Emberszabású legyen a talpán, aki képes elsőre megmondani, hogy A majmok bolygója-franchise hányadik eresztésnél tart éppen, így tekintsük is gyorsan át. Pierre Boulle 1963-as eredeti regénye öt esztendővel később került megfilmesítésre, majd ezt szinte évente követte a négy közvetlen folytatás, az 1973-ban forgatott ötödik epizód után jött egy egyetlen évadot megélt élő szereplős sorozat, utána pedig még egy animációs is. A nyolcvanas évek elején az említett élő szereplős széria részeiből összevágott tévéfilmekkel tesztelték a nézőket, mennyire igénylik a visszatérést a majmok bolygójára, de mivel úgy tűnt, nem különösebben, a már eleve lejtmenetre került folyamot két évtizedig senki sem piszkálta. 2001-ben Tim Burtonnel próbálták felmelegíttetni, a Boulle-sztorit kissé megbolygatva, ám mivel a mozik pénztárai nem dőltek egymásra a robbanásszerű siker következtében, újabb évtizedes szünet következett. Elérkeztünk 2011-hez, amikor a Lázadás alcímű rész azt mesélte el, miként indult el egy kísérleti stádiumban lévő, az Alzheimer-kór gyógyításához kifejlesztett, ám idő előtt elszabaduló szer révén a megállíthatatlan folyamat, mely révén az egyre intelligensebbekké váló főemlősök végül az emberek fölé kerekednek. A majmok bolygója: Forradalom a végkifejletig vezető következő lépcsőfokot mutatja be.

A megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetővé érett Caesar és társai ugyan megszöktek a fogságból, s az emberek elől bevetették magukat a vadonba, ám üldözők híján menekülésük hamar véget ér. Tíz év telt el, az embereknek híre-hamva sincs, hiszen jelentős hányaduk elpusztult attól a vírustól, melyet ugyan saját maguknak köszönhetnek, ők mégis a majmokat okolták miatta. Az elszigetelten élő erdei kolónia közben jelentősen felduzzadt, és békében élnének, amikor élőhelyükre betolakodók érkeznek: egy csapat ember. A vakmerő expedíció felfedezi, hogy áramhoz juthatnak, amennyiben beüzemelik azt a vízerőművet, melyre ráakadtak. A közeli, a civilizáció romjain alapított városban tengődő túlélők számára így egy új élet reménye nyílhat meg, mivel azonban az építmény a majmok területén található, a konfrontáció nem várat magára sokáig.


A váratlan mértékű siker gyorsan újraindította az alaposan berozsdásodott gépezetet, azonban A majmok bolygója: Forradalom több lett, mint egy, a mielőbbi könnyű kereset végett összecsapott folytatás, hiszen nemcsak jól illeszkedik a Lázadáshoz, hanem hozza annak színvonalát, sőt még túl is szárnyalja elődjét. Míg az előző etapban James Franco képviselte a józanabb emberi oldalt, most Jason Clarke került a majmok és a Gary Oldman vezette emberek közötti ütközőzónába. A legtöbb kritika felrótta a filmnek, hogy az emberi karakterek kevésbé kidolgozottabbak, mint a majmok, azonban ennek oka, hogy egyértelműen utóbbiak szemszögéből láthatjuk az eseményeket, elvégre ők a címszereplők. Külön kiemelendő a vezetőjüket, Caesart játszó Andy Serkis, akit hiába tüntetett el a kész mozira az effektcsapat, nélküle nem lett volna teljes az illúzió. A film fő különlegessége abban rejlik, hogy tökéletesen mutatja be az elkerülhetetlen folyamat lezajlását. Amikor a békében élő, még nem emberi, de már nem állati közösségbe megérkezik a Föld egykori ura, s hozza magával fegyvereit és területfoglaló szándékát, a múlt kitörölhetetlen sérelmei és veszteségei, a félreértések, valamint az álnokság mindkét félből előhozza az állatot. Vagy az embert.

A majmos széria első öt, a hatvanas-hetvenes években bemutatott epizódjához Jerry Goldmith és Leonard Rosenman (mindketten kétszer), valamint Tom Scott írt aláfestést. A Burton-féle átértelmezésnél természetesen a rendező állandó munkatársa, Danny Elfman volt jelen, míg a 2011-es verziónál Patrick Doyle-t találjuk a stáblistán. Mivel az ez utóbbi mozit rendező Rupert Wyattet Matt Reeves váltotta a poszton, a korábbi rész score-ját jegyző Patrick Doyle nem térhetett vissza, hiszen a komponista az az Oscar-díjas Michael Giacchino lett, akivel a rendező már az Engedj be! és a Cloverfield apropóján is együtt dolgozott. A művésznek minden képessége megvan arra, hogy továbbmenjen azon az úton, melyen annak idején Jerry Goldsmith járt. A Forradalom egy nagyszabású, szimfonikus, hetvenfős kórussal támogatott aláfestést kapott, mely bizonyos pontjait tekintve nem áll messze a Goldsmith által 1968-ban kialakított világtól, így annak ellenére megjelenít egyfajta kapcsot a régi szériához, hogy ez az aktuális epizód még mindig a legelső rész előzményének titulálható, és hogy az új sorozat nem szándékozik majd kifejezetten az elődhöz kapcsolódni.


Míg Doyle-nál az afrikai, őserdei hangzás dominált, utódja egy valamivel vadabb, mogorvább és kísérletezőbb, olykor a hallgató részéről nehezebben befogadható, ám hasonlóképpen hatásos mű felé vette az irányt. Ám a sötétség mellett szükség volt az érzelmek megjelenítésére is, és Giacchino mindkét irányban azonos sikerrel állt helyt. A szomorkásabb vonalat már a nyitó tétel, a rendkívül intim hangzású "Level Plaguing Field" is tökéletesen hozza: az emberiség közel teljes kipusztulásához vezető epilógust lágy kórus és elmélázó zongoraszó kíséri. A bensőségesség felbukkan a tulajdonképpeni főtémában és variációiban is: a majmok nyugodt életét, érzéseit a "The Great Ape Processional", a "Past Their Primates", a "Caesar No Evil, Hear No Evil", valamint a "Monkey See, Monkey Coup" első fele mutatja be a zene nyelvén, leginkább hárfával, halk zongorával és vonósokkal, csöndes és lassú vibrafonnal, a hasonlóan induló "Along Simian Lines" pedig mesterien komorul el.

A sötétség az olyan szerzeményekben üti fel fejét, mint például a vérfagyasztó kórusos "Look Who's Talking", a rendkívül harcias "Gorilla Warfare", a valóban dühös "The Apes of Wrath" és a "Close Encounters of the Furred Kind". Utóbbiban halljuk először Caesar ellenlábasa, Koba motívumát: ez a rézfúvósok és vonósok megszólaltatta, olykor vibrafonnal kísért néhány hang számtalanszor (így a "Monkey to the City"-ben vagy az "Enough Monkeying Around"-ban is) felbukkan fenyegetően, jelezve a veszélyt. Két szerzeményt emelnék még ki: a kórusos, katartikus, ám végül az emberek számára nem sok jóval kecsegtetően záruló "Primates for Life" a mozi végén, míg a legjellemzőbb pillanatokat összegző "Planet of the End Credits" a stáblista alatt hallható.


A zenekari felvételeket illetően számos érdekesség említhető meg. A taiko és a klasszikus hangszerek közt a minél egyénibb megszólalás érdekében olyan, a nagyzenekarokban megszokottakon túlmutató eszközök is helyet kaptak, mint a zongora húrjaihoz erősített, hangzásmódosító csavarok, óriási fémcserepek és egy felfüggesztett, középen lyukas, vonóval megszólaltatott fémtál. Vagy éppen a Mahler Hammer, melynek nevében benne van a lényeg: ez a hatalmas kalapácsféle Mahler VI. szimfóniájának egyik csúcspontján bukkan fel, amikor a hozzáértők szerint a sors csapását szimbolizálva sóznak rá vele egy erre a célra szolgáló asztalra. A közreműködők egymást különféle majombábukkal és -maszkokkal szórakoztatva tették könnyedebbé a felvételek légkörét (egy Caesar-bábut például a keverőpult mögé is beültettek), ami egy hagyománynak is tekinthető, hiszen annak idején Jerry Goldsmith a széria első filmjénél majommaszkban vezényelte a zenekart.

A közreműködők terén is akad néhány érdekesség. A kiadvány végén helyet kapó, komor "Ain't That a Stinger"-t Michael kilencéves (!) kisfia, Griffith Giacchino szerezte, aki zenészként is besegített apjának. A feljátszás során pedig nemcsak Matt Reeves direktor, de a 82 éves Emil Richards is közreműködött, aki a majmos széria eddigi összes filmjének muzsikájánál jelen volt ütőhangszeresként. Valamint a zenészek csapatát erősítette Dermot Mulroney színész (Álljon meg a nászmenet!, Fehér pokol) is, aki képzett csellista, és nem köztudott, de már a Sötétségben: Star Trek, illetve a Mission: Impossible 3. esetében is dolgozott Giacchino-zenén.


A 115 perces zenei anyagból 77 perc került a CD-re, mellyel az albumhossz maximalizálva lett. Egy ilyen hosszú időtartam sok esetben fárasztó lehet, de ezúttal van annyira sokszínű a score, hogy ne váljon azzá. Bár egyes bírálatok szerint némi önismétlés hallható a szerzőtől, főleg a Lost és a két Star Trek-mozi muzsikáját idézően, ám mivel én ezeket csak egyszer-kétszer hallottam, ebben nem tudok állást foglalni. A legjobb filmzenéknek azokat tartom, melyek a mozitól függetlenül, önálló zenei műként is helytállnak, Michael Giacchino munkája pedig lemezen hallgatva sem válik életképtelenné. Helyenként ugyan nem egy könnyed falat, a filmet nem ismerőkön e momentumok bizonyára ki is fognak, azonban a jelenetek megismerését követően rögtön összeáll a kép (esetemben a fenti pontszám egyébként csak ezt követően ment fel nyolcra), s onnantól kezdve a legtöbben már bizonyára – kis képzavarral élve – más füllel tekintenek a score-ra.