Jerry Goldsmitht a közel ötvenéves pályafutása során számos olyan rendezővel (például Gordon Douglasszel, Richard Donnerrel, John Frankenheimerrel vagy Stuart Bairddel is), valamint producerrel (többek között Steven Spielberggel, Michael Crichtonnal és Andrew G. Vajnával) hozta össze a sors, akivel hosszabb-rövidebb ideig tartó, gyümölcsöző munkakapcsolatot tudott kialakítani. Ezen személyek között két olyan rendezőt is találunk, akik évtizedeken keresztül töltöttek be meghatározó szerepet a komponista életében. Az egyik Franklin J. Schaffner, akivel főként a hatvanas és hetvenes évek folyamán dolgozott együtt olyan sikerprodukciókon, mint A majmok bolygója, a Pillangó, A tábornok vagy a Szigetek az áramlatban. Míg a szerző pályafutásának első felében Schaffner számított biztos pontnak, addig az utolsó két évtizedben Joe Dante töltötte be ugyanezen szerepet, akivel Goldsmith kilenc mozifilm és egy sorozatepizód kapcsán dolgozott együtt.


Dante és Goldsmith munkakapcsolata – valamint az abból kialakult szoros barátság – az 1983-as Homályzónával (főszerepben: Dan Aykroyd, Vic Morrow, Albert Brooks) vette kezdetét. Találkozásuk Steven Spielbergnek volt köszönhető, aki az 1959-ben útjára indított azonos című tévésorozaton alapuló mozifilm producereként kereste fel, és bízta meg Goldsmitht. A főként rendezései révén ismert Spielberg (aki szerint "zene nélkül a film száraz és élettelen") a Poltergeist – Kopogó szellem kapcsán dolgozott először a komponistával, ám ismeretségük ennél jóval régebbre nyúlik vissza, s bár elmondása szerint mindig is szeretett együtt dolgozni Goldsmithszel, útjaik mindig akkor keresztezték egymást, amikor produceri szerepet töltött be – rendezőként állandó munkatársa John Williams. Míg Goldsmith a négy fejezetből álló produkció teljes egészét jegyzi zeneszerzőként, addig Dantéra csak az It's a Good Life címre keresztelt fejezet felvételei hárultak, mivel minden egyes résszel más-más rendező (John Landis, George Miller és Spielberg) lett megbízva. 

Az ekkorra már az Ómen aláfestésének köszönhetően Oscar-díjas Goldsmith korábban számos Homályzóna-epizódnál működött közre, így a moziváltozat aláfestésének elkészítésére történő felkérése kézenfekvő döntés volt. Hangulatát tekintve, a score új irányvonalat jelölt ki a horror, a thriller és a misztikum világának zenei megjelenítésében, amelyhez aztán a későbbiekben maga a komponista is újra meg újra visszanyúlt. Saját kézjegyei mellett (ahogyan a Kóma, illetve a Freud: A titkos szenvedély zenei kíséreteinél is), remekül megfigyelhető a vonós szekción Arnold Schönberg és Bartók Béla műveinek, a zongorajátékon pedig Jacob Gimpel zongoristának Goldsmithre gyakorolt hatása. A nagyzenekar mellett szintetizátort és négy zongorát (az egyiken James Newton Howard játszott) is bevont szerzeményének előadásába, melynek legkülönlegesebb momentumai azok, amikor egy régi autódudát szólaltat meg, illetve amikor a Carl Starling-féle komikus zenei elemeket idézi meg – igen, még mindig egy thrilleres beütésű sci-firől van szó. A Homályzóna mozi aláfestése egyikévé vált a komponistától származó legnépszerűbb muzsikáknak, ennek okán pedig alig lehetett olyan Goldsmith-koncertről hallani, ahol ne adták volna elő a belőle összeállított egyveleget.


Megannyi produkcióval a háta mögött, Dante eddigi legsikeresebb rendezésének még mindig a Szörnyecskék (fsz.: Zach Galligan, Phoebe Cates, Hoyt Axton, Frances Lee McCain) című film számít, melyben pillanatok alatt lehengerelte a közönséget az elsőre ártatlannak tűnő, plüssállathoz hasonlító szőrmókokkal, akik persze gonosz teremtményekké változnak át és féktelen tombolásba kezdenek (s még ekkor is imádnivalóak...), amint víz vagy éles fény éri a testüket, illetve éjfél után esznek. A filmet még a Homályzóna előtt szerette volna Spielberg vászonra vinni, s annak idején ezzel a projekttel is kereste fel először Dantét, ám a Warner aggályok okán elcsúsztatta. Bár e produkció nem akkor valósulhatott meg, amikor szerették volna, ugyanakkor végül a tervezettnél nagyobb költségvetést szavaztak meg neki, így tulajdonképpen Dantéék jól jártak ezzel a halasztással. A szerződéskötést követően a rendező egyből Goldsmithhez fordult, aki örömmel vett részt a munkálatokban. 

Azt, hogy milyen hangulatot képzelt el a rendező, temp zenéken keresztül érzékeltette Goldsmithszel, aki ezután dolgozni kezdett. "A Jerryvel való munkák során mindig az volt a vicces, hogy sosem lehetett pontosan tudni, mikor milyen nyulat húz elő a kalapjából" – meséli Dante, aki kellően meglepődött akkor, amikor az azóta már népszerű témát megmutatta neki a komponista. Goldsmith zongorán játszotta el a dallamokat, amelyek a rendezőnek akkor leginkább a cirkuszi, illetve vidámparki hangulathoz hasonlítottak, s nehéz volt elképzelnie, miként szól majd ez zenekarra átültetve, és hogyan illik a filmhez. Goldsmith híres volt humorérzékéről, amit itt a zenéjébe is átültetett, így a score pont olyan lett, mint maguk a szörnyecskék: hol kellemes, lágy dallamokkal operál, hűen a bociszemű nézéseket produkáló teremtményekhez, hol pedig belendül, népszerűségét azonban a szintipopos főtémája révén érte el a rajongók körében. Amellett, hogy a nagyzenekarra és szintetizátorra komponált muzsika révén a szerző folyamatosan jelen van a produkcióban, egy cameót is kapott (melyet Dante szorgalmazott), így az 1965-ös In Harms Way után (ahol bárzongoristát alakított) másodjára tűnt fel a vásznon.

A muzsika népszerűségének okán a Homályzóna egyvelegéhez hasonlóan, ez is a szerző műveiből összeállított koncertek egyik alappillérévé vált. A "Gremlins Suite" a film bemutatójával azonos évben készült, ám összeállításáról nem Goldsmith gondoskodott, hanem Stanley Black karmester, mivel a komponista akkor már a Supergirl zenéjének elkészítésére koncentrált.


A Szörnyecskék sikere után érthető módon nagy várakozás előzte meg Dante következő filmjét, az Űrrandevút (fsz.: Ethan Hawke, River Phoenix, Amanda Peterson), mely három barátról, Benről, Wolfgangról és Darrenről szól, akik saját űrhajójuk megépítésébe kezdenek, hogy felfedezzék az univerzumot, s annak lehetséges lakóit. A rendező ekkor dolgozott együtt először gyerekszínészekkel, a produceri szerepkört pedig (az eddigiekhez hasonlóan) ezúttal is Spielberg töltötte be. Dante az általa elgondolt atmoszféra érzékeltetése céljából ekkor is a temp zenéket hívta segítségül, melyek többnyire melankolikus darabokból tevődtek össze. Ezzel azt a fajta kiábrándultságot szerette volna érzékeltetni, miszerint a filmben szereplő gyerekek még hisznek abban, amiben egykoron mi magunk is, ám felnőtt fejjel már tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a dolgok nem mindig olyan egyszerűek, ahogyan azt régebben képzeltük.

"Valóban azt akarod, hogy szomorú legyen?" – kérdezett vissza Goldsmith, miután az ideiglenes zenék kíséretében levetítették neki a filmet. S bár Dante megerősítette elképzelését, a komponista korántsem ezen a vonalon indult el, hanem a saját, a visszafogottabb hangvételű, szimfonikus, illetve szintetizátoros elemek között igényesen és ízlésesen lavírozó elképzelését követte, főtémáját pedig a film végére bontotta ki teljes egészében, addig csupán annak különféle variánsai bukkantak fel a kompozícióban. Némi bonyodalmat jelentett a munkafolyamat során az, hogy Goldsmith a nyers vágású anyagra tudta csak elkészíteni szerzeményét, s mivel a bemutatóig már nem volt idő az apró finomításokra, illetve a módosítások szerinti újbóli zenei felvételekre, csak úgy tudták orvosolni a problémát, hogy ahol lehetett, megvágták a score-t. Ugyan a rendező nem olyan aláfestést kapott, amilyet elképzelt, elismerően nyilatkozott a végeredményről: "Ez a legjobb zenék egyike, melyet Jerry valaha is készített nekem."


Az Űrrandevúval azonos évben újabb felkérés érkezett Spielbergtől, ahová a rendező automatikusan vitte magával komponista barátját is. A megbízatás tárgya az Amazing Stories című, két évadot megélt tévésorozat Boo! epizódja (fsz.: Eddie Bracken, Evelyn Keyes) volt, amelynél Spielberg társíróként és producerként működött közre. Bár az elsősorban kaland-fantasy kategóriába sorolható széria nem lett túl hosszú életű, képes volt arra, hogy összehozza Hollywood apraja-nagyját: a félórás epizódok mindegyikénél neves rendezők és forgatókönyvírók gondoskodtak a nézők szórakoztatásáról. Ez az elgondolás az aláfestésekre is igaz volt, hiszen olyan közkedvelt komponisták szolgáltatták a zenei kíséreteket, mint Danny Elfman, Bruce Broughton, John Williams, Brad Fiedel, David Shire, Craig Safan, John Addison vagy Georges Delerue. 

A két szellem történetét bemutató, finoman szólva sem erős Boo! mindössze tizenkét percnyi muzsikát tartalmaz, s bár Goldsmith a hatvanas és hetvenes évek során több tévésorozatban is közreműködött, ezáltal pedig rutinosnak számított a kisköltségvetésű és kevés score-t igénylő produkciók terén, mégis érte őt meglepetés. A szerződés eredetileg úgy szólt, hogy egy negyvenöt fős zenekart igénylő művet szállít majd, ám ezt végül költségvetés-faragás miatt a töredékére kellett csökkenteni: összesen tizenhárom zenészre jutott pénz, Goldsmitht pedig nosztalgikus hangulat fogta el, ilyennel ugyanis utoljára a korai tévés projektjei kapcsán találkozott. A nem túl pozitívan alakult körülmények hatására az élőzene mellett komolyabb hangsúlyt fektetett az elektronikus támogatásra, így kompozíciója olyan korábbi muzsikáira vezethető vissza, mint a Legenda, az Űrrandevú vagy a Logan futása aláfestései.


Amennyiben a közös produkciók történetét vesszük figyelembe, az eddigiekhez hasonlóan a soron következő kollaborációjuk sem nevezhető két lábbal a földön járó mozinak. A Vérbeli hajszában (fsz.: Dennis Quaid, Meg Ryan, Martin Short) Pendleton (Quaid) egy olyan kísérletben vesz részt, ahol egy tengeralattjáróhoz hasonló szerkezettel együtt kicsinyítik le, hogy aztán feltérképezze egy nyúl testét. A kísérlet azonban nem úgy végződik, ahogyan eredetileg tervezték, így Pendleton végül egy hipochonder (Short) testében köt ki. Az akció-vígjáték zeneileg nehéz kihívást jelentett, hiszen a kalandnak, az akciónak és a vígjátéknak egyaránt találkoznia kellett egymással. Ahhoz, hogy Dante megértesse magát Goldsmithszel, a legegyszerűbb eszközhöz nyúlt: temp zenéket használt, amelyet – akárcsak a Szörnyecskék esetében –, ezúttal is Bernard Herrmann a Bajok Harryvelhez készített szerzeményéből állított össze. Amikor a komponistának megmutatta a filmet, és felcsendült az ideiglenes muzsika, Goldsmith morgolódott: "Jézusom – megint Bernie Herrmann!"

Bár előre letisztázták Dantéval, hol szükségeltetik majd zenei támogatás, s az milyen hosszú legyen, milyen stílusban íródjon, illetőleg milyen dinamikával rendelkezzen, a szerző elővette kísérletezgetős énjét, és újra meg újra átírta az egyes jelenetek kíséreteit, mert nem volt elégedett a végeredménnyel. Variálgatásaival még a zenei felvételek közben sem hagyott fel, Dante azonban hagyta őt kibontakozni, mert pontosan tudta, hogy a végeredmény olyan lesz, amilyet ő is elképzelt. "A fő vonalam a zeneszerzések során, hogy megvizsgálom a karaktereket a filmben, majd őket kommentálom zenéimben" – meséli Goldsmith, kinek metodikája itt különösen megfigyelhető. Elsősorban a Short által megszemélyesített karaktert vette figyelembe, ezáltal pedig visszaszorult a kalandszálra jellemző pátoszosság, s egy olyan muzsika született, mint amilyet például az Űrrandevúhoz is készített.


Az Ami sok, az sokk (fsz.: Tom Hanks, Corey Feldman, Carrie Fischer) a külvárosi kis utca lakóinak kíváncsiságából adódó bonyodalmakra építkezik, melyek attól fogva kezdenek kibontakozódni, miután a terület íratlan szabályait betartó apró közösség egy új családdal, Klopekékkel bővül, akik nem igazán tisztelik azon szabályokat, melyek a beilleszkedésre, valamint a saját porta rendben tartására vonatkoznak. A helyenként sötétebb hangvételű elemekkel tarkított, kellemes kikapcsolódást biztosító vígjáték készítése során jó néhány alkalommal volt szükség az alkotók rögtönzésre, mivel ekkortájt zajlott a forgatókönyvírók sztrájkja, s minthogy a futó produkciók egy része nem engedhette meg az emiatt történő leállást, a stábtagoknak kellett áthidalniuk a hiányosságokat, illetve szükség szerint módosítani az eredeti elképzeléseken. 

Dante elsősorban Ennio Morricone westernzenéit használta tempként filmjéhez, melynek hangzásvilágát azonban Goldsmith nem akarta beleilleszteni szerzeményébe. Ő elsősorban a komikus oldaláról közelítette meg a filmet, ennek következtében pedig számos alkalommal sikerült neki még nevetségesebbé tennie a szereplőket, illetve az adott szituációt. A filmben azonban néhány másodperc erejéig – a betétdalok mellett – hallható maradt Morricone közismert harmonikás dallama, melyet ugyan Goldsmith igyekezett kiváltani, ám akárhány alternatívát készített (hozzávetőlegesen tíz-tizenegyet), egyik sem támasztotta alá kellőképpen a jelenetet. Emellett a Patton tábornok trombitaszólója, illetve annak átirata is felfedezhető még, ugyanakkor az ide készült kompozíció egyik részletét – amely a kétféle filmzenealbum-változattól függően "Runaway Ambulance", illetve "My Skull / The Gurney" címen ismert – a páros következő projektjéhez, a Szörnyecskék 2.: Az új falkához is felhasználták. 


A Warner Bros. szerette volna megismételni a Szörnyecskék sikerét, majd miután a folytatásra vonatkozó számos alternatíva közül az általuk megfelelőnek tartott forgatókönyvet kiválasztották, annak megvalósítását újfent Dantéra bízták. A Szörnyecskék 2. – Az új falkában (fsz.: Zach Galligan, Phoebe Cates, Christopher Lee) a kis szőrmókok ezúttal Manhattan lakóinak mutatják be, milyen féktelen tombolásba tudnak kezdeni, ha nem a túlzottan óvatoskodónak ható előírások szerint bánnak velük. 

Mivel a helyszín ezúttal egy nagyváros, a rendező arra kérte Goldsmitht, hogy mindez a zenében is tükröződjön, és egy olyan, teljesen új muzsikát komponáljon, amely nem az első rész főtémájára épül. A komponista ezen instrukcióknak megfelelően látott neki a munkálatoknak, és bár nem hagyta el teljes mértékben az ekkorra már nagy népszerűségnek örvendő témát, egy eltérő hangulatú, és a zenekar játékát jobban előtérbe hozó kompozícióval színesítette a képsorokat. Mindemellett pedig – ahogyan az előző rész esetében – Dante ezúttal is a kamera elé invitálta barátját, aki immáron nemcsak a háttérben vált láthatóvá, hanem felesége oldalán próbálta megállapítani az étel közül előbukkanó szőrmók faji hovatartozását.


Dante a kilencvenes évek nagy részét a tévés produkciók világában töltötte, Goldsmith azonban ekkor már nem vállalt ilyen jellegű munkákat, s még ha barátja is kérte fel effélére, többnyire időhiány okán nem tudott segítségére sietni, ám barátságuk révén magánszemélyként folyamatosan tartották egymással a kapcsolatot. A kilencvenes évek végéig mindössze egyetlen mozifilmet készítettek együtt, amely az 1993-es Matiné (fsz.: John Goodman, Cathy Moriarty, Simon Fenton) volt. A hatvanas évek amerikai kisvárosában játszódó vígjáték szereplőit egy különleges előadás csigázza fel, amely csakhamar nem várt fordulatba torkollik. 

Bár a film nem tartozik az erős Dante-rendezések sorába, Goldsmith számára elegendő inspirációt biztosított ahhoz, hogy egy könnyed hallgatnivalót jelentő, kellemes hangulatú, csipetnyi jazzes fűszerezéssel tarkított nagyzenekari művet komponáljon. Noha vígjátékról van szó, melynek zenei kíséretét imént könnyed hallgatnivalóként jellemeztem, mellőzi a tipikus, rajzfilmszerű hangzásokat és megoldásokat, dallamai azoknál visszafogottabban operálnak és húzzák alá az adott jelenetsorokat. A muzsika jellemzője továbbá az a fajta tematikusság, mely elsősorban a szerző komolyabb hangvételű műveinél (mint például a Mindent a győzelemért!-nél vagy a Halhatatlan szerelemnél) figyelhető meg. 


A páros utolsó két kollaborációja nemcsak abban hasonlított egymásra, hogy az élő szereplők mellett animációs figurák is vászonra léptek, hanem abban is, hogy – más-más aspektusból ugyan –, de a produceri döntések révén kiéleződött csatározások mindkét esetben megkeserítették a munkálatokat. Az első ilyen a fiatal közönséget megcélzó Chipkatonák (fsz.: Gregory Smith, Kirsten Dunst) című akció-kalandfilm volt, amely akár ékes példája is lehetne a stúdió és a rendező közötti nézeteltérések következtében nehezen elkészülő produkcióknak. Az 1998-as mozival Dante egy kellően ingoványos talajon találta magát, mivel a stúdió szinte napi rendszerességgel adta az instrukciókat, melyek nagy része arról szólt, hogy mi maradjon a filmben, és mi ne, illetve hogy egyes jelenetsorok vágása az addigiakhoz viszonyítva mennyire legyen hosszabb vagy rövidebb. A folytonos beleszólások (amelyek egy kezdő rendezőnél inkább megszokottak, mint ilyen esetben) mellett kellett tehát a direktornak egyben tartania mindent, és határidőre elkészülnie a produkcióval, amelyhez végül már úgy állt hozzá, hogy "Jerry megment minket".

Goldsmith a mintegy száztíz perces játékidőhöz kilencvenpercnyi muzsikát állított össze, ami részben annak volt köszönhető, hogy a stúdió még akkor sem hagyott fel a változtatási igényeivel, amikor a zenei felvételek már elkezdődtek. Ez nem kis nehézséget és bosszúságot okozott, s nem utolsósorban rengeteg utólagos módosítást igényelt, hiszen a vágásokon történő változtatások nemcsak a dallamok addigi kifutására voltak hatással, hanem egyes esetekben a zene tempójára is. A végeredmény azonban mit sem sejtet ebből a sokkal inkább legózáshoz, mintsem igazi zeneszerzési folyamathoz hasonlítható viszontagságos munkarendből: egy rendkívül erőteljes főtémával rendelkező, kellően heroikus, pörgős muzsika került ki a komponista kezéből, amely lényegesen túlnő a produkció minőségén, összképe pedig cseppet sem tükrözi azt, hogy tulajdonképpen egy fiatalokat megcélzó produkcióhoz készült. Lehetősége volt arra, hogy szerzeményébe beleszője az 1860-as évekből származó népszerű katonai indulót, a "When Johnny Comes Marching Home"-ot, valamint (minthogy az egyik beállítás teljes mértékben megegyezik a Patton tábornok nyitó jelenetével) hatalmas ziccer kihagyásának számított volna, ha azon jelenet alatt nem a Patton-téma csendül fel.


A Kék Maki gyémánt megtalálása érdekében, a Space Jam – Zűr az űrben után hét évvel ismét vászonra lépett Tapsi Hapsi és a többi Warner-figura, akik utolsó alkalommal hozták össze Goldsmitht és Dantét. Ezen kollaboráció majdnem meg sem történt, ugyanis amíg Goldsmith ekkorra már komoly küzdelmet folytatott a gyilkos kórral, addig Dante megbízóival állt hadban, akik mindenképpen Space Jam-szerű muzsikát szerettek volna, és marketingszempontból sem örültek Goldsmith személyének (a komponista betegségéről pedig fogalmuk sem volt). Ebből adódóan a stúdió sokáig ellenállt Dante kérlelésének, aki bármennyire is kampányolt barátja mellett, az illetékesek hallani sem akartak róla, nemhogy találkozni vele akár csak egy egyeztetés erejéig is. A hajthatatlan megbízók azonban egy újság hasábjain lévő cikk hatására az utolsó pillanatban felhívták Dantét, s zöld utat adtak neki a zeneszerző személyét illetően – arról, hogy mi állt a cikkben, sajnos semmit sem lehet tudni. 

Minthogy a Bolondos dallamok – Újra bevetésenben (fsz.: Brendan Fraser, Jenna Elfman, Steve Martin) folyamatosan váltakoznak a szituációk, nagy kihívást jelentett a megfelelő zenei hangulat megválasztása. Míg a produkció egy közepes színvonalú komédiára sikeredett, addig a Carl Starling és Raymond Scott által létrehozott, klasszikus rajzfilmzenei vonalon mozgó muzsikát öröm hallgatni, hiszen amellett, hogy jelenetfüggő, tele van erővel, lendülettel és jókedvvel. A score tehát lényegesen túlnő a hozzá tartozó képsorokon, s ugyan folyamatos hangulat- és műfajváltozások (akciót éppúgy találni benne, mint vígjátéki elemet, drámai, kaland-, továbbá kémmuzsikát) okán jellegzetes főtémával nem rendelkezik, tételei tökéletes egységet alkotnak.

Bár a muzsika egy ereje teljében lévő komponistát tükröz, Goldsmith már nem tudta befejezni azt, amit elkezdett: "Nagyon élvezte a munkát, de tudtam, hogy mindez már nagyon nehéz a számára. Mondta, hogy már nehezére esik koncentrálni. Sajnos nem is tudta befejezni a score-t" – emlékezik vissza Dante. Így a Bolondos dallamok – Újra bevetésen aláfestésének hiányzó részeit John Debneynek kellett megírnia és felvezényelnie, aki a stáblistán kiegészítő zeneszerzőként lett feltüntetve. "Azt hiszem, ha a stúdiónál tudták volna, hogy Jerry mennyire beteg, az elég ok lett volna számukra ahhoz, hogy ne bízzák meg" – meséli Dante, aki így vélekedik utolsó munkájuk eredményéről: "A Bolondos dallamok: Újra bevetésen a tizedik kollaborációm a híres Jerry Goldsmithszel, amely egyike lett a legjobbaknak."


Jerry Goldsmith neve a Bolondos dallamok – Újra bevetésen stáblistáján volt utoljára olvasható a vásznon. A komponista ezt követően minden előre egyeztetett koncertet lemondott, és rendre visszautasította a megkereséseket (szóba került akkoriban többek között egy új Star Trek-film, egy tévés projekt, valamint egy sportfilm is), mivel egészségi állapotának folyamatos romlása okán nem tudott úgy koncentrálni, ahogyan azt ő szerette volna – a közeli barátok beszámolói többször is megemlítik, hogy emiatt a végén már egyre mérgesebb lett önmagára. "Egyike volt az utolsó nagyágyúknak – mondja Dante. – Mindig pontosan tudta, mi az, amit szeretnék, hogyan lehet azt fokozni, és zenéjével mindig képes volt ellenpontozni a hibáimat".

 

Kulics László
2011.10.23.