Honda Isiró rendező és a Toho filmstúdió 1954-ben megalkotott óriásszörnye, Godzilla már számtalanszor került megfilmesítésre. Japánban harmincszor dolgozták fel, és 1998-ban egy hollywoodi változata is elkészült már, ám a 2014 májusában bemutatott legújabb adaptációjánál látványosabbat még nem láthattunk. A legismertebb óriásszörny a filmvilág mellett képregényekben, videojátékokban, rajzfilmekben és könyvekben is szerepelt már, s ezeknek is köszönhetően a popkultúra egyik leghíresebb kitalált alakjává vált az évtizedek során. Idei mozis felbukkanásával a készítők nem titkolt szándéka az volt, hogy az óriásszörny – vagy ahogy az eredeti verziókban hívják: kaidzsu – egy többrészes szériát alapozzon meg, ami – tekintve a mozi igen kedvező fogadtatását – könnyen meg is valósulhat. A rendező, Gareth Edwards az alapokat tartotta követendő példának, így az eredeti, 1954-es filmig ment vissza, hogy a számára ideális Godzillát és a történetet megtalálja. Így az új moziban is a nukleáris energia szabadítja a Földre a szörnyet, igaz, a hasonlóság a két alkotás között itt meg is áll. Pontosabban a címszereplő kinézete még az, ami nagyban merít a klasszikus japán változatokból. Edwards ugyanis egy robusztus, óriási lényt szeretett volna, egy sokkal masszívabb valamit, mint ami Roland Emmerich 1998-as Godzillája volt. A filmben természetesen a látványé a főszerep, így lehengerlő színészi játékot nem várhatunk, habár, a moziban olyan, látványfilmben nem igazán szerepet vállaló színészek is láthatók, mint Juliette Binoche, Sally Hawkins, David Strathairn vagy Bryan Cranston. A főszerepet Aaron Taylor-Johnsonra osztották, mellette pedig, hogy a japán nézőket is megfogják, Ken Watanabét láthatjuk hangsúlyosabb szerepben.


A film elkészítése régi vágya volt a korábban csupán a Monsters című, kis költségvetésű szörnymozival jelentkező rendezőnek. Több stúdiót is megkeresett már korábban az ötletével, ám érthető módon a gigászi költségvetés és a tapasztalatlan rendező nem az a négy szó, ami Hollywoodban jó ajánlólevél egy projekt elnyerésére. A Toho stúdió 2004-ben jött ki utoljára Godzilla-filmmel, és egy tudatos pihentetésnek köszönhetően tíz évig nem akartak a szörnynek új mozit szentelni. Végül az utóbbi időben megerősödött Legendary Pictures jutott egyezségre a Toho céggel egy új Godzilla-produkció leforgatásáról. A Legendary vezetőit pedig végül meggyőzték Edwards ötletei, így a rendező 2010-ben hozzákezdhetett az előkészületekhez. Az egyik legnehezebb pont a forgatókönyv volt, mivel több író is dolgozott a szkripten, végül az utolsó változat csak 2013 februárjában készült el Frank Darabont közreműködésével. Noha a forgatókönyv előkészítése igen alapos, elhúzódó munka eredménye, azonban sajnos a film egyik gyengesége a története, amely helyenként elnagyolt, ráadásul a karakterek sablonossága is fájó pont. Mindazonáltal a Godzilla e hibákkal együtt is sok látványfilm fölé magasodik.

A zene megírását Alexandre Desplat kapta feladatul, akinek filmográfiájában ugyan eléggé változatos alkotásokat találunk, ám ekkora látványfilmet nem. A szerző leginkább különbözőféle drámák területén mozog otthonosan, eddigi életművében mozgalmasabb látványmozi csupán három akadt: a két utolsó Harry Potter-epizód, illetve Az arany iránytű, és bizony ezek is inkább visszafogottabb kompozíciókkal voltak tele. Tehát a megbízása igen merész húzásnak mondható, ugyanakkor végül jó döntésnek bizonyult, mivel Desplat egy maradandó, egyedi nagyzenekari score-t alkotott Godzilla városrombolásához.


A rendezővel abban állapodtak meg, hogy a szörny nagyságához, kegyetlenségéhez hasonlatos zene kell, hogy szóljon a filmben, így csendesebb, nyugodtabb részek szinte nincsenek is. A szerző egy folyamatos fortissimo muzsikát képzelt el, melyet a vonósok mellett rezesek, japán dobok és elektromos hegedűk szólaltatnak meg. A score a napjaink látványfilmjeiben hallható muzsikáktól teljesen eltérő hangzást képvisel, hiszen intelligens, bonyolult, sajátos és kliséket elkerülő hangulatú. Desplat ugyanakkor nem távolodott el saját jellegzetességeitől sem, így stílusa átüt a zenén. Vagyis a szerzőre jellemző osztinátók, elektronikus búgások, lüktetés és rövid, ismétlődő dallamocskák járják át az aláfestést, melyek harmonikusan simulnak a jó értelemben vett barbár, elsöprő erejű szimfonikus részekhez. A komponista úgy gondolta, hogy Godzillához valami nagyon organikus hangzás szükségeltetik. Az ehhez kívánatos grandiózus hangzás elérése érdekében a nagyzenekar bizonyos szekcióit alaposan kibővítették, így sokkal monumentálisabb megszólalást értek el. Gyakorlatilag egy Godzilla-szerű szimfonikus zenekart alkottak meg. Ráadásul a kibővített szekciókat egymástól szétválasztva, a zenekar két oldalán helyezték el, amivel így különleges sztereóhatás vált elérhetővé, mivel egyszerre szólhattak a vonósok, illetve a rezesek mindkét csatornából, mindenféle hangmérnöki utómunka nélkül. Megduplázták a vonósok számát, illetve a rézfúvósok arányát, és az ütőszekció is kibővítésre került, de még zongorából és hárfából is kettő volt, sőt a fafúvósok sem úszták meg a felduzzasztást. A score megszólaltatásban egy szintén nagy létszámú vegyes kórus is közreműködött, tovább fokozva a nagyszabású hangzást. A rendező pedig blockbusterektől szokatlan módon nagyobb teret is engedett Desplat művének, így a különleges zenekari koncepció valóban érvényre is jut a film alatt.

A szerző stílusából adódóan rengeteg kis témácska van, ám a score-t csak egy nagy motívum uralja – bár ezt a szót itt többszörös idézőjelben kell érteni. Ezt a nyitó tétel ("Godzilla!") mutatja be, melynek sejtelmes, a szimfonikusokat és a nagyon minimális elektronikát vegyítő felvezetése fokozatosan megy át a vad, ütemes vezérdallamba. E motívum a továbbiakban ilyen nagyszabású módon már nem bukkan fel többet, de természetesen több tételben is visszatér. Ugyanakkor a score legnagyobb erősségét nem a témái jelentik, sokkal inkább a hangulat és az egyedi hangszerelés a lényeg. Utóbbi kiemelkedő szerepét főként a rezesszekció és az ütősök kapcsán elért hangzás miatt lehet kiemelni. Rég született már olyan score, ahol kürtök, harsonák és trombiták ekkora teret kapva uralják egy aláfestés bizonyos részét. A "The Power Plant" vagy a "Muto Hatch" vibráló rezesei Elliot Goldenthal legjobb pillanatait idézik. Ehhez a hanghatáshoz igazítva lép be több alkalommal is a shakuhachi panaszos hangja, mely itt szinte a rézfúvósok vadságával azonos tónusú, a többi hangszer közül kitűnő jelenléttel bír. Sok trackben találunk erre példát, de a "Back to Janjira" mutatja be ezt talán a legösszetettebb módon. A rézfúvósokra épülő trackek közül a "Ford Rescued" a főszereplő katona hősies fanfárja miatt a legpopulárisabb, legalábbis a tétel eleje.


Nemcsak a rezesekkel ér el nyomasztóan monumentális hangulatot Desplat, mert a különböző dobok is csak fokozzák a terrort. Leginkább Danny Elfman ezen szekcióra építő score-jai juthatnak eszünkbe, mint például A majmok bolygója zenéje. A film közepétől fokozódnak igazán ezen megoldások, amikor az óriáslények már végképp átveszik az események irányítása feletti uralmat ("The Wave"). A legértékesebbek viszont azok a tételek, melyekben a három kibővített szekció egymással vetekedve, egymást felülmúlva száguld. A vonósok, rezesek és ütősök fékevesztett harcára jó példa a "Golden Gate Chaos", ahol ráadásul még a kórus is belép. Hasonló még a "Last Shot" is, mely az album legpörgősebb, hamisítatlan akciózenei részlete.

A sok, jól megtervezett, a káoszt messziről elkerülő hentelés közben a "Missing Spore" szolid, dallamos, trombitás eleje jelent egy kis felüdülést, illetve a gigászi nyitánya után elcsendesedő, zongorás, nagyon halk "Godzilla's Victory". A film gyors vágásai és helyszínek közti ugrásai bizonyos pontokon a score-ra is hatással voltak – nyilván igazodni kellett a filmhez – így pár tételben gyakori stílusváltás figyelhető meg, ami egyetlen zenének sem tesz kifejezetten jót, bár jelen esetben annyira nem is zavaró. Ilyesféle tétel a "Vegas Aftermath", a "Following Godzilla", továbbá az "Entering the Nest", valamint a "Two Against One". Ezek egyben a score legmozgalmasabb részei is. A kórus beépítése is igen szokatlanra sikerült. Több alkalommal is teljesen váratlan az énekesek belépése, például a "Back to Janjira" esetében. Már a mozi előzetesében is felhasználásra került Ligeti György Requiem című művének egy része, ennek kórusmegoldásait pedig Desplat is újrahasznosította. Különösen hatásos, amikor a hangeffektek elhalkulva átadják a terepet ennek a disszonáns, nagyon impozáns kórusmegoldásnak ("Golden Gate Chaos").


Egy gigászi szörnyhöz illő gigászi score született a Godzillához. Desplat intelligens megközelítése, illetve az, hogy napjaink sablonos, a Remote Control-irányzatot követő aláfestései helyett egy kigondolt, kliséket messziről elkerülő muzsika született, már önmagában elég ahhoz, hogy az ember felfigyeljen rá. Ráadásul a szerző nemcsak ötletelésben profi, hanem a megvalósításban is, ugyanis rég szólt már ennyire profin egy filmzene. A témák, a hangzás, a hangszerelés egyedisége 2014 egyik legjobbjává, a szerző kiemelkedő alkotásává teszik a muzsikát.