A Tini nindzsa teknőcök először képregényben, majd játékként törtek utat maguknak az ismertség felé, ami olyan jól sikerült, hogy három évvel felbukkanásuk után már rajzfilmsorozatként is nyomon követhettük kalandjaikat. Donatello, Raffaello, Michelangelo és Leonardo élő szereplős produkció keretén belül 1990-ben debütáltak (Tini nindzsa teknőcök), s bár ez a kezdeményezés csakhamar trilógiává (a Tini nindzsa teknőcök II. – A trutymó titka és a Tini nindzsa teknőcök 3.: Kiből lesz a szamuráj? révén) nőtte ki magát, a vászonról hosszú ideig száműzve lettek. 2007-ben ugyan egy animációs produkció, a TMNT – Tini Nindzsa Teknőcök elkészítésével Hollywood megpróbálta újból filmszínházba vinni őket, de finoman szólva sem jártak sikerrel. A titánok haragját is jegyző direktor, Jonathan Liebesman azonban a Paramounttal, a Nickelodeonnal és Michael Bayjel a háta mögött a mai kor igényeit figyelembe véve igyekezett feltámasztani hőseinket: a Josh Appelbaum, André Nemec és Evan Daugherty által összerakott forgatókönyv a négyes megszületését, valamint első összetűzésüket mutatja be ősi ellenségükkel, Zúzóval (Tohoru Masamune) és klánjával. Bár a fogadtatás korántsem volt pozitív a kritikusok oldaláról, a gépezet újra beindulni látszik, ugyanis a jegybevételek és a megannyi járulékos termék (mint például a játékok és a füzetek) által termelt zöldhasú láttán 2016 nyarára már ki is tűzték a második felvonás premierjét.


A komponista személyét illetően Brian Tylerre esett az alkotók választása, aki számára nemcsak az jelentett kiváló ajánlólevelet, hogy korábban olyan alkotásoknál dolgozott Liebesman oldalán, mint A sötétség leple, A gyilkos szoba vagy A Föld inváziója – Csata: Los Angeles, hanem az is, hogy a Thor: Sötét világ, valamint a Vasember 3. révén már jártasnak számít a hasonló kaliberű mozik terén. Egy 2013 őszén készült interjú alkalmával a szerző még úgy nyilatkozott, hogy nem tudja pontosan, felhasználja-e majd a közel kétszáz epizódot megélt klasszikus rajzfilmsorozat főtémáját, vagy sem. Tisztában volt azzal, hogy a karakterek népszerűek, ugyanakkor nem tartotta kizártnak, hogy teljesen új alapokra építkezik majd – akárcsak pályatársa, Steve Jablonsky a szintén Bayhez köthető Transformers-franchise esetében –, hiszen a napjaink elvárásai szerint vászonra vitt adaptáció számos új elemmel, illetve karaktereredet-átgondolással bír, melyek magukban rejtik a zenei szabadság lehetőségét. Tyler végül ez utóbbi megoldást választotta: egy teljesen új, kórussal támogatott, heroikus vezérmotívumot készített számukra, amely az első képkockától kezdve fontos szerepet tölt be a score-ban. "Az olyan szuperhősök esetében, amilyenek a teknőcök is, szeretem érzékeltetni dallamaimmal, hogy képregényből származnak" – nyilatkozta a komponista. A "Teenage Mutant Ninja Turtles"-re keresztelt trackben felcsendülő téma vitathatatlanul fülbemászó, ugyanakkor csupán árnyéka annak, amit a Thor: Sötét világ vagy a Vasember 3. aláfestései során hallhattunk. S ezen véleményem tulajdonképpen az aláfestés egészére is kiterjed, mivel hiába a tuti recept (kórus-vonósfutam-rezesfanfár trió), egyszerűen nem üt úgy ez a mű, ahogyan az Tylertől elvárható lenne.

Mikor a stúdió illetékesei bejelentették, kire bízzák a score elkészítését, borítékolható volt a stílus és a hangszerelés: a Hollywood Studio Symphony zenészei egy dinamikus akciómuzsikát játszottak fel, amit helyenként kórus színesít, illetve tesz grandiózusabbá. Az Eastwood Scoring Stage-en életre keltett szerzemény egy tömény akciódömping, ami nemcsak az Atlantic Records korongjának összeállításából tűnik fel, hanem már a film megtekintése közben is észrevehető. A nyitány mellett a teknősök fejlődésének rövid ismertetését alátámasztó "Adolescent Genetically Altered Shinobi Terrapins", illetőleg az igen élvezetes akciódarab, a "Splinter vs. Shredder" voltak azon tételek, melyeket az elmúlt időszakban újból és újból meghallgattam, a többit pedig mellőztem. Részint azért is, mert a teknősök főtémája, és a Zúzóékat szimbolizáló fenyegető motívumok ("Shredder", "The Foot Clan") amellett, hogy nem karakteresek, olyannyira domináns szerepet töltenek be, hogy bármennyire is igyekszik Tyler változatosan tálalni ezeket, unalmassá teszik az összképet.


A folyamatos pörgésből az "Origins" első harmada, a "Brotherhood", illetőleg a "Rise of Four" zökkentenek ki, ahol a zenészek megpihenhetnek, és a kórus is lágyabb hangon hallatja magát – utóbbi jelenléte egyébként rengeteget tesz hozzá e tételek lágyságához. Illetőleg itt kell megemlíteni még a "Project Renaissance"-t, valamint a "Buck Buck"-ot, mely utóbbinál egy kis gitárjátékot is hallhatunk a komponista tolmácsolásában.

Tyler az instrumentális tételek mellett két dalból is kivette a részét: a "Dat Doom"-ból, valamint a film hivatalos dalaként is szolgáló "Shell Shocked"-ból. "Az volt a feladat, hogy próbáljuk meg beletenni a szuperhősöket egy hip-hop számba" – kezdte mesélni utóbbi keletkezésével kapcsolatban a szerző. "Holott ez az egész nem is így indult, hanem úgy, hogy megkérdeztem az alkotókat, írhatok-e egy dalt a mozi számára, amire igennel válaszoltak. Először csak Kill the Noise-zal akartam együtt dolgozni, és elektronikus darabban gondolkoztunk, de mire észbe kaptunk, már a hip-hop-szerű megközelítésnél jártunk, s végül ennél is maradtunk. Emiatt csatlakozott aztán hozzánk Juicy J és Wiz Khalifa is".


Mutáns teknősök, akik nindzsák, tudnak beszélni, híres reneszánsz festők nevét viselik, mesterük egy patkány, kedvenc ételük pedig a pizza. Tény, hogy Kevin Eastman és Peter Lair más hősökkel való viccelődésük, gúnyolódásuk eredményeként létrehozott karaktereire nem lehetne szívbemarkoló drámát építeni, ám a jelenlegi filmadaptáció véleményem szerint vállalhatatlanabb, mint a kilencvenes évek eleji első mozifilm. Utóbbinál legalább helyén kezelték a dolgot, itt azonban minden téren jobbak, többek és látványosabbak akartak lenni, ami a produkció hátrányára fordult. Ha így nézzük, akkor Brian Tyler muzsikája erősebb, mint ami a képsorokat megilletné, összességében azonban egy erős közepesnél akkor sem tudom többre értékelni munkáját. A Tini nindzsa teknőcök aláfestése egy tipikus témacentrikus iparosmunka, amelyet – ha nem is ilyen dús zenekari hangzással és megoldásokkal – bárki más megírhatott volna, s mivel nem annyira változatos, nem építkezik, bontakozik ki folyamatosan, hanem egyből a közepébe csap, az sem tűnik fel a korong hallgatása során, hogy a trackek nem a cselekményszál kronológiájának megfelelően követik egymást.