Robin Cook neve hallatán nyilván mindenkinek napjaink egyik legolvasottabb, orvosi eseteket vérfagyasztó krimi formájában tálaló írója jut eszébe. Dacára annak, hogy szinte évente új regénnyel jelentkezik, a megfilmesítésekkel nincs szerencséje, ugyanis alig tíz könyvéből készült eddig adaptáció, azok is többnyire tévéfilm formájában. Az 1978-as Kóma nem csupán számára debütálás, de a rendező, Michael Crichton (aki később ezen orvosi vonalon maradva megalkotja minden idők egyik legsikeresebb tévésorozatát, a Vészhelyzetet) karrierje kezdetén van, ráadásul a férfi főszereplő Michael Douglast is csak a San Francisco utcáin című tévésorozatból ismerték akkor még. A feszült krimi középpontjában egy bostoni sebésznő, Susan Wheeler (Geneviéve Bujold) áll, kinek legjobb barátnője egy abortuszműtét során kómába esik, és egy másik intézetbe szállítják. Susan rövid nyomozást követően rájön, hogy a kórházból számos, apró beavatkozást követően kómába került beteg került már át oda, hogy ott testüket gépekre kapcsolva tartsák tovább életben. Mindenképpen végére akar járni a dolgoknak, még akkor is, ha a visszataszítóan rideg intézetbe nem engedik be csak úgy, sőt, barátja sem annyira támogatja a természetesen hátborzongató végkifejletű magánnyomozást. A klasszikus, régimódi hatású thrillerben olyan arcok is feltűnnek még, mint például Tom Selleck, Ed Harris vagy Rip Torn.


Crichton egy alig ismert tévéprodukció idején már dolgozott együtt Jerry Goldsmithszel, így a Kóma zenéjének megkomponálására is őt kérte fel. A mester addigra már számos zenei stílusban kipróbálta magát, mégis az abszolút elismerést a két évvel korábbi, zenei Oscar-díjjal jutalmazott Ómen hozta meg számára. Olyan félelmetes és szó szerint ördögi muzsikát azóta sem komponált senki, és ezzel a klasszikus értelemben vett filmzeneszerzés egyik meghatározó fejezetét nyitotta meg. A Kóma score-ja azonos évben íródott az Ómen-trilógia folytatásáéval, az Ómen 2.: Damienével, de hangulatában leginkább az egy évvel későbbi, szintén klasszikus A nyolcadik utas: a Halál bevezetőjének tekinthető. A számos kibogozhatatlan, disszonáns harmóniából, az ijesztően dallamtalan zongorafutásokból és a fel-felsikító hegedűkből összegyúrt gyomorszorongató mű furcsamód csak a film második felében kezdi félelmetes játékát. Addig marad a feszült csend mint félelemkeltő eszköz, s a zene első megszólalása így válik még rémisztőbbé. A Kóma közel negyvenpercnyi, semmiképp sem fülbemászó vagy léleknyugtató aláfestésének összhatását sajnos két helyen is csúfosan megszakítja egy-egy, a hetvenes évek végére jellemző diszkó stílusú szám, melyeknek semmi közük Goldsmith munkájához. A "Disco Strut"-ot és a "Love Theme (disco version)"-t tehát eleve ki kell hagyni, s programozott üzemmódban érdemes az albumot hallgatni, ezek ugyanis teljesen érthetetlen módon kerültek fel rá. Az így megmaradt szűk félórára pedig legjobb félhomályba burkolni a szobát, és olyan helyre ülni, ahonnan minden szegletet szemmel lehet tartani. Még így sem lehetetlen, hogy a függöny gyanús táncba kezd majd.

A helyezkedésre az indító "Love Theme" tökéletes háttérmuzsika. Finom dobalapra helyezett, könnyed, kézen fogva sétálós romantika, széles vonósmotívumokkal, klasszikus basszusgitárral, ahogy azt a korszak megkívánta. A közel három perc bőven elég, hogy mindent elrendezzünk magunk körül, és felkészüljünk egy jókora adag feszültségre. A "Study in Anatomy" ugyanis elementáris erővel indít, mélyen dübörgő bőgő, őrült módon cibált hegedűk és vadul tomboló zongorajáték adja meg a karosszékbe szorító alaphangulatot. Nincs dallam, csak félelmetes összevisszaság. Nagyjából félpercnyi káosz után csendesedik a tétel, és kapunk két percet, amíg rendezhetjük a sorainkat. Lassú klarinét és ütemesen ismétlődő zongorahang tartja a feszültséget, majd kígyóként egyre feljebb tekergő és hangosabbá duzzadó hegedű hozza ránk a frászt. Épp csak feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit keresünk itt, miért hallgatjuk egyáltalán, amikor a Mester válaszol helyettünk is. Tompa dobbal bevezetett felsikító hegedűk szaggatják a dobhártyát, az egész zenekar, de legfőképp a zongora és a vonósok őrült játékba kezdenek, melyeket vinnyogó szintetizátorral támogat meg. Lélegzetgyorsító pillanatok ezek, a nap legrosszabb momentumai is jelentősen felértékelődnek. A "Jefferson Institute" indítása az Óment idézi vissza lassú, félelmetes harmóniákkal, melyek alatt önkéntelenül is bevillan lelki szemeink előtt Crichton megálmodott fehér téglaépülete az erdő közepén, ébenfekete ablakokkal. Vészjósló zongora- és vonóstrillázások szélesítik az állandó mély tónust. Éppen elfogadható mértékben váltogatja a lassabb és az őrültebb tempót, az egyébként abszolút zavaró hangulat így válik tökéletessé.


Az "A Chance Encounter" csendesen indul, apránként csepegteti a félelmet, hol egy magas szintetizátorhanggal, hol halkan pengetett hegedűkkel. A Goldsmith fémjelezte különös ritmuskép ezután itt is hoz valami alig követhető, mégis szabályos lüktetésű káoszt. Az elképesztő erejű zenekari játék mellett olykor teljesen elhalkulnak a szólamok, és az egymásba olvadó halk, kitartott hangok, illetve a véletlenszerű gurgulázás együtt fut végig hátunkon a hideggel. Az ezt követő "A Free Ride" zongorával nyit, a lassanként szokásossá váló módon építkezik, a tétel közepén teljesen elcsendesedik, majd a végére ismét teljes erőbedobással szólaltatja meg a teljes zenekart. A zene abszolút félelmetességét az adja, hogy a folyamatosan mély alapú és lassú tempóban játszott szólamok közé néha beékelődik egy-egy villámgyorsan pergő hangsor, akár a zongora, akár a magas hegedű, akár a mély bőgő részéről. Ettől az egész, nagy tömegű zene fürgévé és még félelmetesebbé válik.

Az érzet marad az "O.R. 8"-nél is, a hangszerelést tekintve teljesen megegyezik az Ómen-hangzással, Jerry Goldsmith utánozhatatlan védjegye. Az eddig megismert szólamok mellett egyre több szerepet kap a harang csúcsponti megszólalása, fokozva az ördögi diszharmóniát. A "The Long View" talán több és fájdalmasabb hegedűjátékot enged meg magának, és a zongoraalap is hosszabb lélegzetvételű. Az album végére néha már teljesen kihangsúlyozódnak az egyes főszerepet játszó hangszerek, feszültségfokozó jelleggel lényegesen jobban meg vannak emelve az eddigiekhez képest. A záró "Lucky Patient" címén kívül semmi másban nem különbözik elődeitől, ugyanazt a borzalmas, idegtépő hangulatot hozza magával, s az utolsó másfél percre enged csak megnyugvást. Egy éles felfutást követően a hegedűk ugyan szomorkásabbra váltanak, de a szerelmi téma rövid ismétlése után azonnal visszatér a disszonancia. Az album során megismert egyes szólamok és effektek egymás után egy-egy rövid, meghajlásszerű hangsort játszanak, legvégül pedig a Mester jellegzetes, tekintélyt parancsoló akkordjával még egy utolsót ráijeszt az időközben a karosszéke alá összekuporodott hallgatóra, s lezárul a félórás, kómás állapotnak egyáltalán nem nevezhető mű.


A horror műfaján belül Jerry Goldsmith ehhez hasonló zenei megközelítését tanítani kellene. A manapság olyannyira jellemző, mindenféle elektronikus töltetű csinnadratták mögött sehol sem lehet érezni azt a fajta, a modern klasszikus zenére jellemző precizitást, ami Goldsmith minden egyes, kottára vetett hangjegyéből árad. Bár a Kóma kísérete korántsem a könnyed, hallgatható filmzene, páratlan félórát eredményez (a két diszkószám agresszív kivonásával) a hátborzongatás jegyében. S ami nem mellékes, ez az mű adta meg A nyolcadik utas: a Halál egészen fantasztikus alaphangulatát. Nehéz felkutatni, a Kóma albuma ugyanis régóta nincs a piacon. Ha mégis belebotlanánk egy olyan változatba, melyen a Logan futása zenéje is szerepel, ne ijedjünk meg, a Chapter III kiadó a két művet egy albumon szerepeltette. Aki szereti az Ómen-trilógiát, A nyolcadik utas: a Halált vagy az Elemi ösztön keményebb pillanatait, és nem tiltakozik a fülbemászó motívumtól mentes káoszzenétől, annak feltétlenül érdemes beszerezni egy példányt.