A pályafutása elején elsősorban a Homályzóna és a Szörnyecskék révén ismertté vált Joe Dante a kilencvenes évek nagy részét a tévés produkciók világában töltötte, s az 1990-ben bemutatott Szörnyecskék 2. – Az új falkát követően mindössze két mozifilmet forgatott le: jelen írásom tárgyát, valamint az öt évvel későbbi Chipkatonákat. Ezek a történetük révén a gyerekeket és a szülőket egyaránt megcélozni kívánó vígjátékok azonban már mérsékelt sikert könyvelhettek el maguknak, s csupán egyfajta árnyékát mutatták annak a Danténak, akire a közönség és a szakma a nyolcvanas években úgy felfigyelt.


A Matiné forgatókönyvírója, Charles S. Haas – akivel Dante ezt megelőzően, s ezt követően is több alkalommal dolgozott együtt – három, a filmesek által igen kedvelt témakört fogott össze történetével: kamaszok kalandjait, egy nagyhatalom általi fenyegetettséget, valamint a másodvonalbeli horrorfilmek sztorijait. Az alkotás főszereplője a John Goodman által alakított horrormániás direktor, Lawrence Woolsey, aki szerint a kubai rakétaválság olyannyira rátelepedett a lakosság hangulatára, hogy legújabb mozija még nagyobb hatással lesz majd a közönségre, pláne úgy, ha nem egy hétköznapi bemutatót tart, hanem különleges elemekkel tűzdeli meg az önmagában komolynak egyáltalán nem nevezhető, Mant címre keresztelt produkciójának vetítését. Az amerikai kisváros gyanútlan lakói türelmetlenül várják a különleges matinéként beharangozott premiert, mely elsősorban a leckeírás helyett a szerelem és a közelgő halloween lázában égő kamaszok figyelmét kelti fel.

Amikor a Universal Pictures döntéshozói engedélyezték a film megvalósítását, Dante felkereste komponista barátját, Jerry Goldsmitht, akivel a tíz évvel korábban bemutatott Homályzóna óta immáron nyolcadszorra dolgozhatott együtt. Ugyan e film nem tartozik az erős Dante-rendezések sorába, Goldsmith számára elegendő inspirációt biztosított ahhoz, hogy egy könnyed, kellemes hangulatú művet komponáljon, melybe Goodman karaktere okán némi laza jazzt is belecsempészett. S bár történetével a film 1962-be repíti vissza a nézőt, a szerző zeneileg nem tett különösebb utalást erre az időszakra, egyedül a félig ember-félig hangya teremtményt bemutató B-kategóriás horrorfilm, a Mant bemutatója kapcsán vetett papírra néhány olyan hangjegyet, amely a korszak hasonló szintű alkotásainak aláfestéseit idézi meg.


Noha vígjátékról beszélünk, Goldsmith szolidan kezelte a tipikus, e műfajra oly jellemző megoldásokat (nem úgy a későbbi, szintén Dante által rendezett Bolondos dallamok – Újra bevetésen esetében), dallamaival visszafogottabban operál és húzza alá a jelenetsorokat, ugyanakkor végig érzékelteti, hogy azok milyen stílusú produkcióhoz íródtak. Minderről már az albumnyitó "Coming Attraction"-ben megbizonyosodhatunk, amely a kamaszok számára íródott érzelmes, ugyanakkor játékos főtémát rejti magában. Hangszerelése okán a vonósokra és a fafúvósokra hárulnak a vezérmotívumok előadásai, a háttérben meghúzódó zongora- és rezes szólamok pedig a könnyedséget, játékosságot hivatottak biztosítani (ahogyan az a "Halfway Home"-ban vagy a "The Wrong Business"-ben is megfigyelhető), ugyanakkor a score nemegyszer szentimentálissá is válik – remek példa erre a "Hold On" című tétel második fele, a "Brother to Brother", valamint a "Real People". Mindezen hangulatelemekkel szemben a Woolsey számára készült megközelítés áll (ez csendül fel például a "The Scam"-ben, illetve az egyúttal a muzsika velejét is magában foglaló "The Next Attraction"-ben), ami a nagyzenekar és az enyhén jazzes zenei vonal kombinációjával támasztja alá a rafinált és sikerhajhász direktort, aki mindent megtesz azért, hogy premierje sikerrel záródjon.

A produkció főszereplői közé tartozik még a Mant, melynek aláfestése nem a komponista érdeme, hanem kortárs horrormuzsikák összeollózásának eredménye. Goldsmith erre vonatkozólag mindössze a bemutató alatti meglepetéseket kísérő "Showtime" című tételbe, valamint néhány pillanat erejéig a "This is It"-be szőtt hasonló stílusú, akár a "vérfagyasztó" jelzővel is illethető dallamot.


A Matiné score-ja abban különbözik a legtöbb vígjátékmuzsikától, hogy nem jelenetfüggő csapongásokból építkezik, hanem olyan kidolgozott, gondosan felépített tematikával bír, mely elsősorban a szerző Mindent a győzelemért!, illetve Halhatatlan szerelem című filmjeinél figyelhető meg. A Varése Sarabande által megjelentetett korong játékideje kellően elegendő ahhoz, hogy megfelelő képet kapjunk Jerry Goldsmith ide vonatkozó elképzeléseiről, és bár a score nem tartozik a komponista legemlékezetesebb vígjátékmuzsikái közé (hiszen például az Ami sok, az sokk, a Dennis, a komisz vagy a Fészkes fenevadak aláfestései lényegesen maradandóbbak), egyszer mindenképpen érdemes meghallgatni, ha másért nem is, a minden bizonnyal könnyed csuklógyakorlat eredményeként született "Coming Attraction", illetve "The Next Attraction" tételekért.