Teljesen véletlenül úgy alakult, hogy írásom közvetlenül a Sin City folytatásáról szóló értekezésemet követően született meg, ezek előtt pedig A galaxis őrzőinek Tyler Bates jegyezte zenéjét elemeztem. A komponistáról később lesz szó, a bűnös város pedig úgy keveredett ide, hogy a történet alapját ott is ugyanannak a Frank Millernek a képregénye szolgáltatta, akinek a 300: A birodalom hajnala és első epizódja egyaránt köszönhető. A 300-at tesztoszteronnal átitatott univerzuma, erőszakossága és rendhagyó képi világa legalább annyira kultikus státuszba helyezte, mint ahogy az a Sin Cityvel is történt, ám nagy különbség köztük a folytatás minősége. Ahogy azt a Sin City: Ölni tudnál érte kapcsán már kiemeltem, ott a forgatókönyv összeerőlködésének tényét képtelen volt leplezni a másodjára is briliáns látványvilág, a "302" (ahogy a hazai köznyelv nevezi) viszont annak ellenére is közel annyira működik, mint elődje, hogy összetett forgatókönyvről nem igazán beszélhetünk esetében sem.

    
Elsőre elég szórakoztató volt azt hallani, hogy születik egy újabb 300, hiszen az eredeti mozi nem kifejezetten a túlélők magas számáról híresült el, így ez körülbelül annyira hangzott komolyan vehetőnek, mint ha készülne egy Titanic 2. (Most arra csak zárójelben térjünk ki, hogy tényleg készült, de az Asylum stúdió filmszörnyének már az imdb.comos adatlapján jelenleg szereplő plakátja is – melyen egy nyúlfogú, gülüszemű Muppet-figura pislog ránk hajókémény gyanánt – segít abban, hogy behatároljuk a produkció színvonalát). Ahogy a Sin City, úgy a 300 második etapja sem tekinthető klasszikus folytatásnak, hiszen utóbbi – bár felidéződik benne a Thermopülai-szorosnál zajló mészárlás, illetve visszaugrunk jóval korábbra is – javarészt az eredeti történésekkel egy időben zajlik, csak épp máshol. Miközben a spártai Leónidász és katonái próbálják feltartóztatni Xerxész (Rodrigo Santoro) megállíthatatlanul hömpölygő perzsa seregét, az istenkirály ugyanakkor egy vérszomjas hadvezérnő, Artemiszia vezetésével a görög városállamot is fenyegeti, az athéniak pedig csak Themisztoklész (Sullivan Stapleton) talpraesettségében bízva szállhatnak szembe a felfoghatatlan méretű hajóhaddal támadó ellenséggel.

A 300 rendezője a vizuális oldalról igen tapasztalt Zack Snyder volt, utódja viszont – nagy meglepetésre – az a Noam Murro lett, aki korábban mindössze a Zseni az apám című mozit dirigálta, mely a címéből ítélve bizonyára nem dúskál a levágott karokban, és a konfliktusokat sem karddal rendezhetik benne. Épp e rendezői rutintalanság miatt volt kérdéses, hogy a stilizált háttér, a felpörgetett, majd hirtelen szinte állóképpé változó felvételek, a fröccsenő CGI-vérrel dúsított összecsapások másodjára, pláne ennyi idő elteltével vajon nem válnak-e hatástalanná, unalmassá. El kell ismernem, annak ellenére nem váltak, hogy közben nem egy filmmel találkoztunk azóta, mely hasonló irányt követett. Hiába voltak a lassítások annyira röhejesek és indokolatlanok a Herkules legendájában, itt ismét nem azok, és bár a látványvilág újdonsággal értelemszerűen már nem tud szolgálni, ezt leszámítva a "302" közelharcai ugyanolyan imponálóak, a hadihajós, tengeri hadviselésre helyeződő hangsúly révén pedig nem a korábbi kör cselekménye ismétlődik meg. Pozitívum, hogy a technika mellett ezúttal is találunk színészeket, nem csak bodybuildereket, és a női szereplők száma is megduplázódott: immár ketten vannak. Noha Gerard Butler Leónidászának karizmatikusságáig nem ér fel Stapleton Themisztoklésze, buzdító szónoklatai is csak úgy lógnak a levegőben, szimpátiánkat azért elnyeri. A spártai Gorgo királynő szerepében újra felbukkanó Lena Headey láttán egyből vigyázzba vágjuk magunkat, Eva Greennél pedig nem is lehetett volna ideálisabbat találni a könyörtelen Artemiszia szerepére – indokolatlan szexjelenete Stapletonnal viszont inkább komikus, mintsem a birtoklási ösztönt sikeresen kifejező lett. Előzetes várakozásommal ellentétben tehát a véleményem pozitív lett a filmről, azt viszont már nem tudom, hogy jó lenne-e, ha a környék adna egy újabb lehetőséget helyszínként, mondjuk egy 300: Erre sem jártunk még című harmadik részre.


A 300 score-ját a már említett Tyler Bates jegyezte, akinek karrierje majdnem derékba is tört a 2006-os filmmel, hiszen a főtéma kísérteties azonosságot mutatott Elliot Goldenthal Titus-beli motívumával. Mivel a szerzővel készített interjúkban okkal szokták kerülni a 300-zal kapcsolatos kérdéseket (Batest olyan szerződés kötelezheti a hallgatásra, hogy még ükunokái is fizethetnek a stúdiónak, amennyiben fellázad), biztosat nem tudhatunk. De gyaníthatóan a stúdió dilettáns, a temp score minél pontosabb másolásához ragaszkodó illetékesei az elsődlegesen felelősek a hasonlóságért, akik a botrány kirobbanása után gyorsan Bates nyakába varrtak mindent. Így ő természetesen szóba sem jöhetett most, és a nem másolt darabjai sem lettek a folytatáshoz felhasználva. Az új elkövető a holland elektronikus zenei előadó és producer, Junkie XL (röviden: JXL), alias Tom Holkenborg lett, aki 2001-ben egy Elvis Presley-remixszel, az "A Little Less Conversation"-nel robbant be a slágerlisták élére, majd ezt követően rengeteg népszerű előadóval dolgozott. Bár csak most kezdett el feltűnni a stáblistákon kiemelve (a "302" előttről egyedül a tavalyi Paranoia ismertebb munkája), már lassan tíz éve tartozik Hans Zimmer munkatársai közé, és olyan filmjeinél működött közre kiegészítő zeneszerzőként, mint a Megaagy vagy A sötét lovag: Felemelkedés, Az acélember esetében pedig már több hangsúlyos track is köthető kifejezetten hozzá. Akiknek tetszik utóbbi mozi soundtrackjéről a "This is Madness" és az "Arcade", azok most is elégedettek lesznek, hiszen JXL valami hasonlót alkotott ide, némi egzotikummal leöntve.

A szerző tisztában volt azzal, hogy nem egy hagyományos történelmi mozi születik, ezért nem is valami olyasmiben gondolkozott, mint amilyet mestere hozott létre társaival a Gladiátorhoz. Mivel azt vallja, hogy "ha nem találod a megfelelő hangszert, építsd meg magad!", ezúttal is ezt az elvet követte, ennek eredményeként a "302" zenéjének bázisa egy átalakításból létrejövő eszköz lett. Az elsőre egy oldalra döntött, bemikrofonozott zongorára emlékeztető instrumentumban van gitár, hárfa, illetve cimbalom jelleg is, utóbbira pedig az is ráerősít, hogy megszólaltatásához ütni kell. Ehhez olyan kellékeket használt a szerző a hagyományos és a dobseprűs ütőkön túl, mint a különféle méretű kalapácsok és pörölyök, de a minél súlyosabb hangzás eléréséhez hozzájárult az is, hogy olykor egy olyan baseballütőt használt, mely acéllánccal volt betekerve. A csak "Junkie XL pokolbéli zongorája" néven emlegetett kreatúra bevetése ráadásul nem elhanyagolható veszéllyel is járt, ezért – azt elkerülve, hogy a húrok elpattanása esetleg egy maradandó mosolyt hasítson a rajta játszó arcára –, használatakor egy lehajtott plexijű rendőrségi rohamsisakra is szükség volt.
     

A komponista feladatának legkönnyebb része az lehetett, amikor az ütközetek közti kardnyugvásokhoz kellett alkalmazkodnia, ugyanakkor a közelharcos szcénák dinamikáját, illetve a viharos tenger hullámzását, az egymásra támadó hajók hánykolódását is vissza kellett adnia a zene nyelvén, így a trackek fő jellemzője a rendkívül agresszív ütemek sorozata lett. Szinte minden darabban jelen van a vad, taikós dobhangzás: olyanokban halljuk, mint a megrázott vaslemez és elektromos gitár ötvözésének ható hangokat és a helyszínt jelölő vokálokat is használó "History of Artemisia", az elképesztően harcias "Marathon" (a soundtrack egyik csúcspontja), valamint az egyaránt zakatoló "Fire Battle" – "Greeks on Attack" – "Fog Battle" trió. A teljes erőből csapkodott ütőhangszerek mellett persze az elektronika is jelen van, de az elektromos gitár és a már említett, az ütőtől függően változó hangú pokoli zongora is hangsúlyos szerepet kap. Bár sokszor minden az ütemeknek van alárendelve, a szimfonikus zenekar mindvégig jelen van: kiemelt szerepet kap például a Xerxész halandóból istenkirállyá válását bemutató jelenetsor alatt szóló, fenyegető "From Man to God King"-ben, az "Artemisia's Childhood" szomorkás első felében, a legkiteljesedettebben pedig a "Greeks Are Winning"-ben szól. Az egzotikum egyfelől a panaszos vokált alkalmazó szerzeményekben köszön vissza ("Xerxes' Thoughts", "Queen Gorgo"), másfelől az egy sűrű hangzású, sivatagot idéző fafúvóst megszólaltató darabokban (például: "Suicide"), illetve az aulos nevű, leginkább a szilveszteri papírtrombitához közel álló instrumentum révén, mely nemegyszer fel-felsír, de legfontosabb szerepe a holtakat sirató "A Beach of Bodies"-ban van. 
     
Minden pozitívum mellett egy szembetűnő furcsaságról is szót kell ejteni. Bár JXL munkájánál egyáltalán nem érzem azt, ami a Zimmer-tanítványok első néhány, önállóan jegyzett munkáját sokszor jellemzi, azaz hogy zavaróan a mester ugrik be róluk, a nyitó téma elején lévő szárnysuhogás effektre nincs mentség. Ez A sötét lovag-mozik egyik jellegzetessége, és annyira az, hogy érthetetlen, miért kellett pontosan ugyanezt felhasználni itt, ráadásul feleslegesen, hiszen többet nem is bukkan fel, azaz bármivel kiváltható lett volna.


Tom Holkenborg esetében érzek egy kis hasonlóságot Clint Mansell-lel. Egyik szerző sem filmzenei közegből indult, ám kitartó munkával látványos fejlődést produkáltak úgy egy évtized alatt. Míg Mansell elsősorban a művészibb irányt képviselve vált megkerülhetetlen komponistává, az önálló filmzeneszerzői pályája elején járó JXL, folyamatosan fejlődve, a populáris akciómuzsikák terén válhat majd egy sajátos színfolttá (ígéretes irányba mutat A beavatott aláfestése is tőle). Hogy ez így fog-e történni, az majd csak később válik egyértelművé, mert tény, hogy a 300: A birodalom hajnala aláfestésének zöme a ritmikai hangszerek püfölésével telik, ami kétségkívül hatásos, de olykor egyhangúvá is teszi a muzsikát, ez a dobhangzás pedig legközelebb már önismétlésnek fog tűnni. A monotonitás miatt akár egyet le is lehetne szedni a fenti pontszámból, ám ismét az döntött a kérdésben, hogy a jelenetek alatt miként funkcionál a score. Ezzel pedig az a helyzet, hogy valószínűleg ennél jobban passzolót és hatásosabbat nem is kaphatott volna a film.