A 2000-ben kezdődött X-Men-széria a jelenleg futó szuperhős-zsáner legrégebb óta futó darabja. Sikerének titka részben az alapanyagban is keresendő, hiszen az még mind a mai napig aktuális, nagyon is komoly kérdéseket boncolgat a diszkrimináció, a másság vagy az attól való félelem és az ezekkel szemben támasztott agresszió témájában, ugyanakkor ez nem megy a szórakoztatás rovására. Persze a sikerben rendkívüli szerepe volt az első két részt jegyző Bryan Singernek is. Meglátása szerint a társadalom perifériájára szorult mutánsok párhuzamot mutatnak a különböző kisebbségekkel, elsősorban a melegekkel, miközben a kiirtásukra, vagy egyszerűen csak nyilvántartásukra tett kísérletek a holokausztot idézik. Ezek persze nem egyszerű véletlenek, hiszen a rendező mindkét kisebbségnek maga is a tagja. Mégsem lehet azt mondani, hogy ez a megközelítés öncélú lenne, hiszen Singer a kezdetektől fogva rendkívül intelligensen nyúlt a témához, minekután tartalmilag filmjei jól rímelnek az 1960-as évek polgárjogi mozgalmaira, amelyekben maguk a képregényfüzetek is fogantak. Ezt csak aláhúzta azzal, hogy a két ellentétes oldalon álló mutánsvezért, Xavier professzort (Patrick Stewart) és Magnetót (Ian McKellen) azok legemblematikusabb vezetőihez, a békepárti Martin Luther Kinghez és a radikális Malcolm X-hez hasonlította, miközben a két mutáns furcsa barátsága határozza meg a többi kívülálló nézetét és ezzel együtt sokszor alkalmi érdekeit is.

Ezért is volt sajnálatos, amikor a 2003-as, az első részt minden téren felülmúló X-Men 2-t követően a Warnernak sikerült elcsábítania, hogy megrendezze Superman visszatértét. Ez később sok szempontból is rossz döntésnek bizonyult, hiszen a film nem úgy hozott a konyhára, ahogy azt remélték, éppen ezért 2013-ban teljesen más stábbal és megközelítéssel rebootolták a szériát Az acélember képében. A mutánsok kalandjaiért felelős Fox azonban berágott a rendezőre – aki dolga végeztével szívesen megrendezte volna a trilógia befejező részét –, a stúdió fejesei pedig nem kértek belőle, ami az azt követő epizódok színvonalán meg is látszott. A végül Brett Ratnernél landolt X-Men – Az ellenállás vége még viszonylag jól sáfárkodott Singer örökségével, de egyszerűbb karakterisztikájával és történetvezetésével, valamint látványosabb akcióival – noha nem vallott szégyent – nem ért fel az első két epizódhoz. Az abszolút mélypont azonban az első spin-off volt a széria legnépszerűbb karakterével, Farkassal (szó szerinti fordításban Rozsomák), amely feleslegesen bővítette ki a karakter már jól ismert eredettörténetét.


A Foxnál érezték, hogy a tervezett különálló történetek nem járhatóak, ezért egy az Alkonyat szellemiségében készült, a jól ismert karakterek fiatal éveire koncentráló filmben gondolkoztak, de amikor ez sehogy sem akart működni, a segítségükre sietett Singer, aki eredettörténet gyanánt a két, akkor még fiatal mutánsvezért állította a középpontba. A rendezőt azonban szerződés kötötte a Warnerhez és Az óriásölőhöz, ezért a filmet Matthew Vaughnnak passzolta át, aki amellett, hogy kis híján a harmadik részt is megrendezte, a legkönnyedebb epizóddal rukkolt elő az X-Men: Az elsők képében. Ezt követően jött egy újabb, már valamivel nívósabb spin-off a Hugh Jackman alakította Logannel James Mangold rendezésében, Vaughn azonban az előkészületi fázisban dobbantott az újabb produkció éléről, hogy megrendezhesse a Kingsman – A titkos szolgálatot, így került vissza a gyeplő Singerhez. És ez nem is történhetett volna szerencsésebben, ugyanis a képregényfolyam egyik leghíresebb történetét dolgozták fel Az eljövendő múlt napjai képében, amely rengeteg népszerű karaktert vonultat fel, ehhez pedig kellett Singer tehetsége.

Míg az eredeti füzetekben Kitty Pride (Ellen Page), a filmben természetesen a sorozat sztárjának számító Logan utazott vissza az időben az 1970-es évekbe, hogy megakadályozza a mutánsok kiirtására létrehozott őrrobotok üzembe helyezését. Ehhez azonban szüksége van a két fiatal, még sokkal vehemensebb vezérre, Xavierre és Magnetóra (James McAvoy és Michael Fassbender Az elsők után is brillírozik), hogy megállítsák a leendő apokalipszis katalizátoraként funkcionáló Mystique-et (Jennifer Lawrence), mielőtt megölné az őrrobotok tervezőjét, Bolivar Truskot (Peter Dinklage). Noha a temérdek karakter, az időutazás komplexitásának témája és a két idősík ambíciója könnyen maga alá temethette volna a produkciót, a műfaj egyik legjelesebb képviselőjévé lépett elő. A Bosszúállók szimpla könnyedségével ellentétben figurái mindegyike – az előzmények fényében – gazdagon motivált érdekek mentén halad, viszont egyikük sem telepszik rá a filmre (végre maga Farkas sem), hanem szépen kiegészítik egymást, ezzel kellő súlyt adva a történetnek, mindamellett pedig a cselekmény az egész addigi szériát újradefiniálja.


Eme hosszúra nyúlt bevezető után térjünk rá a zenére, amely sok szempontból rendhagyó a franchise történetében. Az első és a legfontosabb, hogy most fordult elő először a széria 14 éve alatt, hogy egy komponista visszatérhetett ebbe a pozícióba. John Ottman a rendező jó barátja és elválaszthatatlan kollégája, viszont az első rész idején épp első rendezésével, a Rémségek könyve 2.: A végső vágással volt elfoglalva, ezért a széria zenei alapjait Michael Kamen fektette le, az X2 után pedig Singer vitte magával a filmjeinél vágóként is funkcionáló Ottmant. A másik pedig, hogy az alkotáshoz hasonlóan a score is egyfajta összegzése az addigiaknak. Gyakorlatilag Kamentől kezdve John Powellen át egészen Henry Jackmanig, mindenkinek a munkája valamilyen formában megidéződik, ezzel együtt látványosan felhívja a filmzenékben jártasabb emberek figyelmét egy nem feltétlenül elhanyagolható tényezőre. Ugyanis ha van valami, amivel meg lehet vádolni a szerzőt, az az, hogy nincs egy igazán kiforrott, senkivel sem összetéveszthető stílusa, ami műveit igazán egyedivé tenné. Mindamellett munkái rendre kiemelkednek a középszerűségből (hol jobban, hol kevésbé), amiben közrejátszik, hogy a zenekarral sokkalta ügyesebben bánik, mint a legtöbb mai, jobbára a Remote Controlból kikerült iparos. Az eljövendő múlt napjai zenéje stílusában mégis a Hans Zimmer vezette iskolához van a leginkább közel, ami abból a szempontból is érdekes, hogy Ottman nyugodtan folytathatta volna ott, ahol bő tíz évvel ezelőtt abbahagyta. Személy szerint mégis örülök neki, hogy egy kicsit populárisabb stílus felé mozdult el, ugyanis az eredeti trilógiából az ő aláfestése állt tőlem a legtávolabb, annak ellenére, hogy a legjobb főtéma a szériából pont az ő nevéhez köthető.


Ezt szerencsére ezúttal is hallhatjuk, azonban a korábbi, már-már túlhasználtságával ellentétben itt csak újrahangszerelve találkozunk vele a film sötétségtől és reménytelenségtől telített kezdő képsorai ("The Future / Main Titles") és a stáblista alatt ("Welcome Back / End Titles"), ezzel pedig az album instrumentális részét szépen keretbe is foglalja. Rögtön a második tételben, a soundtrack akcióalapjait lefektető "Time's Up"-ban visszaköszön Jackman Az elsőkhöz alkotott Magneto-témája, azonban Ottman itt teljesen más kontextusban használja. Míg ott Vaughn kérésére a karakter féktelen haragját volt hivatott kifejezni, addig itt – az egyértelmű tisztelgés mellett – az Őrszemekkel vívott kilátástalan harcot. Mindamellett a szerző nem rest használni a háttérben a rá jellemző kórust sem, ezzel vegyítve a saját klasszicista, és Jackman lazább, elektronikus zenei stílusát. Ottman korábbi, Singerrel jegyzett munkáihoz képest viszont meglepően modern az egész zene, különösen az elektromos gitár gyakori használatának és a különböző torzításoknak hála. Viszont ezek meglepően dallamosak, és a legritkább esetben fajulnak kakofóniába, mint például a "Saigon / Logan Arrives"-ban, amelyben Mystique korábban sejtelmes, női vokállal tarkított motívumát a hangszer lényegesen agresszívabban használja, lévén a karakter is sokkal vehemensebb és dühösebb. Viszont a jackmani könnyedség is visszaköszön, ami a leginkább a funkys "Springing Erik"-ben, vagy a "Paris Pandemonium" első felében hallható. A korhangulatot elsősorban a szintetizátorok használatával és a ritmikával, semmint a hangszereléssel éri el a szerző, de a két idősík zeneileg így is jól határolhatóan elválik egymástól. Ezzel egy kis lazaságot szállít az olyan, egyszerre komor és masszív tételek közé, mint az elektromos pulzálásokkal tarkított új Magneto-téma, a "Hat Rescue", a drámai "The Attack Begins" vagy az album abszolút akciócsúcspontjának számító "I Have Faith in You / Goodbyes" közé.


A rajongók abszolút kedvence viszont egyértelműen a kezdetben bánatos, majd szép fokozatosan magasztossá váló "Hope (Xavier's Theme)". Viszont nem lehet elmenni amellett, hogy a track nem kevés hasonlóságot mutat alapjaiban Hans Zimmer Eredet-zenéjének "Time" című tételével. Maga Ottman egy interjúban azt elismerte, hogy maga is hallgat temp score-okat, és noha a fenti tételt nem említette, a hasonlóság nem lehet véletlen, hiszen a film első előzetese alatt pont ez szólt. Viszont a hasonló alapok ellenére máshová fut ki Xavier témája, amely a film egyértelmű vezérmotívuma, hiszen a hetvenes években a reménytelenségbe és önpusztításba belefulladt professzor kezében a kulcs, hogy másoknak később reményt nyújtson, amire paradox módon Logan karakterének kell (ismét) ráébresztenie. Ottman pedig szépen végigviszi ezt a motívumot az albumon. A kezdeti bánat a visszafogottan fájdalmas "I Found Them"–"How Was She" kettősben érvényesül, majd a játékidő előrehaladtával a téma egyre kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb lesz, ahogy az például a "Contacting Raven"-ben vagy a zongora lágy játékán alapuló, drámai "Join Me"-ben is hallható, hogy aztán a már említett "Welcome Back/End Titles" első felében megnyugvásra leljen. Az albumot – a széria eddigi soundtrackjeitől eltérően – két kevésbé ismert lírikus szám zárja. Az egyik Roberta Flacktől a "The First Time Ever I Saw Your Face", mely Logan ébredése alatt hallható, az igazi sláger viszont a "Time in a Bottle" Jim Croce előadásában, amely Higanyszál (Evan Peters) már most kult-klasszikus jelenete alatt hallható.


Noha az album helyenként hosszúnak érződik és ezért néha kissé leülni látszik, mindig a legjobbkor csap a zenekar a húrok közé, ezzel pedig Ottman a széria egyik legjobb score-ját tette le az asztalra, amely méltó párja John Powell harmadik részhez írt aláfestésének, ez pedig leginkább a zenei és stílusbeli sokszínűségének köszönhető. Bár néhány track nem ugyanabban a formában került az albumra, mint ahogy a produkcióban hallható, és a szerző nem minden ötlete vagy a szériára tett utalása hallható vissza, Ottman közel hetvenpercnyi zenéje nemcsak a film, hanem a sorozat zeneiségének is a tökéletes összefoglalója, amit legközelebb tovább fokozhat, hiszen ismét Singer dirigálja majd a mutánsokat, amikor összecsapnak legnagyobb ellenségükkel, Apokalipszissel.