A John Singleton irányításával 2000-re elkészült változat címszereplője csupán nevében, keménységében, valamint a rokoni szálak vonatkozásában áll kapcsolatban az eredeti figurával, aminek oka, hogy az alkotók úgy kívánták visszahozni a karaktert, hogy az a hetvenes évekből ismert jellemvonások megtartása mellett álljon helyt napjainkban. Törekvésük azonban finoman szólva sem a tervek szerint sült el, s az alacsony bevételi adatok, valamint a hűvös fogadtatás bezárták a kapukat az esetleges folytatások előtt. Holott a Jackson mellett Christian Bale, Vanessa L. Williams, Jeffrey Wright, Dan Hedaya és Tony Collette közreműködésével megfilmesített forgatókönyvben benne volt minden, ami egy ilyen típusú mozitól elvárt: rendíthetetlen jellemű zsaru (Jackson), elkényeztetett, rasszista fiatal (Bale), rettegésben élő szemtanú (Collette), drogbáró (Wright), valamint megannyi korrupt zsaru, a produkció azonban még így sem ragadta magával a közönséget.

A klasszikus mozi nemcsak Roundtree játéka révén vált maradandóvá, hanem az Isaac Hayes jegyezte zenének köszönhetően is, sőt ez utóbbinak hála szállhatott ringbe az 1972-es Oscar-gálán, ahol a score kategóriában ugyan alulmaradt Michael Legrand Kamaszkorom legszebb nyara ihlette muzsikájával szemben, a betétdalok vonatkozásában azonban már a "Theme from Shaft" került ki győztesen. Ebből eredően Singleton tudta, hiába mutat be egy új Shaftet (aki először a régi fia lett volna, a szereplőválogatást követően azonban a Jackson és Roundtree közötti kis korkülönbség miatt a forgatókönyvben az apa-fia viszonyt unokaöcs-nagybácsira módosították), a múlt előtti tisztelgés nyomai a score-ból semmi esetre sem hiányozhatnak. "Nem vagyok fekete, nem származom Harlemből, ráadásul egy ilyen népszerű filmhez új zenét készíteni hatalmas felelősség" – felelte David Arnold egy interjú alkalmával arra a kérdésre, hogy mik voltak az első gondolatai, amikor Singleton megkörnyékezte a projekttel. A komponista eddigi pályafutása során olyan nagy múltú, közkedvelt karakterekkel találta szemben magát, mint Godzilla, James Bond, Sherlock Holmes, Alexandre Dumas muskétásai vagy éppen C. S. Lewis Narniájának szereplői, ebből a szempontból tehát kellően rutinosnak számít Hollywoodban. A score megírása előtt részletesen átbeszélte Singletonnal és Hayesszel a filmet, illetve Shaft jellemét, és bár ezt követően is megjegyezte, hogy nincs tisztában a harlemi miliővel, hozzátette: megértette az alkotók szándékát, és tudja, mire van szükség ahhoz, hogy a látottakhoz jó aláfestés társuljon. Ennek bizonyítására azonban nem állt rendelkezésére túl sok idő, megbízói ugyanis mindössze két hetet biztosítottak számára, ami miatt ideiglenesen New Yorkba utazott, ahol napi 18-19 órát dolgozott. Score-jának ihletforrásaként nemcsak az 1971-es alkotást tekintette, hanem az 54. utcát, valamint a Times Square-t is, mivel ezeket kellően mozgalmasnak, zajosnak és piszkosnak találta ahhoz, hogy inspirálóan hassanak rá – mindezeken túl felidézte a gyerekként látott Starsky és Hutch, illetve a Kojak sorozatok adta élményeit is. Ennek eredménye egy olyan mű lett, melyben szerzője stílusjegyei, nagyzenekari megoldásai ötvöződtek Hayes funkvilágával. Utóbbit ráadásul úgy keltette életre, hogy egyfelől olyan zenészeket keresett fel, akik annak idején jelen voltak az első film kíséretének megszületésekor, továbbá olyanokat is felfogadott, akik a hetvenes években már rutinos előadóknak számítottak: "Amennyire csak lehetett, autentikus kívántam lenni, kellően korhű érzést szerettem volna kelteni" – kommentálta a szerző.