Wes Anderson azon kevés rendező közé tartozik a hollywoodi fősodorban, akire abszolút illik a szerzői filmes jelző, annak minden köldöknézős társítása nélkül, ami ilyenkor az átlagnéző fejében él. Filmjei jellegzetes, "olcsó" látványvilága sajátos operatőri munkával társul, miközben karakterei – akiket még a legkisebb szerepekben is a legnagyobb színészek keltenek életre – abszurditásban, különcségben Tim Burton fénykorát idézik. Ezzel együtt filmjei abszolút egyediek, amelyek befogadására – inkább a karaktereikből, semmint a történetükből fakadó groteszkség révén – nem mindenki fogékony.


Ez a fajta színészkavalkád és abszurditás A Grand Budapest Hotel esetében már egy teljesen új szintre lépett, ugyanis a filmben gyakorlatilag nincs egy olyan jelenet, amelyben ne tűnne fel legalább egy neves aktor, amit a többszörös keretes szerkezet csak tovább tetéz. A képzeletbeli Zubrowka Köztársaságban, valahol Közép-Európában egy lány éppen a névtelen író (Tom Wilkinson) könyvét olvassa, aki visszaemlékezik, amikor még fiatal zsurnalisztaként (Jude Law) megszállt az egykori legendás Grand Budapest Hotelben, ahol beszélgetésbe elegyedett annak különc tulajdonosával, Zero Mustafával (F. Murray Abraham). Az idős férfi elmeséli, hogy ifjú lobby boyként miként barátkozott össze a szálloda gerontofil hajlamú, költészetrajongó concierge-ével, Gustave H.-val (Ralph Fiennes), aki egy örökösödési ügybe keveredett, és a helyi hatóság fején (Edward Norton) keresztül rá pályázott néhai szeretője (Tilda Swinton) enyhén ostoba fia (Adrian Brody) és annak pszichopata fogdmegje (Willem Dafoe) is.

Ugyan a címből adódóan adta volna magát, hogy az alkotást Budapesten forgassák, az ideális helyszínt mégis Németországban, Berlinben találták meg, ahogy eredetileg a főszereplőnek kiszemelt Johnny Deppet is a lényegesen rátermettebb Fiennes váltotta, aki már-már tiszteletbeli magyarnak tekinthető olyan szerepek után, mint Az angol beteg gróf Almássy Lászlója vagy Szabó István A napfény íze című mozijának háromgenerációnyi magyarja. A rendezőre jellemző abszurditás, valamint sajátos látványvilág is most lett a csúcsra járatva, aminek kapcsán jogosan illették azzal a kritikák, hogy hiányzik a filmből az érdemi újdonság, viszont azokat az ítészeket már nehezebben értem, akik számon kérték a Holdfény királyság bensőségességét, ugyanis míg az egyik egy mindenki által könnyedén átérezhető történet az első szerelemről, addig A Grand Budapest Hotel egy groteszk humorú krimi, amely ezzel együtt nagyon sokat mesél a kelet-európai emberek múltba révedő természetéről.


Alexandre Desplat kereken tíz éve robbant be Hollywoodba a Leány gyöngy fülbevalóval aláfestésével, és ezen dekád alatt olyan rendezőkkel alakított ki szoros együttműködést, mint Chris Weitz, Stephen Frears, Roman Polanski vagy George Clooney, ami nem egy – szintén elismert – pályatársának a dicsőségére válna. A 2009-es A fantasztikus Róka úr aláfestése óta ezen direktorok sorát gyarapítja Anderson is, aki azt megelőzően rendre Mark Mothersbaugh-val dolgozott együtt, viszont Desplat-val való egymásra találásukkal filmjei új szintre léptek, ugyanis megkapták azt, ami korábban jobbára zeneileg hiányzott belőlük: karaktert. Már Roald Dahl sajátos adaptációjának aláfestésében is egyszerre volt megtalálható Desplat zenei sokszínűsége és Anderson bájos groteszksége, ami a szerző harmadik Oscar-jelölését hozta magával, így kollaborációjuk a Holdfény királyságban folytatódott tovább, ahol a komponistának – az összeválogatott számok kulcsszerepe okán – "mindössze" annyi feladata volt, hogy egyetlen témát variáljon. A Grand Budapest Hotel viszont eddigi együttműködésük legnagyobb szabású és ezzel együtt legkiforrottabb darabja is lett.

A rendező azt javasolta a komponistának, miután az elolvasta a forgatókönyvet, hogy az aláfestés tükrözze a múlt század közép-európai dallamvilágát (és annak is elsősorban az első feléből szemezgessen), ez pedig számos nép sajátosságát vonta magával Svájctól egészen Törökországig. A rendezővel rengeteget ötleteltek a film megfelelő zenei világának létrehozásán (ezeket az alkalmakat Desplat egy pingpongmeccshez hasonlította: ha egyikük bedobott valamit, a másikuk újabbal rukkolt elő), a végeredményt pedig úgy lehetne jellemezni, mintha Danny Elfman megpróbálta volna utánozni Vladimir Cosma zeneiségét, miközben a francia komponistára jellemző stílusjegyek is megmaradtak, s ahol egyszerre megfér egymás mellett a balalajka az orgonával (elektromossal és hagyományossal egyaránt), a cimbalommal és az alpesi kürttel.


Az album egyik alappillérét a már említett balalajka szolgáltatja, ami a "Mr. Moustafá"-nak is egyfajta régimódi eleganciát ad, miközben a jazzes, cimbalommal tarkított "The New Lobby Boy" az egyértelműen könnyed tételeket képviseli olyan társai mellett, mint a "The Society Of The Crossed Keys" vagy az "Escape Concerto". Emellett Desplat most is több motívummal zsonglőrködik, ám ezek szerencsére nem lépnek egymás nyakára, mint például Madame D.-é ("A Prayer for Madame D", "The Family Desgoffe Und Taxis"), amely szépen átvált az örökségére keselyűként lecsapó családjának fenyegető témájává ("Last Will and Testament"), ahogy a Willem Dafoe alakította Jopling is kapott egy férfi kórussal tarkított dallamsort a "J.G. Jopling, Private Inquiry Agent" tételben. Ezek mindegyikét pedig a "Canto At Gabelmeister's Peak" nagyszerű zenei kavalkádjában vonultatja fel a szerző, míg az azt követő "A Troops Barracks (Requiem For The Grand Budapest)"-ben a katonás dallamokat a Danny Elfman fénykorát idéző, erőteljes orgona töri meg.

Az egyórás album 32 tétele közé a pár másodperces, röpke kis szerzeményeken kívül felkerült néhány különféle, korabeli előadótól is, de ezek annyira jól illeszkednek Desplat elképzeléseihez, hogy a laikusnak fel sem tűnne, hogy esetükben nem ugyanaz a szerző. Ez leginkább az utolsó két tracknél szembeötlő, mivel a komponista a néhai szovjet szerző, Vitalij Gnutov "Kamarinszkaja" című poroszos szerzeményére ad nagyszerű választ a "Traditional Arrangement-Moonshine" képében a maga virtuozitásával.


A Grand Budapest Hotel minden abszurditása ellenére tökéletesen ragadta meg a térségre jellemző emberek mentalitását, ezt pedig Desplat hibátlanul fordította le a zene nyelvére, és egy olyan őrült, bolondos aláfestést komponált – természetesen nem nélkülözve a rá jellemző komplexitást sem – amely nemcsak a mostani filmzenei felhozatalból, hanem a szerző életművéből is magasan kiemelkedik.