Noha ígéretesen indul, a spanyol-bolgár koprodukcióban készült Automata végül egyáltalán nem váltja be a várakozást. Holott ugyanakkora eséllyel lehetett volna egy értékes gondolatokat felvető, igényesebb akciófilm (mint például a District 9 – amennyiben azt e műfajba szoríthatjuk), mint egy a Szárnyas fejvadászhoz hasonló, filozofikus sci-fi az emberi tulajdonságokat egyre jobban megértő géprabszolgákkal, ám végül egyik sem jött össze. Pedig a vizualitással semmi gond, mert a nem éppen hollywoodi blockbusteri szinten mozgó, mindössze 15 millió dolláros gyártási költség hátrányai meglehetősen ügyesen lettek kiküszöbölve. Bár a mozi mintegy fele – költséghatékonyságból is – ugyanúgy sivatagban zajlik, mint majdnem az összes többi, világégés után játszódó produkció, emellett feltűnő a statiszták hiánya is, hiszen szinte minden kong az ürességtől, Gabe Ibánez rendező a lehetőségekhez képest abszolút sikerrel érezteti a város sötét, lepusztult miliőjét. A minimalista "arcuk" ellenére is valahogy barátságosnak, ugyanakkor szomorúnak egyaránt ható kreatúrák (különösen igaz ez az arccal is rendelkező szexrobotra, aki egy valódi prostituált összetörtségét árasztja magából) kifejezetten színvonalasan festenek, mozgásuk és kidolgozottságuk is megfelel annak a képnek, amit egy gépemberről gondolunk, ráadásul még csak nem is egy szokásos, "a teremtmény teremtője ellen fordul"-féle klisés mozit kapunk.

Nagy probléma viszont, hogy a film még akkor is igen vontatott, ha előre sejtjük, hogy nem egy robbanásokkal és fegyveres leszámolással színesített akciómozit kezdünk el nézni. Emellett semminek nem érezni a súlyát, nincs a néző által is átérezhető tét. A harmadik fő gond Antonio Banderas. Az ezúttal tar fejjel feltűnő színésszel az első harmadban még nincs komolyabb gond, azonban amikor kikeveredik a sivatagba, és színészi erődemonstrációnak kéne következnie, onnantól teljesen hiteltelenné válik, alakítása szinte a délutáni, amatőr szereplőkkel rögzített, kereskedelmi tévés műsorokban látottakkal vetekedik. Holott harag, lelki és fizikai fájdalom, letörtség, részegség egyaránt szerepel az eljátszandó érzelmek és viselkedések skáláján, de nemegyszer egyenesen komikus, ahogy sántikálva totyog ide-oda, vagy dühösen üvöltözik, torzul az arca, mert eközben egy pillanatra sem Jacq Vaucant látjuk, hanem Banderast, ahogy reménytelenül küzd Vaucant szerepével. Színésztársai között – Robert Forster és Dylan McDermott mellett – megtaláljuk tőle válófélben lévő feleségét, Melanie Griffitht, aki külsőleg ugyan jól összekapta magát a sok műtétnek köszönhetően, és sikerrel feledteti, hogy talán már az oviban is botox volt a jele, csak éppen jól szituált karakterének nehezen hisszük el, hogy robotokat javít és épít át a lepusztult környéken lévő csillogó-villogó műhelyében. Lehet még sorolni az olyan apró, mégis kizökkentő gondokat, mint például a síró csecsemő egy mozgalmasabb szcénában, aki – nyilván épsége érdekében – látványosan nincs abban a kosárban, amelyikben elvileg hurcolásszák, és zavaró, hogy miközben a pusztuló világ reménytelenséget sugalló képeit ellensúlyozhatná a Vaucant és felesége között fennálló bensőségesség, egy pillanatra sem érezzük, hogy e két ember szereti vagy egyáltalán valaha szerette egymást. Sajnos az Automata egy mélyebb gondolatok nélküli produkció lett egy ezúttal pocsék főszereplővel, ami azért szomorú, mert az alkotás egy megható és elgondolkodtató, igen emlékezetes élmény irányába is fordulhatott volna.