Sikerrecepten ne változtass! Nagyjából ezt tartották szem előtt a Sony fejesei A csodálatos Pókember 2. elkészítése során, ugyanis a 2012-ben újraindított Pókember-széria elég sok téren az elődeit másoló darab lett. Főként a Sam Raimi rendezte régi trilógia második epizódjával mutat rokonságot az új film, hiszen a főhős hasonló csapdahelyzetbe kerül, mint tíz évvel ezelőtt a Tobey Maguire alakította Pókember, vagyis döntenie kell, hogy hős vagy átlagember lesz-e. A szerelmi válságot, a baráti kapcsolat megromlását, a Ben bácsival kapcsolatos nyomasztó emlékeket, May néni anyagi gondjait éppúgy megtaláljuk mindkét széria második fejezetében, mint a kezdetben szimpatikus tudósból őrült, a város elpusztítását célul kitűző gonosz lény születését, és neki, valamint a Zöld Manónak a Pókember elpusztítására tett szövetségesi törekvését. Ráadásul A csodálatos Pókemberhez képest sincs sok változás az új részben, így aztán jogos hiányérzete lehet a nézőknek a mozival kapcsolatban, ám azt sem lehet felróni a stúdiónak, hogy egy ilyen nagy költségvetésű alkotásnál a már bevált összetevőkhöz nyúltak. Ugyanakkor a film egy szórakoztató, logikai bukfencektől mentes sztorira épülő, kifejezetten látványos nyári blockbuster lett, s azt hiszem, ennél többet nem is nagyon akartak elérni a készítők.


A film előkészítése már az első rész után közvetlenül beindult, és 2012 őszére már hellyel-közzel a forgatókönyv is elkészült, fél évvel az első film bemutatása után pedig már a forgatás is megkezdődött. A rendező maradt Marc Webb, és a szereplőgárda minden tagja visszatért. Andrew Garfield öltötte magára újra Pókember jelmezét, szerelme, Gwen Stacy ismét Emma Stone lett, Sally Field pedig a Peter Parker útjait egyengető May néni. Az új karakterek esetében is ismert színészeket szerződtettek, így lett Jamie Foxx az új szupergonosz, vagyis Elektro megformálója, Dane DeHaan Peter gyerekkori barátja, az OsCorp óriáscéget apjától megöröklő Harry Osborn, a későbbi Zöld Manó, illetve Paul Giamatti, azaz Rinó. Ebből a felsorolásból is látható, hogy Pókembernek most már nem egy, hanem három ellenfele is akad a filmben, a készítők ugyanakkor tanultak a harmadik mozi hibáiból, és szerencsére nem egyszerre zúdítják hősünkre a gonoszokat. Ugyanakkor még így sem volt elegendő idő arra, hogy mindhárom esetében kifejtsék, miért lesznek Pókember ádáz ellenfelei, ebből a szempontból leginkább Harry Osborn/Zöld Manó esetében érezhet a néző komoly hiányosságokat.

Peter Parker egyre nehezebben viseli szuperhős alteregójának a magánéletére kiható következményeit, például érettségi ünnepségéről is kis híján elkésik. Természetesen szülei halála és az elhagyatottság továbbra is fertőzi a lelkét, így kerül ismét közel az édesapját elvesztő régi barátjához, Harry Osbornhoz, akivel évek óta nem találkozott. A halálos betegség kezdeti stádiumában szenvedő Harry azonban egy olyan kéréssel áll elő, melyet sem Peter, sem Pókember énje nem kíván teljesíteni. Mindeközben az OsCorp cég épületében egy újabb félelmetes lény születik, egy kitaszított kisemberből, Maxből az elektromosságot uraló teremtmény válik. Noha az OsCorp megpróbálja eltitkolni újabb balesetüket, ám Elektro végül rászabadul New Yorkra.

A mozi legnagyobb erényét nem a sztoriban kell keresnünk, vizuális fronton viszont elképesztően nagyot alkottak A csodálatos Pókember 2. készítői. A kissé kifulladó és mára a bazári mutatványok szintjére süllyedő, kliséket halmozó 3D technika itt új erőre kapva, valósággal letaglózó látványt biztosít. Kevés filmben éreztem annyira létjogosultságát a harmadik dimenziónak, mint itt, s ez leginkább Elektróhoz köthető. Jamie Foxx helyett egy kékesen derengő lényt látunk, akinek a 3D-nek köszönhetően már a teste is többrétegű, de ami igazán lenyűgöző, és nem a parasztvakításos térhatás esete, az azon jelenetek sora, amikor a semmiből elektromos kisülések, apró villámok formájában testet ölt Elektro, illetve amikor villámjai hátán száguld New York felhőkarcolói között. Az anyagi siker természetesen ismét összejött, ráadásul a harmadik, sőt a negyedik rész elkészítését már a premier előtt be is jelentették, mi több a Baljós Hatos című spin-off szintén zöld utat kapott. Mindennek az előkészítését pedig a filmben már láthattuk is, hiszen bizonyos képekből arra következtethetünk, hogy Pókember klasszikus ellenfelei közül Doc Ock és a Keselyű bizony szerepet fog kapni a következő részek valamelyikében.


A készítők nem indokolták meg, hogy miért nem tért vissza a zeneszerzői posztra az előző részhez aláfestést komponáló James Horner, mindenesetre sokakat meglepett a rendező bejelentése az új komponista személyét illetően, aki nem más volt, mint Hans Zimmer. 2013 nyarán Webb ugyanakkor már azt is belebegtette, hogy Zimmer valószínűleg nem egyedül fog dolgozni a score-on, s ez olyannyira igaz lett, hogy végül hat további zeneszerző is közreműködött az aláfestés elkészítésében, ráadásul nem a szokásos háttéremberként, hanem a The Magnificent Six fantázianéven, Zimmerrel egyenrangú társzeneszerzőként. 2013 novemberében először a közelében mostanában rendszeresen feltűnő Pharrell Williams jelentette be, hogy csatlakozott Zimmerhez, majd érkezett a The Smiths egykori gitárosa, Johnny Marr és a Junkie XL néven alkotó Tom Holkenborg is, valamint három kevésbé ismert alkotó a Remote Control táborából: az Incubus gitárosa, Mike Einzinger, Steve Mazzaro (Fejlövés) és Andrew Kawczynski. Azt, hogy hét komponista munkálkodott az aláfestésen, természetesen érezni, hiszen több stílus keveredik, és sok elkülöníthető kis ötletet hallani a muzsikában. Zimmer jó ideje már inkább producere a nevei alatt megjelenő score-oknak, s e téren igen komoly erényeket is csillogtat, vagyis jól tudja elosztani az egyes „beosztottak” között a feladatokat, jó érzékkel nyúl ötletekhez, érzi a kor igényeit, ügyesen emel be maga mellé alkotókat, s a húsz éve épülgető Remote Control elképesztő technikai és személyi háttere garancia a nagyon magas hangminőségre is. Ebben a zenében pedig már a szokásosnál is jobban érezni ezt a produceri szerepkört.

Zimmer zenéi általában olyan albummegjelenést kapnak, ahol a filmtől eltérő elrendezésben és szerkesztésben szerepel a score, s ettől sokkal jobban működnek az aláfestései önállóan, a képektől elválasztva, mint az olyan filmzene-CD-knél, ahol a szerző ezt a lehetőséget nem kapja meg. Jelen esetben is ez a helyzet, hiszen több tétel szünet nélkül, hangi átkötéssel csúszik egybe, ráadásul a trackek a filmtől teljesen eltérő sorrendben kerültek az albumra.


Hans Zimmer számára harmadszorra adatott meg az esély, hogy a legismertebb szuperhősök valamelyikének komponáljon aláfestést. A Batman: Kezdődik!-ben még a főhős témája kapta a legnagyobb hangsúlyt, A sötét lovag egyhangos Joker-motívuma óta azonban egy érdekes újítás figyelhető meg, hiszen Zimmernél a főgonosz témája sokkal erőteljesebb, karakteresebb lett, mint a főhősé, s így az aláfestést is inkább a rossznak a zenei megjelenése dominálja, ez pedig gyökeresen szemben áll a szuperhősös filmekben megszokott irányzattal. Ettől Pókember esetében sem tért el, hiszen hiába van a címszereplőnek egy nagy, fanfáros dallama, mivel Elektro motívuma lényegesen egyedibb, szokatlanabb, így meghatározóbb is a score-ban. A főgonosz összetett elektronikus témája zeneileg sokkal izgalmasabb, elektromos kisüléseket imitáló, progresszívebb megoldás lett. Rengetegféle kisülés utánzását halljuk, lassú gerjedést, felcsattanást, búgást, zúgást, felerősödést és robajt, ráadásul ez a jól kikevert hangdizájnnak is beillő téma a mozi egy jelenetében valódi hangeffektté is válik. Az albumon először ezt egy, a filmben el nem hangzó tétel, az "I'm Electro" mutatja be, legjobb kifejtését pedig a "My Enemy" szolgáltatja, mely Elektro első feltűnése, azaz a Times Square-es csata alkalmával hallható. Ebben a dubstepes jegyekkel alaposan megszórt, bonyolult és egyben merész, kísérletezgető kompozícióban kap igazán erőre Elektro motívuma, melyet egyébként egy különleges barokk áriára alapozva alkotott meg Zimmer. Elektro összetett zenei megjelenítéséhez tartozik még két vokális elem is, egy egyszerűbb, brutális kántálás (mely egy helyen egy death metal-szerű hörgő beszédbe megy át), és egy kórus lehengerlő megszólalása, továbbá egy csodásan szóló klasszikus zenei egység, illetve rengeteg torzítás, valamint Marr kemény rockos elektromos gitárjátéka. A téma hangsúlyosabban még kétszer bukkan fel az albumon, a dinamikus, nyersebb "Still Crazy"-ben, és a Cliff Martinez munkáira emlékeztető nyitánnyal rendelkező, majd Elektro megszületése alatt rendkívül hatásos végszóban kikötő "Look at Me" esetében.

A Zöld Manó motívuma azonban kifogott a komponistákon, mivel egy teljesen jellegtelen, gyakorlatilag egy légvédelmi sziréna visítását utánzó, nyugtalanságot árasztó témát kapott, így az erre épülő trackek az album leggyengébb perceit jelentik ("I'm Goblin", "Sum Total"). A Zöld Manó témája ráadásul a filmben sem erős, így zeneileg kifejezetten éles kontraszt jön létre Elektro és a Manó között, mindez a két motívumot egyesítő "Special Project" esetében érezhető a leginkább. Ráadásul a karakternek nemcsak a Zöld Manó-s énje, de az emberi oldala sem kapott túl erős motívumot, igaz, ezt az albumon csak egy hosszú koncepciótételben, a filmben alig használt "Harry's Suite"-ben, illetve a "You Need Me"-ben hallhatjuk.


Pókember témájáról már említettem, hogy egy fanfáros motívum, amely elég erősen hajaz Aaron Copland Fanfár egy egyszerű emberért című kompozíciójának vezérdallamára, de ettől függetlenül egy jó és működőképes téma, noha a kissé ódivatú szintikörítés miatt néha olyan, mintha egy hírműsor szignálját hallanánk. Elsősorban rézfúvósok játsszák, mint a dinamikus akciótételben, a "Cold Wars"-ban, lassabb tempós, zongorás verziója pedig a score drámaibb perceiben bukkan fel rendre, míg a Feledés vagy a Gravitáció score-jára hajazó, vagyis a katarzisig folyamatosan épülgető "I Need to Know"-ban egy hatásos szintis verzióját is bemutatják a szerzők. A téma leghatásosabb felbukkanására azonban sokat kell várni, mivel a filmet záró jelenet alatt elhangzó, az album egyik legjobbjának nevezető "You're That Spider Guy" című tételben szárnyal csak igazán Pókember motívuma.

A drámai részek terén mutatkozik meg az egyik elég komoly hiányossága a score-nak, ugyanis Pókember története egy igen érzelmes sztori, hiszen az akciójelenetek között egy magányos, rengeteg problémával küzdő fiú életébe pillanthatunk bele. Az aláfestés e téren azonban érezhető kihívásokkal küzd, mivel ide Zimmerék egyszerűen nem találtak jó megoldást. A korábbi részek zenéiben rendre jelen lévő drámai mélységet itt sajnos hiába keressük, mivel csak felszínes, az RC műhelyéből származó score-okban már több tucatszor ellőtt panelekkel hozakodtak elő; hogy ne menjünk nagyon messze vissza az időben, Az acélember esetében is ugyanilyen zenei nyelvezetet vetettek be a drámai jelenetek esetében. E tételekben ("I'm Moving to England", "You're My Boy", "Ground Rules") egy melankolikus téma a meghatározó alap, mely leginkább zongorán bukkan fel, de igazából annyira tucat, hogy nem kötődik semennyire ehhez a történethez, egy romkom borúsabb dallama is lehetne akár. Ami pedig az egyedibb drámai részeket illeti, mint például az "I Chose You", azok a könnyedebb popos hangulatuk miatt nem annyira megnyerőek. Ráadásul pár csendesebb tétel (mint a "The Rest of My Life") esetében nehéz megint nem az M83 stílusára asszociálni.

A filmhez három betétdal is íródott, ezekből Zimmer szerzőként is kivette a részét. Közülük az "It's On Again" lett a legismertebb, Alicia Keys és Kendrick Lamar előadásában (melynek videoklipjében egyébként Zimmer is felbukkan). Pharrell Williams a romantikus Here-rel képviseli magát a dalok mezőnyében, a harmadik felvételt, a "Within the Web (First Day Jam)"-et pedig Czarina Russell énekli, ám a trióból ez a legérdektelenebb. Az Alvin Risk és Hans Zimmer jegyezte dubstep-őrületet, az "Electro Remix"-et azonban jobb elkerülni talán még a stílus elvakult kedvelőinek is. A score két verzióban jelent meg. A dupla albumon tekintélyes mennyiségű score és hét dal található, a szimpla albumon viszont kevesebb dal és score tétel kapott helyet.


Mint Zimmer utóbbi időben komponált zenéinél általában, így itt is egy alapos megosztottság figyelhető meg, és igazság szerint mindkét oldal álláspontjában sok helytálló megállapítás található. Azonban A csodálatos Pókember 2.-nél Zimmerék a kísérletezgetéssel elérték, hogy Az acélembernél még számon kért egysíkúság és fantáziátlanság jelzőjét itt már ne lehessen az egész albumra elsütni, ugyanakkor a drámai és a Zöld Manó-s részek kidolgozatlansága, a gonosz-témák körüli állandó leegyszerűsítési kényszer sokat ront a végleges benyomáson.