Noha George Langelaan sosem folytatta A légy című novelláját, Hollywoodban az ez által ihletett 1958-as és 1986-os, azonos című alkotásokat egyaránt sikerült továbbgondolni. A későbbi, David Cronenberg által rendezett, az eredeti történeten több ponton is csavaró mozi sikerén felbuzdulva a 20th Century Fox hamar berendelte az újabb történetet, melynek iránya kézenfekvő volt, hiszen Veronica úgy élte túl az esetet, hogy már a szíve alatt hordta Brundle gyermekét. A Seth fiára, Martinra (Eric Stoltz), valamint az első részben még csak utalás szinten felbukkanó, a teleportálással kapcsolatos kutatást finanszírozó vállalat ambícióira épülő forgatókönyvet Frank Darabont (A remény rabjai), Mick és Jim Wheat (Pitch Black – 22 évente sötétség), valamint Mick Garris (Hókusz pókusz) hozták össze, ötletüket pedig egy jó stáb kimaxolhatta volna, ám ennek hiányában a végeredmény épphogy közepes. Bár Cronenberg távol tartotta magát a projekttől, a rendezést a stúdió egy ismerősre, az előző felvonás speciális effektjein dolgozó Chris Walasra bízta, aki mellett mindössze a producer Stuart Cornfeld, és a Veronica egykori főnökét, Stathis Boranst alakító John Getz tért vissza. Stathisen kívül néhány snitt erejéig Jeff Goldblum és Geena Davis karaktere is felbukkan, ám ezt a színészek mellőzésével oldották meg: előbbit Cronenberg kivágott jeleneteinek felhasználásával hozták vissza, utóbbit pedig Saffron Hendersonnal (Péntek 13. – VIII. rész: Jason Manhattanben) helyettesítették, mivel Davis nem volt hajlandó csatlakozni a produkcióhoz csak azért, hogy aztán a nyitójelenetben meghaljon.

Míg a Cronenberg rendezte A légy kultikussá nőtte ki magát, második felvonása nemcsak most, hanem annak idején is egy tipikus álomgyári bőrlehúzásnak, felesleges folytatásnak számított. Ám én ezen közvélekedéssel ellentétesen viszonyulok hozzájuk: mindkettővel egyszerre, tinédzserként ismerkedtem meg, s egyformán közel állnak hozzám, ami egyrészt annak tudható be, hogy az általam látott első horrorok közé tartoznak, másrészt score-juk – az Alien-széria kíséreteivel egyetemben – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megszeressem a műfaj ezen válfaját. Míg a filmzenékkel történő ismerkedésem hajnalán az Alienek aláfestései a rettegés egyik oldalát mutatták meg, addig A légy-filmekhez készült muzsikák egy másik megközelítéssel tették rokonszenvessé számomra a horrorokat, ráadásul mind Howard Shore-tól, mind Christopher Youngtól ezek voltak az első albumaim.


Shore-t követően tehát Youngnak nyílt lehetősége arra, hogy zenét készítsen ehhez a bizarr átalakulást bemutató történethez. Az ekkorra már a Hellraisereknek köszönhetően a figyelmet magára vonó szerző bár nem emelte át elődje motívumait, az alapkoncepcióval egyetértett, így a fenyegető dallamok újfent a karakterekben lejátszódó érzelmek közvetítésébe ágyazódtak. "Véleményem szerint a műfaj legjobb komponistái felismerik a dallamok és a hármashangzatok használatának fontosságát, hisz ezekkel olyanokra lehet rámutatni, amikre mással nem. Amikor olyan filmeken dolgozom, mint a Jennifer 8, A légy 2. vagy a Hellraiser, a tragédiát éppúgy fontosnak tartom, mint a vérfagyasztó részleteket. A horrorok nemcsak a közönség ijesztgetésére szolgálnak: a műfaj legjobbjaiban mindig van valaki, akivel azonosulunk, együttérzünk. Ha pedig a történet szörnyetegekről szól, akkor rájuk kell fókuszálnunk. Úgy gondolom, a Frankenstein menyasszonya zenéje sem lenne olyan hatásos, ha Franz Waxman műve nem tartalmazna romantikát" – vélekedett a komponista. A megközelítésen túl további párhuzamnak tekinthető, hogy Walasék is az instrumentális kíséretet részesítették előnyben, a dalokat pedig háttérbe szorították – mindössze a céges összejövetelkor rádióból kiszűrődő "Deep Inside Your Love" Mark Kellertől, valamint a Martin és Beth (Daphne Zuniga) táncát, illetve együttműködésüket bemutató montázst kísérő k.d. lang-szám, a "Lock, Stock and Teardrops" került a produkcióba.


Az album a főcímzenével ("The Fly II") indít, amely éppoly zseniálisan olvasztja magába az elszántságot, a rémületet és a különféle érzelmeket, mint Young másik kulcsfontosságú témája ("Come Fly with Me") a sebezhetőséget és a múlt okozta fájdalmat. Olyan tételek épülnek ezekre a sejtelmes, ugyanakkor maximálisan magukkal ragadó megoldásokra, mint a "Fly Variations", a "Bay 17 Mysteries", a fenyegetően induló "What's the Word?", valamint a "Dad", melyek egytől egyig Martin érzéseinek tükörképei. A múltjának megismeréséből eredő döbbenete éppúgy felszínre kerül általuk, mint Beth iránti szerelme, a balul sikerült kísérlet után deformáltan is életben tartott kutya keltette érzései, a környezete által kiváltott csalódottsága, a külvilágtól való elszigeteltsége, az apja hagyatéka (genetikai szinten éppúgy, mint a találmányának tökéletesítése okozta nyomás), nem utolsósorban pedig a léggyé történő átalakulásának elkerülése iránti törekvései. Ezek mindegyike a Young-féle horrorzenék befogadhatóságát, szerethetőségét kiváltó eszköztár (úgymint a fülbemászó dallamok, a kürtök, a vonósok és a hárfa használata) révén születik meg – egyedül a markáns kórus hiányzik ahhoz, hogy e tekintetben teljes legyen az összkép –, Shore-éval ellentétben viszont nem Londonban, hanem a müncheni The Bavaria Music Studioban keltek életre a The Munich Studio Orchestra közreműködésével. E zenekar olyan produkciók score-ját adta már elő, mint például a Végtelen történet, a Münchausen báró kalandjai, a Superman 4. – A sötétség hatalma, a King Kong visszatér vagy a Hellraiser 2.

A szerző által teremtett melankolikus, érzelemgazdag atmoszféra tökéletesen megmutatja, hogy az ilyen jellegű alkotások zenéinek nem feltétlenül kell a csapongásokról, disszonanciáról szólniuk. Shore-hoz hasonlóan ellenpontozni tudta a képsorok által közvetített feszültséget, borzalmakat, amire az apja felvételeit visszanéző Martin ihlette "Dad" éppúgy jó példa, mint a torz kutya jeleneteit kísérő "Bay 17 Mysteries", a Martin átalakulását követő "The Fly March" második fele vagy a lezárás alatt hallható "What's the Magic Word?". Míg Young koncepciója, dallamainak kibontakozása az albumon tökéletesen érvényesül, a filmben kevésbé figyelhető meg, a trackek döntő részét ugyanis a vágás során szétdarabolták, hogy aztán legószerűen illeszthessék be a különféle jelenetekbe.

​
Folytatás lévén a mozi szerkezete eltér A légyétől, sokkal több a visszataszító jelenet, azonban mennyiségük növekedésével egyenes arányban csökkent a minőség, holott az előző részhez hasonlóan Walas cége felelt értük. Komponistánkat azonban nem zökkentették ki a silány trükkök, amiről az albumot hallgatva a részben Martin bebábozódott állapotát szemléltető "Musica Domestica Metastasis" által bizonyosodhatunk meg először. Az e tételben megismertek olyanokban mérgesednek el, mint a "More Is Coming", a "The Fly March", az "Accelerated Brundle Disease", valamint a "Bartok Barbaro", melyekben a feszültségkeltés erőteljes rezes- és vonósjelenlétet igénylő, elektronikus elemekkel ízlésesen felvértezett, dinamikus megoldásokkal párosul – mindezeken felül az egyes szekciók helyenként légyzümmögést imitáló dallamokkal is operálnak. A drámaibb részekhez hasonlóan ezek többségére is igaz, hogy a vágásnál feldarabolgatták őket, ám míg az érzelmeket közvetítő témákat hangzás szempontjából korrektül használták fel, addig a rettegést erősítők alul lettek keverve, így a Varése Sarabande korongján nemcsak hogy dinamikusabbnak hatnak, hanem összetettségük is szembetűnőbb – a "More Is Coming" és a "The Fly March" a legjobb példák erre.

"Évekkel ezelőtt nagyon aggódtam amiatt, hogy örökre én leszek a filmzenevilág Lugosi Bélája" – nyilatkozta 2001 nyarán a szerző, aki a kezdetektől fogva mindent megtesz annak érdekében, hogy a szívéhez egyébként közel álló stílus nyújtotta kereteken túl is bizonyítson. Szerencsére pályafutása során számos műfajban helytállt már, ám tény, hogy a feszültségkeltés terén betöltött reformerszerepe általánosságban véve feledteti ezt. Az első két Hellraiserrel azt bizonyította, hogy dallamokkal és erőteljes kórussal is lehet feszültséget kelteni, A légy 2-vel pedig bemutatta, hogy az ének elhagyásával is mesterien tudja hozni a formáját, ám mivel utóbbi mozi finoman szólva sem vált emlékezetessé, zenéjét kevésbé szokás példaként felhozni. Az ezeknél megalapozott stílusjegyeit olyan alkotásokban öregbítette, mint például az Egy házban az ellenséggel, a Jennifer 8 (melyhez A légy 2. hatására szerződették a producerek Maurice Jarre helyére), a Halálos árnyék, A lény vagy a Rémségek könyve. Walas alkotásának hiányosságai ellenére Young elképesztő, hullámvasútszerű utazásra invitál bennünket, hogy aztán a történet végkifejletét tökéletesen megfejelje a "What's the Magic Word?"-del, melynek elszántsággal ötvözött keserédes melódiája remekül aláhúzza az immáron léggyé alakult Martin azon, nem éppen humánus tettét, amely emberi mivoltának visszaszerzését eredményezi.


A légy 2. filmzenealbuma szinte a teljes zenei anyagot magába foglalja (mindössze néhány, jobbára pár másodperces részlet maradt le), egyes trackek egyvelegszerűsége, illetőleg a végletekig leegyszerűsített borító pedig annak köszönhető, hogy az albumterv a mozi végső vágási munkálatai előtt készen volt, melyen utólag már nem kívántak változtatni. A légy-zenék először önállóan jelentek meg, majd miután elfogytak, a Varése Sarabande feljavított hangminőséggel, gyűjtemény keretében dobta őket újból piacra, népszerűségüket pedig jól mutatja, hogy utóbbi példányai is hamar gazdára találtak.