George Clooneyt sokan színészként sem igazán fogadják el, rendezőként meg pláne nem, holott az egykori Ross doktor szerepétől eltávolodva, a szó legszorosabb értelmében klasszikus hollywoodi ikonná nőtte ki magát az elmúlt két évtizedben. Ebben szerepet játszott az is, hogy 2002-ben rendezésre adta a fejét, és elkészítette az Egy veszedelmes elme vallomásait, amit később a szakmailag is nagyot szóló, hidegháborús Jó estét, jó szerencsét! követett, mellyel már rendezőként is komolyan veendőt alkotott. A direktori Oscar-jelölés és számos díj után mindenki várta, hogy mivel rukkol elő Clooney, ám a következő műve, a Bőrfejek már csalódást keltett, ám szerencsére a 2011-es A hatalom árnyékábannal sikerült a rendezői karrierjén esett csorbát kiköszörülni. Amikor kiderült, hogy második világháborús mozit fog forgatni, sokan már látatlanban megjósolták az Oscar-jelöléseket a készülő műnek. A Műkincsvadászokra így igen korán nagy figyelem hárult, lássuk megérdemelten-e.


A második világháború idején az európai műkincsek védelmére specializálódott szakasz történetét Robert M. Edsel dolgozta fel a The Monuments Men: Allied Heroes, Nazi Thieves and the Greatest Treasure Hunt in History című könyvében. Ez a mű képezte az alapját Clooney és Grant Heslov forgatókönyvének, mely természetesen alaposan eltért a valóságtól. Sok történész komolyan bírálta is a filmet emiatt, ám Clooney kitartott amellett, hogy csak a neveket változtatta meg, és a filmje nyolcvan százaléka valóság. Ám az elnagyolt történet és a sok változtatás a téma ismerőinél kiverte a biztosítékot, így a nemes célt kitűző egység előtti filmes tisztelgés szóba sem kerülhetett a műnél. Azonban ettől a mozi még működhetne, de nem működik. Ennek oka pedig már a rendező bizonytalankodásában keresendő, ugyanis Clooney remek színészvezető, és kiválóan ért a rázós politikai témákhoz, de ebben az összetett, több szálon futó sztoriban direktorként elveszett. A céltalan párbeszédek mellett a csapongó történetvezetés teszi be a kiskaput a produkciónak. Ugrálunk a történetszálak között, így egyik sem lesz hangsúlyos, a rövid, szinte epizódjellegű jelenetek miatt pedig egyik karakter és szituáció sem válik meghatározóvá. Végül nagy nehezen egybekovácsolódik ugyan a történet, de ekkorra már gyaníthatóan a legtöbb néző elpártol Clooney alkotásától, így a lezárás keveseket érinthet meg.

Pedig részleteiben itt minden rendben van. Tökéletesen elevenedik fel az ötvenes-hatvanas évek háborús mozijainak szellemisége és vizualitása, amihez a jelmezek, a fényképezés, valamint a látványtervezés nagyban hozzájárult. A sikerhez ez azonban kevés volt. Mint ahogy a rengeteg nagy sztár és remek színész is. A teljesség igénye nélkül Clooney olyan gárdát toborzott, mely olyan nevekből áll, mint Matt Damon, Bill Murray, Cate Blanchett, John Goodman és Jean Dujardin (aki fájóan ugyanazt a karaktert hozza, mint A némafilmesben, vagyis nem éppen annak a nagy színésznek a benyomását kelti, mint aminek az említett szerepe kapcsán emlegették). Pedig a Műkincsvadászok tavaly ilyenkor még Oscar-esélyes filmnek lett kikiáltva, aztán áttolták a premierjét 2014-re, és ezzel nagyjából el is ismerte a stúdió, hogy nem lett túl sikeres projekt.


A zene terén szintén komoly hasonlóság áll fenn a régi, klasszikus háborús mozikkal. Ezt pedig Alexandre Desplat-nak köszönhetjük, aki immáron második alkalommal dolgozott Clooneyval. Desplat-ról eddig is tudni lehetett, hogy sokoldalú szerző, ám most egy háborús kalandfilmmel is bővítette életművét, s az eddig bevetett stílusok számát. Elmer Bernstein, Jerry Goldsmith, Ron Goodwin és leginkább John Williams háborús filmjeinek zenéit idézte meg tökéletesen. Sőt utóbbi szerzőt olyannyira jól utánozza, hogy elmondható: az utóbbi évek legjobb John Williams-muzsikája a Műkincsvadászok score-ja. S mindez úgy lett az, hogy Conrad Pope, azaz mindkét zeneszerző állandó hangszerelője, karmestere jelen esetben nem is dolgozott Desplat-val, tehát nem érheti az a vád a francia szerzőt, hogy munkatársa keze lenne a hasonlóságban.

A film egyik érdekessége, hogy Desplat egy hangsúlyosabb szerepet is kapott benne, így talán ő az első komponista, aki nemcsak karmesterként vagy zenészként tűnik fel egy moziban, hanem szöveges szerepe van. Ráadásul nem pár mondatos, és az alakítása sem bizonytalankodó. Azonban Desplat mégiscsak a muzsikával járult inkább hozzá az alkotáshoz. A zenei alapok Williams Steven Spielberg Meztelenek és bolondok című mozijához írt aláfestésben gyökereznek, mivel mindkét alkotás humoros szálakat is rejt, igaz, Clooney filmje egy idő után inkább drámába megy át. Igen sok témát írt Desplat, és ezeket nem félt bevetni, így tehát egy kifejezetten témacentrikus alkotásról beszélünk, ráadásul a fődallamok egy tételen belül keverednek, így bemutatni sem könnyű ezeket. A pattogó, patetikus katonai indulók világát idézi meg az egyik főbb motívum, mely leginkább Sir Malcolm Arnold Híd a Kwai folyón című filmjének klasszikus vezérdallamára hajaz. Az "Opening Titles"-ben halljuk legelőször ezt a film vígjátéki vénáját kiszolgáló indulót, mely például fütyülős variációba is kifut ("End Credits"). A régi humorosabb háborús filmek világát idézi meg a "Basic Training"-ben ez a motívum, míg a téma drámai verziójára a "Jean-Claude Dies" szolgál példával.


A "The Roosevelt Mission" az első a második főtémát rejtő tételek közül, a rezesekre írt dallam egyértelműen Williams világába szippant, és a Jurrasic Park legendás fanfárja juthat a hallgató eszébe. Ennek is akad érdekes változata, a "Stahl's Chalet" például egy keringős verziót mutat be, míg a "Normandy" egy igen patetikus, erős érzelmi löketet adó változatát adja, a "Stokes" pedig romantikusabb oldalát mutatja be a dallamnak. Pár tétel mozgalmasabb kompozícióval is szolgál, ilyen például az "I See You, Stahl", melyben a szerző Harry Potter-muzsikáinak stílusa köszön vissza, mint ahogyan az igencsak kiemelkedő, kilencperces, összefoglaló jellegű "Finale" esetében is. Egy világháborús mozi nem létezhet romantikus muzsika nélkül. Az ehhez szükséges dallamot legszebben a "Claire & Granger" mutatja be, de a zenedobozos "Champagne" is emlékezetesebb verzióval szolgál. Itt nem idéz meg senki mást a komponista, ez tisztán Desplat világa, az, melyet a Leány gyöngy fülbevalóval vagy a Benjamin Button különös élete esetében is hallhattunk már tőle. A film vége felé, a "Castle Art Hoard" tételben pedig a főtémával is megcsinálja ugyanezt.

A "Ghent Altarpiece" szintén a nagy maestro világát idézi meg, méghozzá a csendesebb, jól hangszerelt Williams-témák stílusát. Mintha Williams egy elfeledett Harry Potter-témáját hallanánk, s talán jobb lett volna, ha Desplat is a varázslótanoncos alkotása esetében lövi el ezt a mesebeli dallamocskát, itt kicsit kilóg a férfiasabb motívumok közül, ráadásul alig alkalmazza. Az album legizgalmasabb momentumát, egy kémfilmekbe illő témát szintén ez a track mutatja be először, kifejtve pedig később a "Deauville" esetében hallhatjuk, sajnos alkalom híján többször nem ismétli meg a komponista.


Lehetne erre a score-ra azt mondani, hogy régimódi, hiszen tudatosan egy letűnt korszak zenei stílusát idézi, ám Desplat mégsem állt meg az egyszerű másolásnál, mivel saját stílusát és a jelenkor követelményeit bevetve alkotott egy huszonegyedik századi aláfestést. A témák és a hangszerelés oldaláról kifejezetten erős a muzsika, sőt több olyan kisebb motívum is van, melyről nem is esett ezen elemzésben szó. A francia komponista azonban itt sem kapta meg az esélyt, hogy hosszabb tételeket írjon, így sok rövid kis egységet kapunk. Ám ettől függetlenül az elmúlt évek egyik legizgalmasabb szimfonikus kalandzenéje lett a Műkincsvadászok muzsikája.