Az év legjobb filmzenéi:

1. Angelo Badalamenti: Sztálingrád A sötét és nyomasztó, elsősorban David Lynch rendezéseihez komponált műveiről ismert szerző ezt megelőzően nagyon rég, a 2004-es Hosszú jegyességhez írt igazán emlékezetes score-t, és igencsak úgy tűnt, hogy hosszú karrierje szomorú elfeledéssel ér véget. Azonban nem így történt, és kiderült, hogy a sok évtizedes rutinnal rendelkező művész képes a tőle megszokottól eltérő terepen is kiemelkedőt alkotni. Badalamenti érezte a felelősség súlyát, és kompozícióival meghálálta a belé fektetett bizalmat. Nagyszabású szimfonikus muzsikája az év egyik legnagyobb meglepetése lett, mind önmagában tekintve, mind a komponista pályáját figyelembe véve.

2. Hans Zimmer: Csillagok között A komponista neve végre ismét régi fényében ragyog. Talán nincs is olyan filmzenerajongó, aki nálam jobban örülne annak, hogy egykori első számú kedvence végre mellőzte a rengeteg kiegészítő zeneszerzőt, akik pályáját végigkísérték. Neves és tehetséges, valamint a segéd státuszból eddig okkal ki nem emelkedő munkatársai nélkül is ugyanolyan nagyszerű munkát végzett, mint rendszerint, sőt kijelenthető, hogy az Eredet óta nem készült ennyire hatásos és intelligens zenéje, melyben ha kell, nem fél visszafogni magát. Már a film elején, a drón üldözése alatt kiteljesedő szerzemény is azt sugallja, hogy nagyszerű, szakrális hatású filmzene vár ránk, a játékidő múlásával pedig egyre inkább meg leszünk erősítve ebben.

3. Howard Shore: A hobbit: Az öt sereg csatája Annak ellenére, hogy a második rész aláfestése nyolc pontot kapott tőlem, sokszor idegesített (egyedüliként a középföldés mozik közül), és valószínűleg sosem hallgatom meg többet. Ez nem fog így történni viszont a záró epizódhoz írtakkal, ahol a művész ismét azt a maradandó értéket hozta létre, amire eggyel korábban is számítottam volna. Mesteri dallamvezetés, impozáns hangszerelés, a rengeteg téma viszont ezúttal abszolút egységet képez. Ha egy hajszálnyival el is marad az első három Gyűrű-mozihoz írtaktól, de mégis méltó lezárása lett a hat epizódnak.



4. Clint Mansell: Noé Hihetetlen mértékű fejlődésen ment át a komponista, aki független filmes, alternatív zeneszerzőből vált napjaink egyik legeredetibb művészévé. A mozit – vontatottsága okán – képtelen voltam végignézni, ezt azonban kizárólag Mansell szerzeményei miatt bánom, aki ahhoz hasonló művet tett le az asztalra, mint amit A forráshoz is írt. Rendkívül sötét hangzású és monumentális, brutális erejű, teljesen kiszámíthatatlan score-ja a lehető legmesszebb áll a megszokott hollywoodi filmzenéktől.




5. Patrick Cassidy: Kálvária A Lisa Gerrarddal közös albumot is kiadó művész felől először a Hannibal révén hallottam: ő írta az operajelenetben hallható szenzációs darabot. Szerzeményei átmenetet képviselnek a komoly- és a filmzenék között, ennek köszönhetően gyakorlatilag egyik műfaj rajongói sem csalódhatnak benne. A Kálváriához egy már-már fohásznak beillő, gyönyörű dallamokkal teli, méltóságteljes, rendkívül szomorú szimfonikus score-t írt, melynek csúcspontjain ír nyelvű ének is felcsendül.




6. Michael Giacchino: A majmok bolygója: Forradalom Gyakran hangoztatom, hogy a legjobb filmzenéknek azokat tartom, melyek a mozitól függetlenül, önálló zenei műként is helytállnak, Michael Giacchino melankolikus és horrorisztikus mozzanatokat egyaránt tartalmazó munkája pedig lemezen hallgatva sem válik életképtelenné. Helyenként ugyan nem egy könnyed falat, a filmet nem ismerőkön e momentumok bizonyára ki is fognak, azonban a jelenetek megismerését követően rögtön összeáll a kép.





7. James Newton Howard: Demóna Néha ugyan okoz csalódást Howard, többnyire az akciófilmes vagy thrilleres vonalon mozogva, de amikor igazán epikus műre van szükség, akkor aztán nem tud kicsit sem hibázni. Bő egy órán keresztül hallhatjuk, mit hozott ki belőle Demóna története, de a játékidőt egyáltalán nem érezzük hosszúnak, ami ritkaság ilyen időtartamban. Score-ja bővelkedik maradandó szerzeményekben, és mivel még nem láttam a mozit, azt is kijelenthetem, hogy önálló műként is teljes értékűen megállja a helyét zenéje.




8. Jóhann Jóhannsson: A mindenség elmélete A korábban elsősorban komor kompozíciókban erős izlandi komponista első ismert munkája a Fogságbanhoz született, és hiába lett annak rendkívül eltalált a score-ja, kérdéses volt, hogy milyen dallamokat fog előcsalogatni belőle egy annyira más műfaj, mint egy életrajzi dráma. Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Ez esetben nem kérdéses a számos díj (köztük egy Golden Globe) és jelölés jogossága, mert egy olyan filmzene született meg, melynek stílusához foghatót ritkán hallunk manapság.




9. Alexandre Desplat: Kódjátszma A szerzőtől 2014-ben a legtöbben valószínűleg A Grand Budapest Hotel Oscar-díjat érdemlő muzsikáját kedvelték többen, hozzám azonban ez a műve áll közelebb, mely egy érdekes átmenet egy szolidabb thriller és egy romantikus film zenéje között. Érdekes ellentmondás, hogy ugyan Desplat nevének feltűnése egy bemutatás előtt álló mozi stáblistáján sosem fog jó előre felvillanyozni, ugyanakkor napjaink egyik legfoglalkoztatottabb zeneszerzőjének albumai között évről évre találok – és remélhetőleg fogok is találni – olyan score-t, mely már első hallásra megfog. 2014-ben például ez volt ilyen.


10. John Ottman: X-Men – Az eljövendő múlt napjai Az album az igen hatásos X-témával nyit, egy tiszteletet parancsoló kórussal támogatott szimfonikus darab folytatja, és végül befut 2014 egyik legszebb szerzeménye, a "Hope". E három kompozíció elég erős nyitány, amihez a folytatás összességében nem ér fel, egyes részei kifejezetten igénylik a film ismeretét is, de Ottman tehetségét dicséri, hogy még így is megcsípte a top 10 utolsó helyét.







 

További kiemelkedő filmzenék:

1. John Powell: Így neveld a sárkányodat 2. A második sárkányos kaland score-ja azért nem került be az előző blokkba, mert valószínűleg soha többet nem fogom meghallgatni. A korábbi részhez írottakkal ellentétben egyáltalán nem tartom szerethetőnek, és számomra igazán emlékezetes részt sem találtam benne. De ha nincs az előzmény, amelyhez mérem, valószínűleg a top 10-be került volna, mert érdemeit teljes mértékben elismerem. Elképesztő, amit Powell a nagyzenekarral és a kórussal művel, épp ezért nem tudom megállni, hogy ne sajnálkozzak sokadjára is azon, hogy egy ilyen kvalitású művész ennyire besüppesztette magát önszántából az animációs mozik világába.

2. Víctor Reyes: Hibátlan előadás Évértékelésem összes szereplője közül Reyes dolga lehetett a legnehezebb, hiszen nem nagyon állt minta előtte feladata megoldásához. Ugyanis egy olyan versenydarabot kellett írnia, mely nemcsak a főszereplő szó szerinti zongorajátékát tartalmazza, hanem egyben követi az épp zajló eseményeket is. Műve egy olyan kuriózumszámba menő score lett, mely komolyzeneként is tökéletesen megállja a helyét.






3. Zacarias M. de la Riva: Automata Ennek a robotrekviemnek az erőssége, hogy – néhány kivételtől eltekintve – önmagában is hallgatóbarát, sőt kifejezetten értékes élményt nyújt. A szerző jól érzett rá arra, hogy valamiféle átmenetre lesz szükség a filozofikus sci-fiknél és az akciófilmeknél megszokott score-okhoz képest. Sajnálatos, hogy a mozi ennyire félresikerült (leginkább a főszereplő, Antonio Banderas ripacskodásának köszönhetően), mert itt aztán tényleg kijelenthető, hogy zenéje az esztendő egyik legérdekesebb darabja lett. Számos emlékezetes és szép pillanatot foglal magába, és sokkal, de sokkal jobb filmet érdemelt volna.


4. Luis Bacalov: Hidden Moon Mivel a művész 2015 márciusában lép 82. életévébe, talán kijelenthetjük, hogy valószínűleg a 2012-es Hidden Moon lesz hosszú, 1954-ben indult pályájának lezárása. Annak pedig igencsak méltó, hiszen a 2014-ben kiadott score egy olyan, ma már sajnos nagyon ritkán hallható, pozitív értelemben értve slágeres stílusban íródott, mely annak idején sokunkkal szerettette meg a filmzenéket. Ha nem napjaink filmdömpingjének egyik ismeretlenül maradt darabjához íródott volna, hanem egy idővel klasszikussá nemesedő mozgóképhez (mint például egy Giuseppe Tornatore-mozihoz), akkor egyes részei biztosan filmzenei koncerteken köszönnének vissza. Rendkívül szép, némileg az elmúlást megidéző, nosztalgikus muzsika.

5. Frederik Wiedmann: Field of Lost Shoes Itt is sajnálja az ember, hogy egy vélhetően okkal ismeretlenül maradó alkotáshoz (elég csak megnézni, hogy az egyik filmplakáton a főhősök közül kettő milyen idétlen fejet vág, holott nem vígjátékról beszélünk) ilyen remek zene íródott. A sztori az amerikai polgárháború idején játszódik, ennek megfelelően a harciasabb, menetelős-csatázó kompozíciók váltakoznak a drámaibb, olykor himnikus, angyali kórusos szerzeményekkel. Jó lenne, ha valamiképp a komponisták látnoki képességekkel rendelkeznének, s akkor Wiedmann is minőségibb és nagyobb érdeklődésre számot tartó alkotásra tartogatta volna művét, mert most a csúnya elherdálás minősített esetével állunk szemben.

6. Denis Sanacore: T.S. Spivet különös utazása Ez az a helyzet, amikor egy zenében nincs semmi extra, egyszerűen csak igen harmonikus és rendkívül jólesik a hallgatása. Az elsőfilmes gitáros saját maga játszotta fel otthonában akusztikus gitárra, hegedűre és szájharmonikára írt művét. Aki szereti Angelo Badalamentinek a David Lynch-életműből alaposan kikandikáló Straight Story – Az igaz történethez írt aláfestését, ki ne hagyja ezt sem.






7. Gustavo Dudamel: Amerika embere Miután kiéretlenkedtük magunkat, és átlépünk azon, hogy hazánkban mennyire érdekesen cseng a szerző neve, majd elindítjuk a lemezt, nagy meglepetésben részesülünk. A történelemkönyvekbe forradalmárként, majd Venezuela diktátoraként bevonuló Simón Bolívar életrajzi mozija ugyanis egy kiemelkedő muzsikát kapott. Az egzotikus fúvósokat is felvonultató, hol lendületes, hol drámai score-ban a szimfonikusok mellé énekkar is társul olykor, a végeredmény pedig olyasmi, mely nem lógna ki akár Ennio Morricone vagy Jerry Goldsmith hasonló jellegű score-jai közül sem.



8. Robin Guthrie, Harold Budd: White Bird in a Blizzard Kevés zeneszerző alkot ugyanabban a stílusban hosszú éveken keresztül, és még kevesebben vannak, akiktől ez nem válik hamar unalmassá, e duó pedig utóbbira példa. Guthrie, a Cocteau Twins egykori gitárosa hozza az egykori zenekarából is ismerős, lebegős elektromos gitár hangzást, míg társa lágy, éteri ambientes dallamokkal egészíti ki. Sajnos olykor a világ legérdektelenebb, esetenként legnézhetetlenebb filmjeit gyártó Gregg Araki is kiveti rájuk a hálóját, mint ez esetben is történt, de fogjuk fel emberbaráti módon úgy, hogy a direktor legalább Guthrie-ék révén fel tud mutatni valami pozitívumot tákolmányaival összefüggésben, ha másképp nem is.

9. Hans Zimmer & Rupert Gregson-Williams: Téli mese Ez a februárban kiadott zene megjárta a top 10-et is, de végül annyi erősebb score futott be az év során, hogy végül itt kötött ki. Azonban ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet kapna nyolc pontnál, csak éppen a versenytársak belehúztak. Hans Zimmer ezúttal egy mindössze súlytalan vígjátékairól (és persze testvére, Harry kapcsán) ismert szerzőt emelt maga mellé, aki valószínűleg továbbra sem lesz drámai zeneszerző, de ez a Zimmerrel közös kitekintése egy néhol – a jelenetekből adódóan persze okkal – barátságtalan, azonban alapvetően fogyasztható romantikus muzsika lett, melynek télies hangulata kellemes pillanatokat képes szerezni hallgatóinak.

10. Junkie XL: 300: A birodalom hajnala Az önálló filmzeneszerzői pályája elején járó Tom Holkenborg, alias Junkie XL – folyamatosan fejlődve – a populáris akciómuzsikák terén akár egy sajátos színfolttá is válhat idővel. Tény, hogy ezen aláfestésének zöme a ritmikai hangszerek püfölésével telik, ami kétségkívül hatásos, de olykor egyhangúvá is teszi a muzsikát, ez a dobhangzás pedig legközelebb már önismétlésnek fog tűnni. Azonban annak ellenére, hogy némileg a monotonitás uralkodik a "302"-höz írt zenéjében, az biztos, hogy ehhez a filmhez ennél a rideg és brutális hangzású, csatába hívó dübörgésnél hatásosabbat kevesen bírtak volna írni.



 

Az év meglepetései:

1. Clinton Shorter: Pompeji Mondhatnám, hogy a District 9 zeneszerzője élete nagy lehetőségét kapta meg, hiszen ez a Titanic sémáját (azaz egy – csak ezúttal két hihetetlenül bamba tagból álló – szerelmespár viszontagságai egy sokakat érintő, valós tragédiával a háttérben) követő katasztrófafilm eddigi legnagyobb szabású muzsikáját tette lehetővé. Csak hát ugye mihez készült. Paul W.S. Anderson sokadik érdektelen mozija ugyanis meg sem érdemelt egy ilyen minőségi muzsikát, melyet ezúton jelölnék is az év legméltatlanabbul ismeretlenül maradt aláfestésének díjára. A kórusos főtéma hatásos, de a továbbiakban is találunk erős szerzeményeket (mint például a "My People Were Horsemen"), a lemez pedig, bár akadnak rajta azért olykor klisés pillanatok, kifejezetten remek élményt biztosít. A szerző karrierje, legalábbis mozis szinten sajnos egy időre megrekedt (jelenleg mindössze a Gátlástalanok című széria köti le, mozis kilátás egyelőre semmi), de remélhetőleg kap még komoly lehetőséget, hiszen képességei alapján abszolút megérdemli.

2. John Paesano: Csapatjáték Az útvesztő kapcsán nem győzött meg túlzott mértékben a korábban ismeretlen szerző, annál inkább ezzel az amerikai focis drámához írtakkal, az igen eltalált, elsőre visszadúdolható főtémát például már-már John Williams is írhatta volna. A szerzemények a klasszikus és a modern sportfilmzenék között egyensúlyoznak, hol ösztönzően, hol melankolikusan, de mindvégig kedvelhetően. A "Spartans Prevail" pergődobos második fele például nagyon hatásos.





3. Jeff Grace: Rideg világ Egy tipikus "hajmetal" banda felvételével indul az album, amely ezzel elhelyezi a hallgatót a nyolcvanas években. Igen ám, csakhogy a második tracktől, amellyel a score indul, műfajt váltunk, és ugyan az évtized marad, de rock helyett már szintipop lép a képbe. Mégpedig olyan, amely nagyon kellemesen idézi meg a John Carpenter-i minimalizmust és az úgynevezett űrzenéket. Az biztos, hogy egyáltalán nem ilyesmire számítottam, amikor elindítottam a Michael "Dexter" C. Hall főszereplésével készült thriller minimalista stílusú soundtrackjét, az pedig még nagyobb meglepetés, hogy mindez a jelenetek alatt is mennyire jól működik.

4. Bryan E. Miller: America – Imagine the World without Her A nevetségesen hazafiasként vagy kritikusként egyaránt értelmezhető című alkotás esetében a nagy meglepetés az, hogy ez egy dokumentumfilm, azokhoz pedig nem sokszor születik vállalható score, itt viszont épp ellenkezőleg történt. A rendszerint sorozatoknál közreműködő komponista harminctagú vonószenekarral támogatott munkájának számos pontja fülbemászó, hatásos és figyelemre méltó. Összesen kétórányi zene született a képekhez, melyet a 105 perces játékidő miatt meg kellett kurtítani. A soundtrackre ebből szűk egyórányi került a szerző aktív közreműködésével, aki több esetben azért hagyott ki valamit fájó szívvel, mert megtörték volna a kiadványon a mű ívét.

5. Ceiri Torjussen: Test A walesi szerzőt valamiféle új arcnak gondolnánk, de ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk, mert a Drakula 2000-től egészen a 2010-es Végrehajtókig dolgozott Marco Beltrami mellett kiegészítő zeneszerzőként és hangszerelőként. El nem tudom képzelni, hogy funkcionálhat e score a Test című filmben, hiszen egy olyan pofás, réginek és újnak egyszerre ható szintipopot hallunk (a történet 1985-ben játszódik), amely leginkább Giorgio Moroderhez vagy a Tangerine Dreamhez áll közel.




+1. Two Steps from Hell: Miracles Nem kifejezetten filmzene, de számomra nagy meglepetés volt az általam kiszámíthatósága és sablonossága okán gyakran szidott trailerzenék műfajának egyik zászlóshajója, a Two Steps from Hell 2014-es albuma. Azok a furcsa emberek, akik csakis (és a hangsúly a csakis szón van) sokszor nem is létező filmek hasonlóképpen nem létező trailerjeinek zenéit hallgatják, biztosan utálják ezt a kiadványt, hiszen a banda szinte megtagadta a műfaj mára dögunalmassá erodálódott elvárásait, s egy remek lemezt hozott össze, élvezetes dalokkal és normális hangszereléssel. Ráadásul hozzáteszem, hogy a tökéletesen érzelemmentes elektronika jellemezte, 2013-as Crime Lab című lemezük szintén jól sikerült a maga műfajában, de az már annyira távol áll a trailerzenék világától, hogy talán egyes kiábrándult rajongók egyenesen a tagok életére is törhetnek miatta. Most tehát végre megmozdult valami a duó háza táján, és a tömegbe szürkülés helyett új utakon indultak el.


 

Az év atmoszférái:

1. Tyler Bates: The Sacrament Nem vagyok nagy híve annak, amikor az instrumentális zenékbe filmbeli párbeszédeket szőnek, hiszen nem hangoskönyvre vagyok kíváncsi, amikor elindítok egy soundtracket. Ezúttal azonban hozzájárul az album hatásosságához, hogy azon – szerencsére egyáltalán nem eltúlzott, hanem pont eltalált mértékben – az alkotás szektavezére, Gene Jones hörgő orgánuma is feltűnik. A filmet még nem láttam, de mivel egy már önmagában is megálló score-ról beszélünk, a jelenetek alatt is bizonyára tökéletesen szerepel. Bates mogorva, minimalista, sokszor vérfagyasztó műve amolyan elvontabb ambient, kifejezetten éjszakai hallgatnivaló, hiszen nem hangzatos dallamokban erős, hanem inkább a Millennium-széria nyomasztó, Mark Snow megalkotta szintetizátorzenei légköréhez áll közel szélcsengő és egyéb nem szokványos eszközök, effektek bevetésével. Épp ezért csak azok számára ajánlott hallgatnivaló, akik nem csupán lehengerlő nagyzenekari szólamokkal tudják elképzelni az izgalmas zenei hatáskeltést. A szerző megmutatta, hogy a horrorok és a thrillerek világában már rég nem csupán élvezhetetlen hegedűsikításokkal kísérel meg atmoszférát teremteni, ahogy az a pályáján úgy egy évtizede még jellemző volt.

2. Jeff Grace: Sötét húzások Minden logika szerint ennek az albumnak az év legunalmasabbjai között lenne a helye, azonban nagyon is működik. Noha szinte végig ugyanazt a monoton, visszhangzó elektromosgitár-pengetést halljuk, ez a 40 perc mégis hangulatos marad háttérzeneként. Jéghideg hangzását tekintve a David Cronenberg-féle Karambol Howard Shore kreálta muzsikája társdarabjának tekinthető, és ha a score-t összepárosítom a mozi plakátjaival, akkor biztos vagyok benne, hogy a zene komoly súlyt ad a jeleneteknek.



3. Dickon Hinchliffe: Locke – Nincs visszaút Mivel a film egy autópályán haladó kocsiban játszódik, egy nem szokványos score-t igényelt, a Tindersticks egykori gitárosa pedig egy csilingelő elektromos gitáros darabot gondolt ki hozzá. A leginkább posztrock jellegűként aposztrofálható műben nincsenek katartikus pontok, fél órán keresztül hasonló tónusú trackek követik egymást, az egésznek mégis nagyon egyedi, nem mindennapi hangzása van.







 

Az év kiemelkedő szerzeményei:

1. Steven Price: "April 1945" (Harag) Szokás szerint e kategóriába a fentiekből okkal kimaradt soundtrackekről válogatok. Leginkább megdöbbentőnek nevezném ezt a nyitányt, melyben a már-már sátánista kórus jól megfér a cselekmény korától teljesen idegen elektronikával. Eredeti, súlyos, nem utolsósorban pedig 2014 legjobb trackje. 








2. Henry Jackman: "Captain America" (Amerika Kapitány: A tél katonája) A teljes score sem lett rossz, a sokak által bírált széteffektezést egyes pontokon én ráadásul kimondottan merésznek tartom. Ezt a himnikus, szívdobogásos, közel tízperces, igen hatásosan (bő egy percben) lekevert művet kifejezetten szeretem, valószínűleg a szerző legjobbja.








3. Jeff McIlwain & David Wingo: "What Are You Thinking Joe?" (Joe) A szerzőpáros score-ja az atmoszférikus filmzenék sorát gyarapítja, az album legkiválóbb trackjei pedig a "Gary Works" és még erősebb variánsa, a "What Are You Thinking Joe?". E két söprögető-lüktető minimalizmus, egyébként a teljes score-hoz hasonlóan, a filmzenéktől sajnálatosan eltávolodott Asche & Spencer formáció (Szörnyek keringője, Maradj!) kiváló szerzeményeit idézi.






4. David Newman: "Growing Up" (Tarzan) Ezt a két percet egyszerűen nem lehet elégszer meghallgatni, játékos dallamossága azonnali újraindításra ösztökél. Aztán ismét, majd megint... és így tovább.










5. Junkie XL: "Tris" (A beavatott)  JXL ebben az Ellie Gouldinggal megerősített közel nyolc percben azt mutatja meg, hogy nemcsak a jellegzetes ütőshangzás az erőssége, hanem ugyanolyan jól képes érzelmesebb darabok megalkotására is.










6. Garth Stevenson: "Flying" (Tracks) Az egyelőre kevésbé ismert komponista bebizonyítja, hogy egy viszonylag monoton alapot milyen ügyesen fel lehet díszíteni úgy, hogy a végeredmény ne egy unalmas valami legyen, hanem egy tetszőleges alkalommal meghallgatható gyöngyszem.









7. Marco Beltrami: "Main Titles" (Az emlékek őre) A teljes score-t annyira nem találom erősnek, hogy albumként sokat hallgassam, de a főtéma emlékezetes lett. Úgy egy évtizede még senki nem gondolta volna, hogy az akkoriban horrorok területére beskatulyázott Beltrami ilyesmit is képes komponálni.









8. John Ottman: "Non-Stop" (Non-Stop) Régebben Graeme Revell (Nincs alku) és Craig Armstrong (A csontember) írt ilyesmit, amikor az adott thrillernek már a főtémája is egy erős indítást jelentett.











9. Arnau Bataller: "Countdown" (REC 4: Apocalipsis) A Rec negyedik része nem az a produkció, amelytől az ember épkézláb muzsikát várna, ehhez képest nagyzenekari nyitánya egészen figyelemreméltó.











10. Abel Korzeniowski: "Welcome to the Grand Guignol" (Londoni rémtörténetek) Az albumot nem tartom kiemelkedően jónak, "csupán" jónak, de ez a kissé Michael Nymant megidéző kompozíció emlékezetes róla.












 

Az év legjobb betétdalai:

1. Jennifer Lawrence: "The Hanging Tree" (Az éhezők viadala: A kiválasztott – 1. rész) Aki hallotta James Newton Howard szerzeményét Lawrence énekével, annak nem kell kommentálni az első helyezést. Aki meg nem hallotta... de hát biztos nincs ilyen.










2. Cécile Corbel: "Kamchatka" (Terre des ours) Ehhez a medvés természetfilmhez a rendkívül kedves énekhangú hárfaművész egy varázslatos, francia nyelvű, némileg keleties hangzású betétdalt írt, melyet szinte automatikusan újraindítunk, amint végighallgattuk.









3. Barbatuques: "Beautiful Strangers" (Rio 2.) A brazil vegyeskórus folklórszerű dalának már az első másodperce szokatlan: dorombot hallunk benne. Aztán felbukkan Andy Garcia, a végére pedig megérkezik John Powell nagyszerű szimfonikus zenéje is, ez pedig így együtt egy vidám telitalálatnak bizonyul.









4. Raya Yarbrough: "Outlander Main Title Theme (Skye Boat Song)" (Outlander – Az idegen)  Bear McCreary és felesége, Raya Yarbrough együttműködése igen gyümölcsöző. Ez a felvétel egy valószínűleg nem túl hosszú életű széria főcímdala, mely rövidsége (másfél perc az egész) ellenére is magával ragadó, már elsőre mélyen a fülbe mászik. Az énekesnő hangja mellett a ritkán hallott, pergődobos és skót dudás kíséret adja meg az erejét. Nagyon örülnék egy teljes verziónak belőle.






5. Talisco: "Your Wish" (3 nap a halálig) Nem először fordul elő velem, hogy egy film vagy soundtrackje révén ismerek meg egy korábban a látómezőmön kívül lévő, figyelemreméltó zenekart vagy előadót, amelynek aztán munkásságával is megismerkedek. Az első ilyen húsz éve történt, amikor a Dredd bíró albumán figyeltem fel a Cocteau Twinsre, az elmúlt évekből pedig Emilie Simon (A pingvinek vándorlása), a The Cinematic Orchestra (Les Ailes Pourpres), Greg Laswell (A lélek útja) vagy a Youth Lagoon (A nyár királyai) ugrik be hirtelen. 2014-ben Jérome Amandi egyszemélyes elektro-folk / dream pop formációjára figyeltem fel. A lendületes dal az egyetlen pozitívum, amit Kevin Costner és Luc Besson komolynak túl kínos, humorosnak túl bárgyú valamije, a 3 nap a halálig kapcsán megemlíthető.

6. Annie: "Anthonio (Berlin Breakdown Version)" (The Guest) Mintha csak a Drive soundtrackjéről maradt volna le a Twin Peaks Julee Cruise-át idéző hangú norvég énekesnő szintipopja. A dal keletkezését a nyolcvanas évekbe tennénk (amiben az is közrejátszik, hogy a Top Gun betétdala, a Berlin által előadott "Take My Breath Away" jellegzetes szintetizátorhangja is visszaköszön benne), de valójában 2009-es.







7. I Am Kloot: "The Same Deep Water as Me" (From There to Here) Az IRA 1996-os manchesteri robbantását hátteréül választó minisorozat betétdalát a szintén manchesteri brit zenekar követte el. A csapat Danny Boyle Napfény című sci-fijének stáblistája alól lehet ismerős. Ez a számuk is egy eltalált ballada, melyben vonósok is támogatják a meghatározó dobütemeket és a frontember lehangolt énekét. 







8. Alicia Keys & Kendrick Lamar: "It's On Again" (A csodálatos Pókember 2.) Nagy ellensége vagyok az úgynevezett dívák és férfi megfelelőik többnyire csak kereskedelmi megfontolásból születő dalainak, Alicia Keys nótája valamiért mégis tetszik, talán mert Hans Zimmer keze nyomát is tartalmazza, aki a klipben is feltűnik. (Az albumon egyébként helyet kapott egy bizonyos Liz "That's My Man"-je is: ez az affektáló vinnyogás viszont az év betétdalos mélypontja.)







 

Az év legjobb soundtrackjei:

1. A galaxis őrzői E film zenéjének ez a legideálisabb megjelenési formája: a score és a betétdalok egy kiadványon. Tyler Bates instrumentális szerzeményei sem lettek rosszak, de amire minden bizonnyal a legtöbben felfigyelhetnek a filmben, az a népszerű számok sora. Ezúttal viszont nincs olyan érzése az embernek, hogy mindössze azért lettek összeválogatva, hogy a soundtrackkel még többet lehessen kasszírozni. A dalok konkrét szerephez is jutnak a filmben, hiszen nemegyszer a szereplők is hallják őket, sőt a sztori szerint a felvételek valójában egy ütött-kopott magnókazettán találhatók.



2. Csajkeverők Nevetséges, úgynevezett lázadó sulizenekarok egyszer használatos vacakjaira számítottam ennél a tinivígjátéknál, ehhez képest mintha itt is a nyolcvanas évekbe ugranánk vissza. Érdekesség, hogy minden – hozzáteszem: egészen korrekt – dal napjainkban íródott, és az egész soundtrack nagyon egyben van, pedig még David Torn hangulatos instrumentális darabjai is szanaszét vannak dobálva a számok között, ami máshol zavaró lenne, itt viszont nem az.





3. Szerelemre hangszerelve Jól fésült, szimpla popdalok, semmi több nincs ezen a CD-n, mégis valahogy kedvelhető a többségük (bár a végén a különféle mixekre már nem lett volna sok szükség). Többek közt két szereplő, Keira Knightley, valamint a Maroon 5 frontembere, Adam Levine is dalra fakad, illetve ezúttal Cessyl Orchestraként tér vissza Gregg Alexander, aki 1998 egyik legnagyobb slágerét, a "You Get What You Give"-et követte el még New Radicals fedőnéven.






 

Az év legjobb televíziós zenéi:

1. Federico Jusid: Isabel A Szemekbe zárt titkok zeneszerzője, Federico Jusid nevét soha az életben nem hallottam eddig, de olyan tízpontos, monumentális nagyzenekari, kórusos aláfestést írt az Isabel című, 2011-ben útjára indított szériához, hogy bármelyik – még egyszer írom: bármelyik – kollégája megirigyelhetné. A minőségre jellemző, hogy sokáig azon gondolkoztam, milyen csellel rakhatnám listám legjobb filmzenéi közé, hiszen abszolút ott a helye. Nem tudom, olvasóink mennyire kapnak kedvet egy-egy összesítésünket olvasva arra, hogy meghallgassanak egy általuk még nem ismert score-t, de ha valakinek e listából csak egyetlenegy albumot ajánlhatnék meghallgatásra, akkor ez lenne az. (A score hivatalosan 2013 végén jelent meg, de a különféle díjátadókon is 2014-esként jegyezték.)

2. César Benito: Öltések közt az idő A spanyol szerző gyakorlatilag csak sorozatokhoz ír zenét hazájában, és tehetsége valószínűleg sokáig rejtve maradt volna azok számára, akiket nem foglalkoztat, hogy telik az Öltések közt az idő, ha a MovieScore Media nem karolja fel és adja ki score-ját. A spanyol polgárháború és a második világégés között játszódó széria emlékezetes, zongora- és vonósközpontú dallamokat csalogatott elő Benitóból. A műnek már a vissza-visszatérő nyitótétele is egyből megragad a hallgatóban, ezt pedig melankolikus bő hatvan perc követi, számos szép pillanattal.



3. Hiroyuki Sawano: Attack on Titan Az óriások által fenyegetett város mindennapjait követő animesorozathoz a komponista dalokat és score-t egyaránt írt, melyek 2014-ben váltak szélesebb körben is elérhetővé. Megemlítendő, hogy egy több műfajban otthonosan mozgó zeneszerzőről van szó, a szerzemények stílusa így olykor látványosan el is üt egymástól, bár az egységesség nem sérül. A szimfonikus zenekart elektromos gitár, kórus és – pont megfelelő mértékben – elektronika is színesíti, aminek következtében egy igazi kuriózum a kiadvány. Csúcspontja a fantasztikusan kiteljesedő "Counter Attack Mankind" című két részre osztható felvétel első fele.

4. Cliff Martinez: A sebész Bármilyen zenét is képzeltünk el előzetesen az 1900-as évek legelején játszódó orvossorozathoz, ez a stílus biztosan nem volt köztük. A leginkább Jean Michel Jarre első nagy sikerét, az Oxygene című albumot idéző minimalista score a legextrémebb 2014-ből. Persze nem mintha befogadhatatlan lenne, de egy jókora időutazást garantál, ráadásul nem süthető rá, hogy a cselekményhez viszonyítva korhű lenne, mégis működik. Akiknek tetszett Martinez egyik legelvontabb műve, a Fertőzés muzsikája, azoknak biztosan fog ez is. 





 

2014-ben felfedezett televíziós zene:

Arnau Bataller: Ermessenda A Rec negyedik részének aláfestését hallva néztem utána a spanyol zeneszerző munkásságának, és így akadtam rá az Ermessenda című minisorozat 2012-ben kiadott soundtrackjére. Valami hasonló jellegű, impozáns mű íródott, mint ami a már tárgyalt Isabelhez. E score-ban is minden maximálisan benne van, amit egy történelmi dráma aláfestésétől az ember elvár, sőt még több is, nem véletlen, hogy fontosnak tartottam így utólag is kiemelni.






 

Komponisták szólóalbumai:

1. Rhian Sheehan: Stories from Elsewhere Az elsősorban dokumentumfilmeket jegyző új-zélandi zeneszerző 2013-as lemeze kissé késve jutott el hozzám. De a lényeg, hogy végül eljutott, mert kifejezetten fantasztikus, vonósok kísérte szerzeményekről van szó, melyeket valamennyi filmzenerajongónak ajánlok. Minden továbbinál többet mond, ha az olvasó ide kattint, ahol egy összeállítást nézhet meg a Stories from Elsewhere koncert formára adaptálásából. Valószínűleg ebből az öt percből is kiderül, hogy az élő fellépés bővelkedett katartikus pontokban, és feledhetetlen élményt jelentett a nézők számára. 


2. Craig Armstrong: It's Nearly Tomorrow Filmzeneszerzők önálló lemezei a legtöbbször jó dolgokat ígérnek, hiszen ilyenkor nem köti meg a kezüket gyakorlatilag semmi. Craig Armstrong eddigi szólóalbumai mindig nagyszerű élményt adtak rajongóinak, most sem történt másképp, egy igazán érzelmes másfél órát hallhatunk. Ahogy a művésztől megszokhattuk, ezúttal is kiváló melankolikus dalok keretezik az elektronikával átszőtt élő hangszeres, szimfonikus kísérettel ellátott instrumentális műveket. Nagyon örvendetes, hogy 2015-ben a szerző két filmmel is jelentkezik, hiszen az ő stílusa fájóan hiányozna a palettáról, ha nem kapna lehetőséget.


3. Brian Reitzell: Auto Music A Hannibal-sorozat komponistájának önálló albuma az előző kettőhöz képest sokkal inkább rétegzene. Akad itt rock felé hajló, kísérleti és minimalista elektronikus szerzemény egyaránt; a nyitó trackben például percekig ugyanazt halljuk, de valahogy mégsem válik unalmassá. A kiadványt nem nevezném éppen az év albuma címre, de összességében egy érdekes koncepció mentén született. 







 

Az év legjobb játékzenéi:

1. Ilan Eshkeri: The Sims 4 A széria életében Mark Mothersbaugh és Steve Jablonsky képviselte eddig a filmzeneszerzőket, akikhez most Eshkeri csatlakozott, ezzel a The Sims-folyam legjobb zenéjét alkotva meg. Nagyon bensőséges és fülbemászó popszimfonikus darabokat hallhatunk egy órán keresztül: az ilyesmire mondják, hogy simogatja a fület.







2. Philter: The Legend of Iya A norvég Magnus Gangstad Jorgensen, alias Philter lett számomra az idei nagy felfedezés. Már több szólóalbumon bizonyította, hogy akiben megvan a tehetség, az minőségi darabokat bír előállítani akkor is, ha nem állnak mögötte nagy kiadók, "Revolver" című, morbid videoklipes száma például akár sláger is lehetne. A The Legend of Iya még csak demóval rendelkezik, de a score-ja már megjelent. Ebben a 72 percben igazán megnyerő, dallamos kompozíciókat hallhatunk. Olykor chiptune hangzás is feltűnik, de ízlésesen, a háttérben alkalmazva, s nem a fárasztó fajtából. Mivel a számítógépből érkező hangokat élő instrumentumok is kiegészítik, ennek révén a szerzemények egytől egyig vállalható hangszereléssel bírnak; örvendetes, hogy Philter nem akar szimfonikus zenét imitálni szimfonikusok nélkül, amin sok játékzene elvérzik. A csúcspont valószínűleg a "Robotic Wings", melyet már rengetegszer meghallgattam.

3. Howard Mostrom: Planetary Annihilation Itt mosódnak el a határok a film- és a játékzenék között, hiszen ez a szimfonikus mű egy történelmi dráma alatt is tökéletesen megállná a helyét. A szerző tulajdonképpen a semmiből érkezett, mert ugyan nem ez az első munkája, de eddig csak játékokhoz komponált, azok közül is a kevésbé népszerűekhez. Összetettségét tekintve az első helyre kívánkozna, a dobogó harmadik helyét egyszerűen csak az indokolja, hogy az előző két helyezett szerethetőbb.





4. Cliff Martinez: Far Cry 4 A széria harmadik részének aláfestését jegyző Brian Tylert követően ismét egy neves filmzeneszerző tűnt fel a poszton. Ha a sorozatoknál már említett Martinez-zenét extrémként jellemeztem, akkor erre már nem is tudom, mit kéne írnom. Jéghideg, kavargó elektronikával szembesülhetünk bő egy órában, a széteséshez néhol közel, de még a határon belül maradva. A kizárólag a szimfonikus zenékben hívők számára kerülendő az eléggé jellegzetes hangulattal bíró soundtrack, a többiek viszont egy eredeti, bár kétségkívül nehezebben befogadható muzsikával szembesülhetnek.



 

Az év poénja:

Carl Grimes: "Carl Poppa (La Jiggy Jar Jar Doo)" A youtube-os, bő négymillió követővel rendelkező Bad Lips Reading csapata egy nem éppen eredeti, mások által sokszor kifejezetten igénytelen humorral prezentált ötletet fejlesztett tökélyre: a filmjelenetek, videoklipek, híradófelvételek vagy tulajdonképpen bármi más mozgókép átszinkronizálását. A végeredmény sokszor zseniális, hiszen az egyetlen szempont, hogy a szájmozgás stimmeljen, aminek következtében elképesztő baromságok hagyják el látszólag a képen szereplők száját. De sima átszinkronizálásnál nem álltak meg, ennek köszönhetően önmagukban is teljesen helytálló dalok is születtek például Az éhezők viadala: Futótűz egyik jelenetéből ("OBSIDIOTS: Live from District 11" címen érdemes keresni a YouTube-on Katniss és Peeta közös zenekarának dalát) vagy a The Walking Deadhez. Az utóbbi ihlette a "Carl Poppa" című, aljas módon fülbemászó elektropop darabot is, melyet az egyik karakter, Carl Grimes "ad elő". Van itt minden a jóból: durcás rap és élőhalott-vokál, MTV-videoklipes kiírás albumcímmel és kiadóval, minőségi zenei alap, ráadásul funkys, laza elektromosgitár-futam zárja a halandzsát. Az egész hihetetlenül vicces, szinte slágerlistás darab, a széria kedvelőinek kihagyhatatlan.


 

Az év legrosszabb zenéi:

1. Antonio Sanchez: Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) Minden idők egyik vagy talán a legrosszabb "filmzenéjét" hosszan tudnám szidni, de nem fogom. Nem mintha sajnálnám rá az időt, azonban erőmet inkább az albumról rövidesen érkező hosszabb írásomra tartogatom.









2. Mica Levi: A felszín alatt Az alternatív körökben mozgó Levi műve szintén kísérleti jellegű lett. A hallottak alapján egy metróalagút hangjait darazsak duruzsolásával vegyítette, ráadásul szerzeményét élőben is előadta vájtfülű közönségének, bár ha ők egy repülőtér mellett gyűltek volna össze elismerően bólogatni a mű hallatán, valószínűleg hasonlóan épkézláb élményekkel távoztak volna. Persze az ellentábor ilyenkor mondja azt, hogy "na de hát milyen rendben volt a film alatt!" Csakhogy miután megszületett a jónak talált ötlet (valami disszonáns szóljon), annak kidolgozását szó szerint bárki meg bírta volna oldani ilyen szinten. Lehet, hogy épp fúrógépet használ tévés adásszünet hangjával kombinálva, és nem pont Levi bevetett eszköztárára talál rá ő is, de meg bírta volna oldani bárki. Ez pedig így már nem filmzeneszerzés, sőt még csak nem is zeneszerzés – azt nem tudom, micsoda, de valami nagyon kellemetlen, egyszerű és buta. Ám mivel mozifilmek alatt viszonylag kevésszer hallunk nagyon kellemetlen, egyszerű és buta zenét így együtt, sokan ezt eredetiségnek kiáltották ki. Biztosan bennem, bennünk lehet a hiba, hiszen Sanchez score-jához hasonlóan Levié is szép kört futott a méltató kritikusok körében.

3. Joseph Bishara: Annabelle Alakul ez, alakul. Még nem az igazi, hiszen ez is egy olyan év lett, amikor Joseph Bishara aktuális csörömpölése helyet kapott a legrosszabbak között (holott született még horrorzene 2014-ben, mégsem került egy sem ide közülük), de már legalább nem vezeti a listát, ráadásul határozottan érezni a fejlődést, például akad track, amelyik már egyenesen tetszik. Még a végén megszületik itt nekünk egy tűrhető horrorzene-komponista. Csak győzzük kivárni.





4. Gary Yershon: Mr. Turner Egy érthetetlen módon Oscar-díjra jelölt műről beszélünk, és komolyan tartottam tőle, hogy szégyenszemre ez viszi el a szobrot, holott ilyen elviselhetetlen cincogást még akkor sem hallanánk, ha egy helyiségben térdig gázolnánk az egerekben. Erről a score-ról is süt, hogy nagyon-nagyon művészi szeretne lenni, de valószínűleg csak fejfájás elleni tabletták hatásosságának teszteléséhez lenne ideális. Az album második felében a szerző egy rövidfilmjének aláfestése kapott helyett, köszönjük. A rumbába oltott, legalább annyira jazzes, mint amennyire zavaros improvizációféle már elviselhetőbb, bár a minősége könnyen betájolható azzal, hogy ezt a félórát meg kiröhögtem.