"A film legjobb része Antonio dobolása."
"Briliáns!"
"Bámulatos zene egy bámulatos mozi alatt."
"Bárcsak Antonio Sanchez és Jonny Greenwood készítene együtt egy soundtracket!"
"Ez a legeredetibb, legbátrabb és legimpresszívebb filmzene, amit valaha hallottam."
"Sanchez score-ja nemcsak az év legjobbja, de talán a legjobb filmzene, ami született Trent Reznor és Atticus Ross Social Network – A kapcsolati hálóhoz írt műve óta."


Ahogy olvastam a fenti, teljesen véletlenszerűen kiválasztott internetes méltatásokat a rengeteg hasonló közül a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) score-ja kapcsán, úgy éreztem magam, mint az ember, aki véletlenül betévedt az őrültek házába, ahol minden ápolt nagyon örvendezik valaminek, csak épp a látogató nem egészen érti, hogy mégis minek. Amikor először hallgattam végig a Pat Methenyvel rendszeresen kollaboráló dobos, a mexikói származású Antonio Sanchez félórás művét, azt hittem, hogy a számos díj és jelölés, amelyekkel illették, valamiféle vicc. Abban bíztam, csakis arról lehet szó, hogy valaki beszerelt hozzám titokban egy kamerát a reakciómra kíváncsian, aztán mindjárt felbukkan a műsorvezető egy üveg pezsgővel, hogy nahát, jól bedőltem, valójában csak egy dobtesztelésből összeállított albumot hallok, és az utóbbi évek egyik legkörülrajongottabb aláfestése teljesen más. De nem más.

Tudjuk jól, hogy művészetről sok értelme nincs vitázni, hiszen míg egyesek Jackson Pollock festményei láttán felfedezik azok szépségét, és látják a rendszert az egymást metsző, kavargó vonalakban, másoknak az ugorhat be róluk, hogy élelmes szobafestők eladták a bútorokat takaró fóliát a munkálatok végeztével. Ahogy azt is tudjuk, hogy az úttörőknek sokszor csupán az utókor szolgáltat igazságot, azaz ami egy adott érában még szokatlan, bizarr vagy érthetetlen, az évekkel, évtizedekkel vagy évszázadokkal később nem ritkán teljesen átértékelődik. A Birdman aláfestése nem erre példa. Filmzeneként értelmezve egy meglehetősen szélsőséges, experimentális darabról van szó, melyet egyedül a rendezői nagyotmondás igénye hozott létre.


Az biztos, hogy a címszereplő Michael Keaton diadalittas visszatérésére lehetőséget adó mozihoz nem szokványos score szükségeltetett, hiszen egy Broadwayn lévő színház féltékenységgel, elfeledéssel és bizonyítási vággyal terhelt kulisszái mögé kalauzolja el a nézőt, ráadásul néhány rejtett vágás segítségével egyetlen hosszú jelenetnek beállítva, miközben a kamera a legtöbbször közvetlen közelről, arcba és hátra mászó módon követi a főhőst. Alejandro González Inárritu meglehetősen ravasz módon csempészte be művét a multiplexekbe, hiszen az ismert szereplők garantálták, hogy zökkenőmentes legyen oda az útja, az előzetesben ráadásul robbanás is látható, ám a négy Oscar-díjas produkciónak az igazi terepe valójában a művészmozik közege volt. A formabontóság miatt a direktor a Sanchez dobszólóiból álló score-ral sem a szokásos mederben haladt, ez viszont így már sok volt a jóból – pláne, hogy a jó ezúttal nem is jó.

Olvastam olyan vélekedést, mely szerint Sanchez most igazságot szolgáltatott a dobosoknak, de eléggé tájékozatlan, aki szerint a dob valamiféle feledésre ítéltetett, hanyagolt hangszer. Elvégre nemcsak egy fontos és nélkülözhetetlen alkotóeleme egy zenekarnak, hanem önmagában is népszerű, és az sem véletlen, hogy rockzenekarok koncertjein a dobos szólóját követi talán a legnagyobb ováció, tehát semmiféle igazságszolgáltatásra nincs itt szükség. Az azonban kérdéses, hogy mennyire jó ötlet kizárólag dobszólóra építeni egy aláfestést (még akkor is, ha főleg a főhős zaklatottságát akarják így kifejezni, egyfajta metronómot a fejében, mint esetünkben), hiszen a legmarkánsabb hangú hangszerek egyike, mely jellegéből adódóan folyamatosan magának követeli a figyelmet. Ez viszont egy hagyományos szimfonikus filmzenénél sem lenne több szimpla tolakodásnál, a Birdman jeleneteinél pedig sokszor egyenesen megkönnyebbülés, ha egy-egy pillanatra megszűnik a szinte folyamatosnak ható dobolás.


"Egy héttel a forgatás megkezdése előtt elmagyaráztam Antoniónak, hogy mire van szükségem. Azonnal megértette, és ütemeket kezdett el improvizálni. Számos különböző track született meg, melyek iránymutatóként szolgáltak számomra ahhoz, hogy ráleljek minden egyes jelenet megfelelő tempójára" – nyilatkozta Inárritu, aki tíz éve, egy Pat Metheny Group-koncerten látta először Sanchezt, és egyből megfogta a játéka. Tehát ezúttal nem a szokásos módon megszületett filmzenéről van szó, nem a látottak inspirálták a szerzőt, hanem épp fordítva történt. Ez még nem lenne gond, létrejött már jó filmzene is így, azonban e score nem fejlődik, nincs íve, sőt semmije sincs. Gyakorlatilag 28 percen át sima dobolást hallunk, hol gyorsabbat, hol lassabbat, és aki nem dobszólókra alszik el, arra ébred, vagy még a csengőhangja is dobütem, az bajosan fogja tudni megállapítani, hogy egy Grammy-díjas albumokon közreműködő neves művész alkotását hallja, és nem csupán valaki próbálgatja a dobfelszerelését. Az aláfestés több ponton is a káosz zenei megtestesítője (hallgassuk meg például az "Almost Human"-t), és a filmbeli elhangzásukkor pontosan ugyanolyan idegesítők a darabok, mint a lemezen. Pedig a soundtrack igen eredetien és sokat ígérően indul (azt azért persze el kell ismerni, hogy az eredetiség mindvégig megmarad), ám a nyitó "Get Ready" hatásos ambientes kiegészítése szó szerint elvágásra kerül. Innentől végig dobszóló következik, és az ütemmasszából csupán a "Get Ready" társdarabja, a "Fire Trail" emelkedik ki, valamint a "Doors and Distance", mely egyedüliként egy klasszikus ritmusképlettel dolgozó track (és ez az egyetlen, amelyet nem feszengve lehet hallgatni).

Azt hiszem, itt van annak jelentősége igazán, amit mindig is hangsúlyozunk, hogy a Filmzene.net egy hétköznapi emberek szerkesztette rajongói oldal, nem pedig önmagukat kinevező zenekritikusok írásai olvashatók rajta, akik a kisujjukat eltartva bólogatnának most is, hogy igen, ez aztán művészet a javából. Nem vagyok az a fajta, aki képtelen az újat, a szokványostól eltérőt befogadni, különben még mindig ott tartanék, hogy nem hallgatok meg mást például Az utolsó mohikán aláfestésén és hasonlókon kívül, netán megrekedek ott, hogy egy score kizárólag nagyzenekari lehet, és felháborodottan gondolnék arra, hogy miért babrált bele Michael Kamen Halálhajóhoz írt szimfonikus muzsikájába az Orbital, és a Massive Attack is minek próbálkozott A nyakörvvel. Ám ez nincs így, lassan húsz évre visszatekintő, filmzenék iránti rajongásom rengeteg változáson ment át a két évtized alatt, és képesnek tartom magamat a teljesen szokatlan befogadására is – ami most viszont nem ment.


Sosem volt életcélom mások kompozícióinak darabokra cincálása, és szeretek felnézni a zenészekre-zeneszerzőkre, hiszen olyan képességek birtokában vannak, melyeknek én nem. Mielőtt ezen írásomnak nekiveselkedtem, a teljes kép kedvéért nem egy videót megnéztem Sanchez munkásságából, és nagyon hangsúlyosan aláhúznám, hogy egy zseniális, még a laikusok számára is megállapíthatóan egyedi technikával játszó dobos. Nem véletlen, hogy Inárritu egy poliphoz hasonlította, hiszen valóban olyan technikával játszik, amilyenre igen kevesen képesek. Bármennyire is el lehetne bagatellizálni, hogy a Birdman zenéjét bárki, akár még egy kezdő dobos is elő bírná adni, ez egyáltalán nem igaz. Azonban a legnagyobb problémám az, hogy ebben a formában mindössze egy technikai erődemonstrációnak hat a score, hiszen bármilyen más, tetszőleges ütemekre le lehetne cserélni, egyfelől a film nem szenvedné meg, másfelől észre sem vennénk. Ezért úgy fogalmaznék az irónia legcsekélyebb árnyalata nélkül, hogy míg zenésznek tekintve abszolút felnézek Sanchezre, filmzeneszerzői minőségére már inkább csak legyintek egyet.

Viszont nem lehet elmenni amellett sem szótlanul, hogy a komponista pontosan azt hozta létre, amire felkérték, és időnként hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy-egy mozihoz sokkal jobb zene is születhetett volna, ha a zeneszerző más irányba indulhatott volna el, és nem kötik meg a kezét. Biztos vagyok benne, hogy ha Sanchez behozza a képbe aktuális zenekarát, a Migrationt is, akkor a bevezetőben olvasható idézetek még helytállóak is lehetnének, mert csapatával komoly értéket képviselnek a zenei világban. Azonban nem így történt, ráadásul megértésemet felülírja a zenész megnyilvánulásai miatti ellenérzésem, hiszen a sok méltatásnak köszönhetően elhitte, mert elhitették vele, hogy ő egy őstehetség a saját műfaján (ahol kétségtelenül az!) túl is, és mostantól szenzációs filmzeneszerzőnek is kötelező tekinteni. Mint ismert, nem jelölték Oscar-díjra művéért, ám nem azon okból, amiért például a kovácsműhelyekből kiszűrődő csörömpölést sem szokták. A diszkvalifikáció indoka az volt, hogy a film zenei anyaga az övén kívül túl sok felhasznált klasszikus művet tartalmaz, és az inga állítólag a komolyzenei darabok felé leng ki, így felhígítja a score-t. Azt persze külön lehetne taglalni, hogy a Filmakadémia filmzenei kategóriát érintő, követhetetlenül változó szabályai időnként mintha csak hasraütésszerűen alakulnának át. A legklisésebb példa, hogy Howard Shore-t a második Gyűrű-epizódért azért nem jelölték, mert az első rész muzsikájából is építkezett, ami ugyan a trilógia záró részére is igaz volt, ám akkor újabb díjat kapott – természetesen nem ok nélkül, csak hát a Filmakadémia nem tűnik túl következetesnek. Sanchez mellett szól az is, hogy míg az ő darabjai úgy fél órán át hallhatók, addig a klasszikusok ténylegesen mindössze 17 percig, noha tény, hogy a score-t hangsúlyosabban érzékelni, a klasszikus zene viszont jobban a képek alá, a színházi közegbe simul. Bár még egy online petíció is útjára indult (ahol kétezernél is többen álltak ki aláírásukkal a nomináció mellett), a lényegen ez már nem változtathatott.


Ha nem zárják ki, gyaníthatóan Sanchez lett volna az Oscar-szobor boldog nyertese Alexandre Desplat helyett, főleg, ha a Birdman valamiért mégsem kapott volna négy szobrot. Ez azért is közel biztos, mert bár a filmakadémiai tagok átlagos életkorát úgy 120 évre szokták saccolni, ami magyarázat az olyan, nem igazán formabontó filmek díjazására is, mint például A király beszéde, de érdekes módon a legjobb filmzenéért járó aranyszobrot egy ideje már oda szokták dobni kompenzációként a nagyzenekari, tehát szokványosabb jellegű score-ok alkotóinak ellenében olyanoknak, mint például a kétszeres oscaros Gustavo Santaolalla (Túl a barátságon, Babel). Ezzel vissza is tértünk a kiindulóponthoz, hiszen a Babel direktora nem más, mint Inárritu, akinél ezek szerint mindegy, mit pakol a filmjei alá, valamiért be van betonozva, hogy e területen is minimum jelölésekkel illik honorálni. A valóság azonban az, hogy látványosan nem tud mit kezdeni a zene kérdésével, ezért inkább elmegy a művészieskedés és az elvontság felé, de most talán reménysugár villant fel, hiszen következő produkciójához, A visszatérőhöz végre egy épkézláb művekre is képes alkotó, egy másik visszatérő, Ryuichi Sakamoto felel. A reménysugár azonban csak halványan pislákol, mert nemrég két újabb, teljesen ismeretlen név is feltűnt Sakamotóé mellett a poszton, és rosszindulatúan nem tudok másra gondolni, mint hogy zenéje túl jó lett, így ketten kellettek hozzá, hogy belepiszkálva teljesen elrontsák, ezzel téve alkalmassá a kötelező díjazásra. A filmet még nem sokan láthatták, mert a hivatalos premierje csak karácsonykor lesz, de már megkezdődött a suttogás arról, hogy score-ja Oscar-esélyes. A zenei jelölések sorozata tehát már most bizonyos, sőt a tényleges díjazás esélye sem elhanyagolható, csak az a nagy probléma, hogy Inárritunál mindig kifejezetten a – valóban értékes – filmek érdeme a zenei nomináció vagy díj, nem pedig egy rendkívüli zeneszerzői teljesítmény jutalma.

Bár fentebb Howard Shore munkájával példálóztam, Santaolalla esete még inkább ideillő, hiszen ő úgy nyerte el második Oscar-szobrát a Babel score-jáért, hogy csak egy duplalemezes soundtrackre fért el a rengeteg betétdal, melyek hosszabb-rövidebb ideig megszólaltak a produkcióban. Úgy tűnik, 2006-ban neki előnyt jelentettek a jelenetek alatt másoktól felcsendülő felvételek, miközben kollégáját közel egy évtized múlva épp emiatt zárták ki. Amivel viszont már senki nem foglalkozott, de egy esetleges Oscar-jelölésnél további problémát jelenthetett volna, az az, hogy Sanchez néhány ponton más alkotók műveiből is felhasznált rövid részeket (fontos megemlíteni, hogy ezeket a borítón is jól láthatóan jelzik), de hogy mi szükség volt még erre is, az rejtély. Ő egyébként így nyilatkozott az ominózus diszkvalifikáció kapcsán: "Művem hatásos, úttörő és merész. Amennyiben egy hagyományos nagyzenekar kísérné, úgy feltehetően senki nem talált volna benne kivetnivalót. Mindenki szerint nevetséges a döntés, hiszen a munkám önmagáért beszél." Azonban a sok gond mellett jöjjön egy további: ami zavaró egy szimfonikus zenénél, az itt szintén fennáll, azaz a tételek átlagos hossza egy perc körül van, kidolgozottságról így végképp nem beszélhetünk. Sok ilyen tételhossz más esetben sem lenne nagy segítség egy maradandó produktum megszületéséhez, egy kizárólag érzelemmentes taktusokból álló score-nál pedig még inkább hátrány, ha semmilyen egybefüggő élmény nem éri a nézőt/hallgatót.


A fent díszelgő egyetlen pontszám némi magyarázatra szorul. A játékidő 77 percéből mindössze 28 a score, a lemez nagyobb részén, közel egy órán át, hat trackben az emlegetett klasszikus muzsikákat halljuk, melyek zeneisége természetesen össze sem vethető a Sanchez fémjelezte művekkel, így ha reális gondolkozású lennék, a monoton dobolás ellenére is többet kellett volna adnom a teljes hanganyagra, úgy öt pont körül. Azonban nem szeretnék az lenni, mert ha egy komolyzenei válogatásnak tekintjük ezt a közel egy órát, annak ugyanúgy értékelhetetlen, mint amikor egy tinivígjáték soundtrackjén sorakoznak egymás után, mindenféle koncepció és kohézió nélkül az egymásra hányt dalok. Itt is ugyanez a helyzet, semmi nem köti össze e darabokat, csupán az, hogy Inárritu kedvencei, és így az egy ponttal azt is akarom jelezni, hogy nemcsak a score ment félre, de a soundtrack egésze is teljesen értelmezhetetlen, valójában egy nem sok értékkel rendelkező kiadványról beszélünk.

2014-ben egy másik score-ral is találkoztunk, melyre ha azt írom, megosztó, enyhén fogalmaztam: az alternatív körökben mozgó Mica Levi A felszín alatthoz írt munkájáról van szó. Rengetegen vállukra emelték, mondván: ilyet még nem hallottak. Itt jelezném, hogy légkalapácsra írt score sem született eddig még, de ha megszületne (talán épp egy Inárritu-mozihoz), attól még azt sem kellene zseniálisnak nyilvánítani formabontósága miatt. A tendencia egyébként az, hogy az alternatív, illetve a pop- vagy a rockzene világából a filmekébe érkező alkotóknak mindig jár az automatikus elismerés, aminek a legtöbbször van is alapja, hiszen sok más mellett Peter Gabriel, a Daft Punk, az M83, Mark Knopfler, Chris Rea, az Air, Michael Brook és a mostanra már a mozgóképek terén azért önismétlővé vált, Atticus Ross-szal összenőtt Trent Reznor is érdekes színfoltokkal gazdagították a filmzenei világot. Tehát nem arról van szó, hogy ne lenne helye a kívülről érkező előadóknak és formációknak a filmvilágban, azonban ez nem jelenti azt, hogy minden, a maga területén okkal elismert művészt azonnal piedesztálra kell emelni, ha kimozdul saját közegéből. Hogy erre is írjak példát, itt van mindjárt a radioheades Jonny Greenwood (a Vérző olajénál kevés bosszantóbb score létezik), vagy Alex Ebert (Minden odavan), akiénél szimplább filmzenét már szinte lehetetlen komponálni. A legszebb az egészben, hogy az átlag filmzenerajongók körében elutasításra találó score-okat mindig olyanok nyilvánítják korszakalkotónak, akiknek az általuk ünnepelt filmzene előtt fel sem tűnt, hogy egy alkotásnak van egyáltalán aláfestése, így pedig sok összevetési alapjuk nincs, mégis dobálják a "minden idők legjobbja"-szerű jelzőket.

A kilencvenes években rövid ideig népszerű volt a Városligetben és május 1-jei, illetve hasonló rendezvényeken az a "festménykészítés", amikor egy forgó szerkezetre rajzlapot erősítettek, majd az ekkor ráfröcskölt különböző színű festékekkel hellyel-közzel érdekes mintákat hoztak létre. Ekkoriban ez még újdonságnak, szinte a világ nyolcadik csodájának számított, ám hamar ráuntak az emberek, az újdonság elveszítette varázsát, és egyszer csak eltűntek ezek a modern "festőművészek". A Birdman score-ját ezzel tudnám párhuzamba állítani. Első alkalommal sokaknak tetszik, hiszen szokatlan, valamint fennáll az újdonság varázsa is, mivel ilyet korábban még nem hallottak, ám ahogy a fröcskölős városligeti kreációkkal sem találkoztunk évtizedekkel később a Szépművészeti Múzeum kiállításain, úgy nem fog helyet kapni Sanchez munkája sem a filmzenetörténelem panteonjában.


Nem tudom elképzelni, hogy valaki fél órán át ezt hallgassa a CD-n, hiszen némi mazochizmus szükségeltetik hozzá, és amikor lepörög, utána jólesik a csönd. Ezt az időt ennyi erővel nyugodtan lehetne arra is szánni, hogy szögesdrótba tekerve leguruljunk egy hegyoldalon, mert még az is kellemesebb élménynek tűnik számomra, mint félórányi céltalannak ható dobimprovizáció (és összedobált klasszikusok) e formában történő hallgatása. Aki azonban más véleményen van, annak adott volt a lehetőség a legurulásra, mert novemberben fellépett hazánkban a komponista, és jó előre deklarálva volt, hogy a Birdmanhez írt szerzeményeiből is előad egy részletet. Ez így is történt, és ha akad még olvasó, aki velem maradt idáig, az ide kattintva elolvashatja az írásomhoz kapcsolódó csattanót.