Ragadozó 2. (1990)
Predator 2
- zene: Alan Silvestri
- vezényel: Alan Silvestri
- kiadás éve: 2014
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 104:56
A Ragadozót pozitívan fogadta ugyan a közönség, de ettől még nem volt kézenfekvő, hogy a folytatás zöld utat kapjon. Joel Silver producer attól tette függővé a történet továbbgondolását, hogy milyen visszhangban részesül az 1989-ben útjára bocsájtott mini-képregényfolyam, amely nálunk Predator: Betondzsungel címmel került az újságárusokhoz. A négy számra tervezett kezdeményezés sikeres lett, ezért Silver felkereste az előző rész forgatókönyvíró párosát, Jim és John Thomast, akik rögvest vérfrissítéshez folyamodtak azáltal, hogy az újabb vadászat színteréül Los Angelest választották (eredetileg New Yorkot szemelték ki, ám a költségvetés okán változtatniuk kellett ezen), történetük alapjait pedig az ekkoriban üstökösként hasító zsarufilmekhez idomulva fektették le. Ennek eredményeként lépett vászonra Mike Harrigan hadnagy (Danny Glover) és csapata (Maria Conchita Alonso, Rubén Blades, valamint Bill Paxton, aki Lance Henriksennel egyetemben a predatorral szemben éppúgy felvette a kesztyűt, mint az alienekkel), akik nemcsak a kolumbiai és a jamaicai drogbárók folyamatos összecsapásaival küzdenek, hanem egy olyan teremtménnyel is, amely szafarivadászaton képzeli magát a hőhullám sújtotta nagyvárosban.
A rendezői széket az ekkoriban még feltörekvőnek számító Stephen Hopkins foglalhatta el, aki nem sokkal korábban végzett a Rémálom az Elm utcában 5. – Az álomgyerek munkálataival. A Ragadozót jegyző John McTiernan financiális okokból maradt távol a projekttől, a 35 millió dolláros költségvetésű Ragadozó 2. ugyanis már nem bírta volna el McTiernan akkori bérét, mely a Drágán add az életed! sikere nyomán jelentősen megugrott. De távol maradt Arnold Schwarzenegger is, aki a számára nem szimpatikus irányvonal-változtatásra, illetve az új direktor személyére hivatkozva mondott nemet arra, hogy újfent Dutch bőrébe bújjon. Mivel azonban Thomasék kezdettől fogva számoltak vele, e döntést követően módosításokat kellett végezniük a forgatókönyvön, aminek eredményeként a sokat próbált katona helyébe a CIA kötelékébe tartozó Peter Keyes (Gary Busey) lépett, Dutchról pedig mindössze egy párbeszédbeli utalásként hallani. A variálások az idegen megjelenését sem kerülték el, igaz, a szintén Kevin Peter Hallra szabott vadász az eddig említettekhez képest jóval szolidabb átalakuláson ment keresztül: "Az alapkoncepció ugyanaz volt. A különbségek csupán abból erednek, hogy ugyanazon faj egy másik egyedéről van szó. Hiszen bár a kígyó is mindig kígyó, mégis minden kígyó más" – vont hasonlatot Stan Winston trükkmester az olyan apróbb átalakításokra utalva, mint például a bőrszín vagy a lény homlokán található, törzsi jellegű díszfestés.
A mozi 1990 novemberében került bemutatásra (hozzánk a Ragadozó néhány hónappal a második rész világpremierje előtt jutott el, a folytatást pedig 1991 nyarán tűzték műsorra), ám az újabb siker elmaradt: a kritikai visszajelzések és a bevételi adatok nemzetközi szinten is rosszul alakultak. A közvélekedéssel ellentétben – kellően elvakult, klasszik predator-rajongóként – én mindkét mozit egyformán megunhatatlannak tartom (amit az Antal Nimród-féle Ragadozókról és a két Alien vs. Predatorról viszont nem mondhatok el), a Ragadozók 2.-ben megismert helyszínnel ugyanis éppúgy nincs bajom, ahogyan az új karakterekkel sem, ám a legjobban ezúttal is a zene ragadott magával.
A score elkészítése most is Alan Silvestrire várt, aki a korábban lefektetett alapok egy részének megtartása mellett új témákat hozott a produkcióba, jobban előtérbe helyezte az ütőhangszereket (amire nemcsak a betondzsungelként is értelmezhető városkép adott okot, hanem a drogkartellek révén felszínre kerülő vudus vonal is), nem utolsósorban pedig erőteljesebbé, hangsúlyosabbá formálódtak az akciótételek. Mindezek eredményeként a Ragadozó 2. alatt egy, a korábbinál dinamikusabb muzsika hallható, mely az első részével egyetemben nemcsak a képsorok alatt élvezetes, hanem önállóan is. A score a The Skywalker Symphony Orchestra közreműködésével kelt életre úgy, hogy az öt napig tartó zenei felvételekkel a premier előtt alig több mint három héttel végzett a stáb.
A folytatás muzsikája a bemutatóval párhuzamosan vált elérhetővé a Varése Sarabande gondozásában, a háromnegyed órányi játékidőt kitevő tételek azonban úgy lettek összeválogatva, hogy a filmben tapasztaltakhoz képest kisebb mértékben voltak jelen az első rész score-jára történő utalások. Ezen változtatott a cég 2014 decemberében azzal, hogy piacra dobta a The Deluxe Editiont, melyen a teljes zenei anyag mellett néhány tételalternatívának, a Tony Pope (Morton Downey Jr.) tévéműsorához kapcsolódó szignálzenének, a szintén Silvestri jegyezte "Hardcore Logo"-nak, valamint a predatorhangokból összeollózott kétperces ízelítőnek ("Wild Predator Voices") egyaránt teret biztosítottak.
A főcímzene szerepét betöltő "Welcome to the Jungle" és az azt követő "Chat"–"Up on the Roof" páros remekül előrevetíti az új irányvonalat, melyben a ritmushangszerek vonatkozásában az üstdobok mellett a kongák, a bongók, a shakerek és az acéldobok jutnak rendkívül fontos szerephez. Ugyanakkor ezen, elsősorban a kartellek szimbolizálására használt megoldások mellett egy különleges, nyújtott fúvóshang is magára vonja a figyelmet, amely Silvestri különleges kérésének nem szokványos megoldásaként született meg. A komponista azt kérte a zenekarban fagottosként játszó, jazz-zenészként is ismert művésztől, Ray Pizzitől, hogy ijesztő, horrorisztikus hanggal kövesse az idegen lény színrelépéseit – függetlenül attól, hogy a vadász háttéralakként vagy az adott jelenet központi szereplőjeként van-e jelen. "A fagott nem tud rémisztő hangot kiadni, vicceset vagy hóbortosat igen, de félelmetest nem" – mesélte ezzel kapcsolatban Pizzi, aki végül azt találta ki, hogy egy kerti locsolótömlőre erősíti a fagott nádsípját. Így született meg a hose-oon névre keresztelt eszköz, melynek földöntúli hangja a muzsika egyik emblematikus elemévé emelkedett, és amellett, hogy a scoring session során nem megtervezett módon, hanem improvizációs jelleggel került bele az aláfestésbe, Silvestri később a Dredd bíró és a Végképp eltörölni esetében is alkalmazta az eszközt.
A filmben a jamaicai szál elemeként vudu szertartás éppúgy látható, mint csontokból történő jóslás, ezek kíséretei pedig olyannyira el lettek találva, hogy egy-egy hasonló szituáció során akár a valóságban is felhasználhatóak lennének. Ezek a lemezen "Swinging Rude Boys" és "Truly Dead" címen kaptak helyet, s e megközelítések a mozi végén is visszatérnek, ám már teljesen más szerepet töltenek be akkor, amikor Harrigan az űrhajón egy még alienkoponyát is rejtő trófeafallal ("Dem Bones"), illetőleg további predatorokkal ("More Than One") találja szemben magát. Míg korábban a megfélemlítési rituálé és a szellemekhez történő fohászkodás nyomatékosabbá tételét oldotta meg velük Silvestri, a zárójelenetben már az idegenek vadászkultúrájának alátámasztásaként csendülnek fel – mindezek mellett a hibátlan egyvelegként is definiálható stáblistazenéből, a "Came So Close / End Credits"-ből sem maradtak ki ezek az ötletek.
Az újítások mellett a régebbi témákban is kellő mértékben lubickol a kíséret, nagyjából fele-fele arányban. A klasszikus főcímzene az imént említett "Came So Close / End Credits" mellett a "Feds on the Case"-ben, valamint a "This Is History"-ban egyaránt hallható, s ennek megtartásához annak ellenére ragaszkodtak az alkotók, hogy Schwarzenegger nemet mondott a felkérésre. Az ok abban keresendő, hogy bár a Busey alakította Keyest öltönyös ügynökként ismerhetjük meg – ráadásul a célja is teljesen más a teremtménnyel, mint anno Dutchnak volt –, szerepkörük azáltal hasonló, hogy ő is ugyanúgy egy felfegyverzett, kiképzett csapat élén száll szembe a predatorral. Ezen túlmenően újfent hallhatjuk a bajtársak elvesztése ihlette trombitaszólót ("Rest in Pieces"), a dzsungelt szimbolizáló, jellegzetes dobpergést, valamint a predator harci, illetve feszültséget sugalló témáit is (utóbbiak a "Mystery Dart"-ban, valamint a "Stay Out of My Way"-ben jutnak főszerephez). A Ragadozóból átemelt, dinamikusabb megoldások onnantól fogva kerülnek előtérbe, amikor Harriganék találkoznak a lénnyel. A "Subway Predator", a "Tunnel Chase", a "This Is History", a "Meat Locker", az "Ugly Mother", a "Birds", a "The Doctor", illetőleg az "Elevator Shaft" egyaránt sokat táplálkozik az elődből, ám a hangszerelésben eszközölt apró változtatások és az új elemek hosszabb-rövidebb ideig tartó bevonása révén megunhatatlanná váltak számomra ezek a dallamok.
A Ragadozó 2.-höz kapcsolódóan elsőként megjelentetett filmzenealbum nemcsak a muzsika színvonala révén lett gyűjteményem nagy becsben tartott darabja, hanem azért is, mert a régi motívumoknak köszönhetően az első rész CD-jének megjelenéséig egyfajta hiánypótló szerepet töltött be. 2003-ban aztán elérhetővé vált az általam hőn áhított Ragadozó-zene is, tizenegy év elteltével pedig a folytatás teljes muzsikáját is beszerezhettem, s ez utóbbinak azért örültem nagyon, mert sokkal jobban megmutatja, hogy az 1987-es irányvonal és a színészgárda átformálása miként hatott a score-ra. Alan Silvestri (aki ezt követően Az ítélet éjszakája és az Időzített bomba című akciómozik révén dolgozott még együtt Stephen Hopkinsszal), ugyan a Ragadozó 2.-vel búcsút intett a teremtménynek, dallamai örök érvényűségét mutatja, hogy mind a Ragadozókban, mind pedig az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.-ben felcsendültek.
A rendezői széket az ekkoriban még feltörekvőnek számító Stephen Hopkins foglalhatta el, aki nem sokkal korábban végzett a Rémálom az Elm utcában 5. – Az álomgyerek munkálataival. A Ragadozót jegyző John McTiernan financiális okokból maradt távol a projekttől, a 35 millió dolláros költségvetésű Ragadozó 2. ugyanis már nem bírta volna el McTiernan akkori bérét, mely a Drágán add az életed! sikere nyomán jelentősen megugrott. De távol maradt Arnold Schwarzenegger is, aki a számára nem szimpatikus irányvonal-változtatásra, illetve az új direktor személyére hivatkozva mondott nemet arra, hogy újfent Dutch bőrébe bújjon. Mivel azonban Thomasék kezdettől fogva számoltak vele, e döntést követően módosításokat kellett végezniük a forgatókönyvön, aminek eredményeként a sokat próbált katona helyébe a CIA kötelékébe tartozó Peter Keyes (Gary Busey) lépett, Dutchról pedig mindössze egy párbeszédbeli utalásként hallani. A variálások az idegen megjelenését sem kerülték el, igaz, a szintén Kevin Peter Hallra szabott vadász az eddig említettekhez képest jóval szolidabb átalakuláson ment keresztül: "Az alapkoncepció ugyanaz volt. A különbségek csupán abból erednek, hogy ugyanazon faj egy másik egyedéről van szó. Hiszen bár a kígyó is mindig kígyó, mégis minden kígyó más" – vont hasonlatot Stan Winston trükkmester az olyan apróbb átalakításokra utalva, mint például a bőrszín vagy a lény homlokán található, törzsi jellegű díszfestés.
A mozi 1990 novemberében került bemutatásra (hozzánk a Ragadozó néhány hónappal a második rész világpremierje előtt jutott el, a folytatást pedig 1991 nyarán tűzték műsorra), ám az újabb siker elmaradt: a kritikai visszajelzések és a bevételi adatok nemzetközi szinten is rosszul alakultak. A közvélekedéssel ellentétben – kellően elvakult, klasszik predator-rajongóként – én mindkét mozit egyformán megunhatatlannak tartom (amit az Antal Nimród-féle Ragadozókról és a két Alien vs. Predatorról viszont nem mondhatok el), a Ragadozók 2.-ben megismert helyszínnel ugyanis éppúgy nincs bajom, ahogyan az új karakterekkel sem, ám a legjobban ezúttal is a zene ragadott magával.
A score elkészítése most is Alan Silvestrire várt, aki a korábban lefektetett alapok egy részének megtartása mellett új témákat hozott a produkcióba, jobban előtérbe helyezte az ütőhangszereket (amire nemcsak a betondzsungelként is értelmezhető városkép adott okot, hanem a drogkartellek révén felszínre kerülő vudus vonal is), nem utolsósorban pedig erőteljesebbé, hangsúlyosabbá formálódtak az akciótételek. Mindezek eredményeként a Ragadozó 2. alatt egy, a korábbinál dinamikusabb muzsika hallható, mely az első részével egyetemben nemcsak a képsorok alatt élvezetes, hanem önállóan is. A score a The Skywalker Symphony Orchestra közreműködésével kelt életre úgy, hogy az öt napig tartó zenei felvételekkel a premier előtt alig több mint három héttel végzett a stáb.
A folytatás muzsikája a bemutatóval párhuzamosan vált elérhetővé a Varése Sarabande gondozásában, a háromnegyed órányi játékidőt kitevő tételek azonban úgy lettek összeválogatva, hogy a filmben tapasztaltakhoz képest kisebb mértékben voltak jelen az első rész score-jára történő utalások. Ezen változtatott a cég 2014 decemberében azzal, hogy piacra dobta a The Deluxe Editiont, melyen a teljes zenei anyag mellett néhány tételalternatívának, a Tony Pope (Morton Downey Jr.) tévéműsorához kapcsolódó szignálzenének, a szintén Silvestri jegyezte "Hardcore Logo"-nak, valamint a predatorhangokból összeollózott kétperces ízelítőnek ("Wild Predator Voices") egyaránt teret biztosítottak.
A főcímzene szerepét betöltő "Welcome to the Jungle" és az azt követő "Chat"–"Up on the Roof" páros remekül előrevetíti az új irányvonalat, melyben a ritmushangszerek vonatkozásában az üstdobok mellett a kongák, a bongók, a shakerek és az acéldobok jutnak rendkívül fontos szerephez. Ugyanakkor ezen, elsősorban a kartellek szimbolizálására használt megoldások mellett egy különleges, nyújtott fúvóshang is magára vonja a figyelmet, amely Silvestri különleges kérésének nem szokványos megoldásaként született meg. A komponista azt kérte a zenekarban fagottosként játszó, jazz-zenészként is ismert művésztől, Ray Pizzitől, hogy ijesztő, horrorisztikus hanggal kövesse az idegen lény színrelépéseit – függetlenül attól, hogy a vadász háttéralakként vagy az adott jelenet központi szereplőjeként van-e jelen. "A fagott nem tud rémisztő hangot kiadni, vicceset vagy hóbortosat igen, de félelmetest nem" – mesélte ezzel kapcsolatban Pizzi, aki végül azt találta ki, hogy egy kerti locsolótömlőre erősíti a fagott nádsípját. Így született meg a hose-oon névre keresztelt eszköz, melynek földöntúli hangja a muzsika egyik emblematikus elemévé emelkedett, és amellett, hogy a scoring session során nem megtervezett módon, hanem improvizációs jelleggel került bele az aláfestésbe, Silvestri később a Dredd bíró és a Végképp eltörölni esetében is alkalmazta az eszközt.
A filmben a jamaicai szál elemeként vudu szertartás éppúgy látható, mint csontokból történő jóslás, ezek kíséretei pedig olyannyira el lettek találva, hogy egy-egy hasonló szituáció során akár a valóságban is felhasználhatóak lennének. Ezek a lemezen "Swinging Rude Boys" és "Truly Dead" címen kaptak helyet, s e megközelítések a mozi végén is visszatérnek, ám már teljesen más szerepet töltenek be akkor, amikor Harrigan az űrhajón egy még alienkoponyát is rejtő trófeafallal ("Dem Bones"), illetőleg további predatorokkal ("More Than One") találja szemben magát. Míg korábban a megfélemlítési rituálé és a szellemekhez történő fohászkodás nyomatékosabbá tételét oldotta meg velük Silvestri, a zárójelenetben már az idegenek vadászkultúrájának alátámasztásaként csendülnek fel – mindezek mellett a hibátlan egyvelegként is definiálható stáblistazenéből, a "Came So Close / End Credits"-ből sem maradtak ki ezek az ötletek.
Az újítások mellett a régebbi témákban is kellő mértékben lubickol a kíséret, nagyjából fele-fele arányban. A klasszikus főcímzene az imént említett "Came So Close / End Credits" mellett a "Feds on the Case"-ben, valamint a "This Is History"-ban egyaránt hallható, s ennek megtartásához annak ellenére ragaszkodtak az alkotók, hogy Schwarzenegger nemet mondott a felkérésre. Az ok abban keresendő, hogy bár a Busey alakította Keyest öltönyös ügynökként ismerhetjük meg – ráadásul a célja is teljesen más a teremtménnyel, mint anno Dutchnak volt –, szerepkörük azáltal hasonló, hogy ő is ugyanúgy egy felfegyverzett, kiképzett csapat élén száll szembe a predatorral. Ezen túlmenően újfent hallhatjuk a bajtársak elvesztése ihlette trombitaszólót ("Rest in Pieces"), a dzsungelt szimbolizáló, jellegzetes dobpergést, valamint a predator harci, illetve feszültséget sugalló témáit is (utóbbiak a "Mystery Dart"-ban, valamint a "Stay Out of My Way"-ben jutnak főszerephez). A Ragadozóból átemelt, dinamikusabb megoldások onnantól fogva kerülnek előtérbe, amikor Harriganék találkoznak a lénnyel. A "Subway Predator", a "Tunnel Chase", a "This Is History", a "Meat Locker", az "Ugly Mother", a "Birds", a "The Doctor", illetőleg az "Elevator Shaft" egyaránt sokat táplálkozik az elődből, ám a hangszerelésben eszközölt apró változtatások és az új elemek hosszabb-rövidebb ideig tartó bevonása révén megunhatatlanná váltak számomra ezek a dallamok.
A Ragadozó 2.-höz kapcsolódóan elsőként megjelentetett filmzenealbum nemcsak a muzsika színvonala révén lett gyűjteményem nagy becsben tartott darabja, hanem azért is, mert a régi motívumoknak köszönhetően az első rész CD-jének megjelenéséig egyfajta hiánypótló szerepet töltött be. 2003-ban aztán elérhetővé vált az általam hőn áhított Ragadozó-zene is, tizenegy év elteltével pedig a folytatás teljes muzsikáját is beszerezhettem, s ez utóbbinak azért örültem nagyon, mert sokkal jobban megmutatja, hogy az 1987-es irányvonal és a színészgárda átformálása miként hatott a score-ra. Alan Silvestri (aki ezt követően Az ítélet éjszakája és az Időzített bomba című akciómozik révén dolgozott még együtt Stephen Hopkinsszal), ugyan a Ragadozó 2.-vel búcsút intett a teremtménynek, dallamai örök érvényűségét mutatja, hogy mind a Ragadozókban, mind pedig az Aliens vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen 2.-ben felcsendültek.
Kulics László
2018. 03. 04.
2018. 03. 04.
Tracklista:
CD1
CD2
CD1
- Welcome to the Jungle (2:52)
- Chat (2:02)
- Up on the Roof (3:27)
- First Carnage (2:35)
- Feds on the Case (0:44)
- Swinging Rude Boys (5:33)
- Last Person / Danny Gets It (4:30)
- Stay Out of My Way (0:31)
- Mystery Dart (1:32)
- Truly Dead (5:25)
- Kid Commando (0:34)
- Rest in Pieces (1:36)
- Subway Predator (5:22)
- Tunnel Chase (5:17)
- This Is History (7:11)
CD2
- Meat Locker (3:29)
- Ugly Mother (3:40)
- Birds (2:33)
- The Doctor (3:44)
- Elevator Shaft (1:45)
- Dem Bones (4:29)
- More Than One (2:34)
- Came So Close / End Credits (9:08)
- Hardcore Logo (1:26) *
- Dem Bones (Extended Album Mix) (4:29)*
- Danny Gets It (Extended Album Mix) (4:20) *
- Tunnel Chase (Extended Album Mix) (5:17) *
- This Is History (Album Mix) (6:40) *
- Wild Predator Voices (2:11) *
* bónusz track
