Ház a kísértet-hegyen (1999)
House on Haunted HillA köztudottan nagy horrorfilmrajongó Robert Zemeckis ugyan mozivászonra eddig sohasem forgatott még horrort, producerként azonban az egyik legjelentősebb patrónusa eme műfajnak. Annak idején a Mesék a kriptából sorozattal vette kezdetét pályafutásának ezen része, a mozikba pedig a kilencvenes évek végén kezdett betörni ijesztgetős filmjeivel. Azóta Joel Silverrel közösen, szinte minden évben elkészíttettnek egy-egy technikailag jól kivitelezett, de semmi maradandót fel nem mutató horrorfilmet, mint például a Szellemhajót vagy a Viasztesteket. E sorozat 1999-ben vette kezdetét a Ház a Kísértet-hegyennel, melynek hűvös kritikai fogadtatása sem rettentette el Zemeckist a műfajtól. 1959-ben mutatták be az eredeti változatot, az akkori legnagyobb horrorikon, Vincent Price főszereplésével.
Már az ötven évvel ezelőtti alkotás is megosztotta a közönséget, csak Price játékát tartották említésre érdemesnek. Szinte ugyanez mondható el a remake-ről is: az emlékezetesebb momentumok mind a főszereplő Geoffrey Rushhoz kötődnek, aki a mai változatban játszotta Price szerepét. Míg az 1959-es film már-már műfaja klasszikusává érett, addig a feldolgozás gyakorlatilag oly felejthető, hogy nagy megdöbbenéssel is fogadtam a tavaly elkészült második részt. A történetet is átfaragták úgy, hogy a mai kornak megfeleljen, mivel az új változat jóval véresebb, brutálisabb lett. Öt vállalkozó kedvű idegen, egymillió dollár fejében vállalja a több éve bezárt, baljós kinézetű Vannacutt Intézetben való éjszakázást. Ott tartózkodásuk átlagosnak indul, amíg ki nem derül, hogy az alkalmi vendéglátó, Steve Price (Rush) különböző vendégűző szerkezetekkel szerelte fel az épületet, hogy ezzel bírja mielőbbi távozásra a meghívottakat. Azzal azonban senki sem számol, hogy a házban rejlő sötét erőkhöz képest Price rémisztőnek szánt berendezései gyermekjátékok. Az intézet titkos múltja megelevenedik, a bennlévőknek pedig már nem a pénz megszerzése lesz a legfontosabb.
Sokszor feltettem már magamnak azt a kérdést, hogy lehet-e két-három track alapján magas pontszámmal értékelni egy zenét? Néha arra a megállapításra jutottam, hogy lehet, ha a többi, kevésbé jó tétel azért nem annyira rossz, hogy az erős pontszám még ne legyen kirívó. A Ház a Kísértet-hegyen esetében is fel kellett tennem magamnak ezt a kérdést, azonban ez a zene már egyáltalán nem olyan kiemelkedő, hogy pár jól sikerült tétel miatt megérdemelné a pozitív kritikát. Don Davis műve nagyon kétarcú, mivel legalább tizenöt-húszpercnyi remek kompozíciót tartalmaz, ráadásul a szerző még ötletes is volt, mivel alkotását teletűzdelte nagyon érdekes zenei elemekkel is (rituális hangzású kórus, orgona, hatásos elektronika), de a score jelentős része nem különbözik a tucat horrorzenéktől. Így hiába egy-két emlékezetes track, ha a többséget már egyszer is kínszenvedés végighallgatni.
Az első tétel ("Main Title") olyan rideg és kísérteties stílusban szólal meg, amilyet még a legnagyobb horrorzenék szerzőitől se nagyon hallani. Hatalmas dicséret illeti Davist, hogy a manapság filmzenékben nagyon ritkán hallható orgonára építette a főtéma megszólaltatását. Félelmetes hangulatot teremt az a sötét, baljós, gótikus stílus, melyet a szerző képes kicsikarni ebből a hangszerből, aminek megszólalását a vonósok zord játéka még inkább horrorisztikussá alakítja. Az őrült kakofon tombolást a következő trackben ("Pencil Neck") sem hagyja abba a szerző, akit ezen téma megírásában egyértelműen Jerry Goldsmith Ómenje inspirált – ez persze nem baj, mert nem rossz alkotás Davis kántáló kórusú elképzelése sem. A jól sikerült részek még mindig nem maradnak abba, mivel a "Hans Verbosemann" tökéletesen adja vissza a harmincas évek franciás, jazzes instrumentális zenéinek világát. Az album minőségi részének végét a "No Exit" jelenti, melyben a zenekar erőteljes, jó értelemben véve barbár megszólalása utoljára kap értelmes szerepet, mivel innentől már óriási horrorzenei klisévé válik a score. Ezt olyan tételek bizonyítják, mint a "Surprise", melynek az elején berobbanó visító vonósoktól én frászt kaptam, na nem azért, mert olyan félelmetesek, hanem mert annyira elcsépelt ijesztgetés már ez egy filmzenében, hogy eleve nem tudom értékelni, amikor egy szerző ezt a módszert alkalmazza. Az arabos vonós dallamot felvonultató "Price Pestiferous" és a jazzes "Misty Misogeny" kicsit megtörik a zenei borzongtatást, és mikor már úgy tűnne, hogy ismét visszatérünk az album elején tapasztalható értékes kompozíciók stílusához, megjön a "Coagulatory Calamity", ami megint csöpög a kliséktől. Az atmoszféra valóban félelmetes, de ennyi az a pozitívum, amit a score maradék részéről el lehet mondani. Bevillanhatnak emlékek Elliot Goldenthal aláfestéseiből, főleg az A végső megoldás: Halál zenéjének bizonyos elemeire hasonlít pár track (például a "Melissa in Wonderland"), de némelyik olyan idegesítő, hogy kifejezetten kín hallgatni.
A korábban jól felhasznált orgona és a jazzelemek is visszaköszönnek még pár tételben, de felhasználásuk már koránt sincs olyan jól eltalálva, mint az album első harmadában. A kórus is vissza-visszatér, de többnyire elkallódnak az egyre kaotikusabbá váló zenei vízióban, bár hangzásuk még egyedinek is mondható az elektronikával feldúsított "Soiree-a-Saturation"-ben, de azért ez se egy olyan tétel, amit az ember újra és újra meg akarna hallgatni. Az album végéről az éteri hangú kórusra épített "The Price Petard" nevezhető emlékezetes momentumnak, azonban az ezt követő vokális részek inkább taszítóak, mintsem a zene újbóli meghallgatására ösztönöznének.
Elmondható, hogy Don Davis a Ház a Kísértet-hegyen aláfestésével egy érdekes, sőt néhány elemében nagyon értékes munkát tett le az asztalra, azonban az összhatás korántsem marad olyan pozitív, mint azt az album első tételei alapján várná az ember. És talán ez is az egyik magyarázata annak, hogy a komponista, noha megcsillogtatta már tehetségét, például a Mátrix-trilógia zenéjével, azonban eddig még nem tudott kitörni a háttéremberek köréből.
Már az ötven évvel ezelőtti alkotás is megosztotta a közönséget, csak Price játékát tartották említésre érdemesnek. Szinte ugyanez mondható el a remake-ről is: az emlékezetesebb momentumok mind a főszereplő Geoffrey Rushhoz kötődnek, aki a mai változatban játszotta Price szerepét. Míg az 1959-es film már-már műfaja klasszikusává érett, addig a feldolgozás gyakorlatilag oly felejthető, hogy nagy megdöbbenéssel is fogadtam a tavaly elkészült második részt. A történetet is átfaragták úgy, hogy a mai kornak megfeleljen, mivel az új változat jóval véresebb, brutálisabb lett. Öt vállalkozó kedvű idegen, egymillió dollár fejében vállalja a több éve bezárt, baljós kinézetű Vannacutt Intézetben való éjszakázást. Ott tartózkodásuk átlagosnak indul, amíg ki nem derül, hogy az alkalmi vendéglátó, Steve Price (Rush) különböző vendégűző szerkezetekkel szerelte fel az épületet, hogy ezzel bírja mielőbbi távozásra a meghívottakat. Azzal azonban senki sem számol, hogy a házban rejlő sötét erőkhöz képest Price rémisztőnek szánt berendezései gyermekjátékok. Az intézet titkos múltja megelevenedik, a bennlévőknek pedig már nem a pénz megszerzése lesz a legfontosabb.
Sokszor feltettem már magamnak azt a kérdést, hogy lehet-e két-három track alapján magas pontszámmal értékelni egy zenét? Néha arra a megállapításra jutottam, hogy lehet, ha a többi, kevésbé jó tétel azért nem annyira rossz, hogy az erős pontszám még ne legyen kirívó. A Ház a Kísértet-hegyen esetében is fel kellett tennem magamnak ezt a kérdést, azonban ez a zene már egyáltalán nem olyan kiemelkedő, hogy pár jól sikerült tétel miatt megérdemelné a pozitív kritikát. Don Davis műve nagyon kétarcú, mivel legalább tizenöt-húszpercnyi remek kompozíciót tartalmaz, ráadásul a szerző még ötletes is volt, mivel alkotását teletűzdelte nagyon érdekes zenei elemekkel is (rituális hangzású kórus, orgona, hatásos elektronika), de a score jelentős része nem különbözik a tucat horrorzenéktől. Így hiába egy-két emlékezetes track, ha a többséget már egyszer is kínszenvedés végighallgatni.
Az első tétel ("Main Title") olyan rideg és kísérteties stílusban szólal meg, amilyet még a legnagyobb horrorzenék szerzőitől se nagyon hallani. Hatalmas dicséret illeti Davist, hogy a manapság filmzenékben nagyon ritkán hallható orgonára építette a főtéma megszólaltatását. Félelmetes hangulatot teremt az a sötét, baljós, gótikus stílus, melyet a szerző képes kicsikarni ebből a hangszerből, aminek megszólalását a vonósok zord játéka még inkább horrorisztikussá alakítja. Az őrült kakofon tombolást a következő trackben ("Pencil Neck") sem hagyja abba a szerző, akit ezen téma megírásában egyértelműen Jerry Goldsmith Ómenje inspirált – ez persze nem baj, mert nem rossz alkotás Davis kántáló kórusú elképzelése sem. A jól sikerült részek még mindig nem maradnak abba, mivel a "Hans Verbosemann" tökéletesen adja vissza a harmincas évek franciás, jazzes instrumentális zenéinek világát. Az album minőségi részének végét a "No Exit" jelenti, melyben a zenekar erőteljes, jó értelemben véve barbár megszólalása utoljára kap értelmes szerepet, mivel innentől már óriási horrorzenei klisévé válik a score. Ezt olyan tételek bizonyítják, mint a "Surprise", melynek az elején berobbanó visító vonósoktól én frászt kaptam, na nem azért, mert olyan félelmetesek, hanem mert annyira elcsépelt ijesztgetés már ez egy filmzenében, hogy eleve nem tudom értékelni, amikor egy szerző ezt a módszert alkalmazza. Az arabos vonós dallamot felvonultató "Price Pestiferous" és a jazzes "Misty Misogeny" kicsit megtörik a zenei borzongtatást, és mikor már úgy tűnne, hogy ismét visszatérünk az album elején tapasztalható értékes kompozíciók stílusához, megjön a "Coagulatory Calamity", ami megint csöpög a kliséktől. Az atmoszféra valóban félelmetes, de ennyi az a pozitívum, amit a score maradék részéről el lehet mondani. Bevillanhatnak emlékek Elliot Goldenthal aláfestéseiből, főleg az A végső megoldás: Halál zenéjének bizonyos elemeire hasonlít pár track (például a "Melissa in Wonderland"), de némelyik olyan idegesítő, hogy kifejezetten kín hallgatni.
A korábban jól felhasznált orgona és a jazzelemek is visszaköszönnek még pár tételben, de felhasználásuk már koránt sincs olyan jól eltalálva, mint az album első harmadában. A kórus is vissza-visszatér, de többnyire elkallódnak az egyre kaotikusabbá váló zenei vízióban, bár hangzásuk még egyedinek is mondható az elektronikával feldúsított "Soiree-a-Saturation"-ben, de azért ez se egy olyan tétel, amit az ember újra és újra meg akarna hallgatni. Az album végéről az éteri hangú kórusra épített "The Price Petard" nevezhető emlékezetes momentumnak, azonban az ezt követő vokális részek inkább taszítóak, mintsem a zene újbóli meghallgatására ösztönöznének.
Elmondható, hogy Don Davis a Ház a Kísértet-hegyen aláfestésével egy érdekes, sőt néhány elemében nagyon értékes munkát tett le az asztalra, azonban az összhatás korántsem marad olyan pozitív, mint azt az album első tételei alapján várná az ember. És talán ez is az egyik magyarázata annak, hogy a komponista, noha megcsillogtatta már tehetségét, például a Mátrix-trilógia zenéjével, azonban eddig még nem tudott kitörni a háttéremberek köréből.
Gregus Péter
2008. 08. 05.
2008. 08. 05.
Tracklista:
- Main Title (2:29)
- Pencil Neck (1:05)
- Hans Verbosemann (1:47)
- House Humongous (1:20)
- Piano Quartet in G MInor, Opus 25. (2:32) *
- Funky Old House (1:52)
- No Exit (1:08)
- Gun Control (1:25)
- Surprise (1:20)
- Price Pestiferous (1:35)
- Misty Misogany (1:53)
- Coagulatory Calamity (3:59)
- Melissa in Wonderland (3:45)
- Sorry, Tulip (1:25)
- Struggling to Escape (1:47)
- Soirée-a-Saturation (3:18)
- On the House (1:34)
- Dead But Nice (2:05)
- Blackburn's Susprise (0:48)
- Encountering Mr. Blackburn (2:03)
- The Price Petard (1:58)
- Epiphanic Evelyn (3:48)
- The Corpus Delicti Committee Meeting (2:26)
- Price in Perpetuity (2:55)
- The Beast With the Least (3:06)
* írta: Johannes Brahms
Az album a Spotify-on:
