Gyakorlatilag a 2000-es évek óta az ifjúsági – avagy young adult – adaptációk korát éljük, és mióta a Harry Potter-széria parádésan megnyitotta ezt a trendet, Hollywood, amint lehet, levesz a polcról egy régi klasszikust, vagy gyorsan lecsap egy éppen aktuális bestsellerre, a minőségre viszont már csak elvétve figyel. A varázslótanonc sorsának a folyamatos kiteljesedésével együtt a fantasy-láz is egyre inkább erejét vesztette, és az Alkonyat-franchise révén a misztikus köntösbe bugyolált románcokra irányult nagyobb (nap)fény, a 2012-ben indult Az éhezők viadala-szériával pedig a fiatalok számára is könnyen eladható disztopikus jövőképek váltak vonzóvá. Általában az első nagyobb hullámot mindig a kisebb, kevésbé ismert, esetleg már-már plágiumgyanús másolatok vagy rég elfeledett klasszikusok követik, amelyek első körben még tetemes pénzt hozhatnak a konyhára, később azonban a siker elmaradhat, mint ahogy az történt például a Narnia-filmek esetében is. Egyelőre nehéz lenne megmondani, hogy Az éhezők viadala hullámát meglovagoló A beavatott vagy James Dashner regénytrilógiájának nyitódarabja, Az útvesztő milyen sorsra jut hosszú távon, de utóbbi kilátásait – kedvezőbb kritikai fogadtatása révén – derűsebbnek látom.

Az emlékeitől megfosztott Thomas egy liftben ébred, amely egy tisztásra vezet, amit hozzá hasonló korú fiatalok kolóniája lak be, akik képtelenek szabadulni az őket körülvevő, folyton változó, szörnyek lakta gigászi labirintus fogságából. Érkezése azonban – értelemszerűen – változásokat indukál, nemcsak a fiúk makrotársadalmában, hanem a titokzatos útvesztőben is.


Dashner története kétségtelenül magán hordoz nem kevés A legyek ura-párhuzamot, amit a film kevésbé tud kamatoztatni, a szereplői közötti interakciókba sem megy annyira bele, mint ahogy az módjában állna, és némi dramaturgiai baki is betüremkedik helyenként, a forgatókönyv pedig inkább a kaland elemekre fekteti a hangsúlyt. Mégis az elsőfilmes Wes Ball meglepően szórakoztató, élvezetes és látványos filmet hozott tető alá, ráadásul tette mindezt gyakorlatilag Robert Downey Jr. filmenkénti keresetének megfeleltethető büdzséből, 34 millió dollárból. Emellett fiatal főszereplői is maximálisan ellátják a feladatukat – például a Családi üzelmek lúzerjét alakító Will Poulter itt a kolónia begőzölt alfahímje –, élükön a főszerepet alakító Dylan O'Briannel, aki már a Teen Wolf – Farkasbőrben című sorozatban is bizonyította tehetségét, mint a stáb legkevésbé poszterfiú szereplője.

A rendezőhöz hasonlóan a film komponistájára, John Paesanóra is Az útvesztővel vetült nagyobb rivaldafény. A szerző a sorozatok világából érkezett, és eddigi legnagyobb munkája az Így neveld a sárkányodat sorozatos folytatása, a Sárkányok: A Hibbant-sziget harcosai volt, amelyért egy Annie Awards volt a jutalma. Manapság pedig, ha egy ismeretlen komponista gyakorlatilag a semmiből megszerez egy olyan, franchise-gyanús megbízást, mint amilyen Az útvesztő, joggal gyanakodhat a filmzenékben kicsit is jártas ember arra, hogy korábban Hans Zimmer takarítójának a felelős pozícióját töltötte be, és ezért landolt nála például az aktuális képregényadaptáció. Paesano, a prekoncepciókkal ellentétben, klasszikus zenei végzettséggel bír, és nem kisebb név mellett szerzett tapasztalatot, mint Jerry Goldsmith, többek között a Mester olyan filmjeinél, mint A rettegés arénája vagy a Star Trek: Nemezis. A komponista jelen munkájára pedig érezhetően hatással volt nemcsak Goldsmith, hanem John Williams és maga Zimmer is, legalábbis nem tudok nem egyetérteni az egyik külföldi kollégával, aki szerint tetten érhető munkáján A nyolcadik utas: a Halál, a Jurassic Park és Az őrület határán zeneisége is. Ez így egy kifejezetten illusztris felsorolásnak mondható, a végeredmény viszont enyhén szólva is eklektikus lett.


Ez az eklektikusság már az impozáns nyitótételben, a címadó "The Maze Runner"-ben kiütközik. A lassan felépülő, mégis hősies főtéma összképébe ugyanis kissé belerondítanak a különböző effektek. Az ezt követő "What is This Place?" bánatosan megnyugtató gitárdallamai viszont remekül tükrözik a Tisztáson élő fiúkolónia mindennapjait, ahogy a "Waiting in the Rain" – a rövidsége ellenére is – tökéletesen megidézi Thomas Newman csilingelő stílusát. Az akciótételekben, mint amilyen a "Ben's Not Right" vagy a rezesek valóban impozáns játékát szolgáltató "Banishment", szembesül azzal leginkább a hallgató, hogy maga a zene mennyire alárendelt szerepet lát el, és míg a képek alatt meglepően kellemes, nem panelnek ható nagyzenekari csörtéket hallhatunk, addig a filmtől külön hallgatva már nehéz Paesano munkáján igazán fogást találni. Ez talán a szerző egy korábban adott nyilatkozatából is kitűnik, miszerint ő elsősorban a filmek alá szerez zenét, hiszen elmondása szerint nagyon kevés aláfestés állja meg külön is a helyét. A labirintus szörnyeit, a Siratókat zeneileg leképező, elektronikával erősen megtámogatott vonósok, valamint az ütősszekció, amelyet a hagyományos dobokon kívül üres olajoshordókkal egészített ki a szerző – mint ahogy a "Griever!"-ben vagy a "Griever Attack"-ben is hallható –, alkalmanként mégis adnak némi karaktert a zenének.


Sajnos ezek még mindig az emlékezetesebb daraboknak számítanak az olyan, kisebb fajta zenei káoszok mellett, mint a "Trapped" vagy a drámainak szánt, de valójában teljesen jellegtelen "Thomas Remembers". Az ilyen trackek után némi felüdülést hoz az enyhén pátoszos "Goodbye" vagy a zenekart maximálisan igénylő "Final Fight", de az üdvösséghez még ez is kevésnek bizonyul.

Amiért mégsem tudom egyértelműen elmarasztalni az albumot, az az utolsó két tételnek köszönhető, amelyek egy későbbi, kiforrottabb komponista képét sejtetik. A "WCKD Lab" baljós, vonósokon alapuló sejtelmességébe remekül vegyül a szintetizátor rideg, gépies hangzása, míg a záró "Finale"-ban visszaköszön a főtéma – ezzel keretbe foglalva az addig hallottakat –, ugyanakkor a komponista a kórussal ad egyfajta éteriséget és grandiózusságot a tracknek, miközben a zenekar emlékezteti a hallgatót, hogy a hősök megpróbáltatásai még nem értek véget.


Mindezek fényében Paesano munkáját egy szóval lehetne jellemezni: ígéretes. A komponista jól hallhatóan a nagyzenekart részesíti inkább előnyben, ugyanakkor az elektronikus megoldások használatától sem riad vissza, épp ezért munkája, ha formabontónak nem is, de frissnek hathat a sok tucatzene között, pláne azzal a hozzáállással, hogy nem akar a szélesebb közönségnek megfelelni. Mindezek ellenére mégsem emelkedik ki a tisztes középszerből, részben pont a szerző hozzáállásából és az ebből fakadó nehezen fogyaszthatóságból kifolyólag. A kiforratlanságon viszont jövőre javíthat, hiszen a film – alacsony költségeinek hála – már a nyitó hétvégéjén visszakereste a ráfordított összeget, a stúdió ennél fogva azonnal be is rendelte a folytatást, a The Scorch Trialst, amely azonos stábbal készülhet el, melyet Paesano is erősít. A komponista pedig már jelezte is, hogy tudja, mely ötleteit gondolná tovább az elkövetkezőkben.