak az okai annak, hogy új filmet akartam készíteni. David és Gillian is szeretett volna részt venni egy újabb moziban, így amikor néhány évnyi várakozást követően a Fox azt mondta nekem, hogy most vagy soha, a most szó volt a legszimpatikusabb számomra" – emlékezett vissza Carter. A forgatás olyan biztonsági intézkedések közepette zajlott, hogy ezúttal már nemcsak álcímet (Done One) viselt az alkotás, hanem mindig csak az adott forgatási napra érvényes oldalakat osztották ki a stábnak, amit a nap végén összegyűjtöttek és ledaráltak. Ennek főként abban rejlett az oka, hogy nem egy tipikus X-történet került ki az alkotók kezéből, hanem egy olyan mozi, ami a széria szálaitól - a számos apró direkt és indirekt utalás megtartása mellett is - elvonatkoztatható, amivel azt szerették volna elérni, hogy a sorozatot nem vagy csak hírből ismerők számára is vonzó legyen jegyet váltani rá. "Tizenhat éve volt a pilot epizód premierje. Azóta már felnőtt az akkori fiatalság, akiknek a szülei nem engedték megnézni a filmet, viszont hallani hallottak róla. Ezért úgy gondoltuk, hogy a karakterek megtartásával egy önálló történetet mutatunk be, ami bizonyos elemeiben kapcsolódik a sorozathoz" – magyarázta döntésüket Carter a forgatás során, majd hozzátette: "Ez egy szerelmi történet spirituális és vallási szálakkal." A produkciót Randy Stone emlékének ajánlották, akinek nagy szerepe volt abban, hogy végül Duchovny és Anderson alakíthatta az ügynököket.

A 2008-as filmre Carter már jó előre felkészítette a komponistát, négy évvel korábban ugyanis ezekkel a mondatokkal hívta fel őt Londonban: "Légy készen! Csinálunk még egyet..." A mozifilmhez hasonlóan, az aláfestő muzsika is mutat némi eltérést az addig hallottakhoz képest, ugyanis bár megmaradtak a főbb jellemvonások, a zene több lágyabb tétellel bír, és a főtéma is csak három alkalommal (a nyitó és záró jelenet során, valamint amikor Mulderék belépnek az FBI-irodába) bukkan fel teljes valójában, a többi esetben pedig csak foszlányaiban van jelen: "Ez a téma olyan egyszerű, hogy könnyen alkalmazható belőle két, három vagy négy hangjegy is utalásként. Egy csipetnyi is elég belőle ahhoz, hogy felismerhető legyen" – véli a szerző. Az újítások mellett ugyanakkor e produkció teret biztosított Snow számára ahhoz is, hogy ismét visszakacsintson a széria első évadjaira jellemző improvizációs megoldásokra: "Nem volt minden hangjegy leírva, s ilyen esetekben verbális utasításokat adtam a zenészeknek – bumm, csattanás, csináld ezt, csináld azt – mely megoldások, úgy gondolom, elég nyilvánvalóan kitűnnek, ha odafigyelünk a score-ra." A komponista egy interjú során kihangsúlyozta, hogy az élőzene, az improvizáció és a szintetizátoros elemek ilyen kiemelkedő összhangja nem valósulhatott volna meg akkor, ha nincs mellette Alan Meyerson hangtechnikus, aki olyan sikerfilmeknél működött közre, mint például A sötét lovag vagy a Transformers. 

Az új köpenybe történő bújtatáshoz az iménti megoldások és a könnyedebb, érzelemgazdagabb témák mellett a hangszerelésnek is fontos szerepe volt: "A komplett szintetizátoros rész és a nagyzenekar mellett elhagytam a trombitákat és a fafúvósokat, hogy még misztikusabb legyen a hangulat" – részletezi a szerző, aki ezen instrumentumok kizárása mellett többször is alkalmaz olyan rezesszerű hangokat, amelyeket szintetizátorral generált, valamint feleségét is bevonta a munkálatokba, aki sípon játszott.

Az eddigi utolsó X-mozi betétdalai már nem kaptak külön soundtracket, hiszen ezúttal gyakorlatilag minden ilyen jellegű felvétel mellőzve volt. Egyetlen kivétel akadt: a stáblista elején látható képek alá egy elektronikus zenekar, az Unkle erős felvétele került, akik sikerrel modernizálták a főtémát, mely hiába volt jól ismert, ebben a formában szinte újként született újjá.


Annak ellenére, hogy a széria 2002-ben befejeződött, és egy esetleges harmadik mozifilm elkészítésével kapcsolatosan nem sok konkrét hírt olvasni, az X-akták ismertsége a mai napig megmaradt, köszönhetően persze annak is, hogy a legtöbb országban (köztük hazánkban is) a mai napig műsoron van. David Duchovny – aki helyére a leginkább higanyterminátorként ismert Robert Patrick lépett az utolsó két szezonban – játékával éppoly nagyban hozzájárul a szériához, mint Gillian Anderson, aki helyett a stúdió először egy szőke hajú, feltűnőbb szépséget képzelt el, de szerencsére ő kapta a szerepet, ezáltal lényegesen hitelesebbé vált a karaktere is. Filmbéli irodájuk egyébként máig megtekinthető eredeti állapotában a Hollywood Entertainment Múzeumban. 

Snow bármennyi zenét is szerez, elég valószínű, hogy a jövőben is az X-akták révén fognak rá emlékezni a legtöbben. Egészen pontosan a főtémára, melyet a hazai rádióadók is felvettek a zenei palettájukra, akiknek pedig az eredeti változat nem tetszik, a megannyi remix közül minden bizonnyal találtak olyat, amit szívesen hallgatnak meg újra és újra. E muzsika tehát napjainkra is fennmaradt, annak ellenére, hogy a vezérmotívumon kívüli momentumokra jobbára csak a széria és a filmzene fanatikusai emlékeznek. 

 

Kulics László
2012.07.15.