Jerry Goldsmith csaknem öt évtizedes pályafutása során több direktorral és producerrel alakított ki hosszú távú, gyümölcsöző munkakapcsolatot, akik közül a munkásságának első időszakában jelen lévő Franklin J. Schaffner, valamint a nyolcvanas évek második felétől színre lépő Joe Dante töltötte be a legjelentősebb szerepet. Míg előbbi oldalán Goldsmith olyan mozikon dolgozhatott, mint A majmok bolygója, a Patton tábornok vagy a Pillangó, utóbbival a Homályzónát, a Szörnyecskék-duót, a Vérbeli hajszát, illetőleg utolsó projektjét, a Bolondos dallamok – Újra bevetésent hozta tető alá.


Bár a Warner Bros. Bolondos dallamok-szériája hosszú évtizedek óta örvend töretlen népszerűségnek, az élő képpel kombinált animációs moziváltozatok már megosztják a közönséget. A Kék Maki gyémánt megtalálása érdekében, az 1996-os Space Jam – Zűr az űrbent követően lépett újfent vászonra Tapsi Hapsi, Dodó kacsa, Elmer, Csőrike, Cucu malac, Szilveszter, Rissz-Rossz Sam, Nagyi és a többi közismert Warner-figura, a hús-vér szereplőket azonban már nem Michael Jordan, Bill Murray és Theresa Randle formálták meg, hanem Brendan Fraser, Jenna Elfman, Steve Martin, valamint Timothy Dalton. Az Újra bevetésen elsősorban azok számára ajánlott, akik egyetlen Bolondos dallamok-kalandot sem szeretnének kihagyni, mert bár Dante jó rendező, és a színészgárda összetétele sem rossz, a Space Jamhez képest alulmarad. Az animáció valós helyszínekbe történő ültetése éppúgy rendben van, ahogyan a képi világ, a történeten azonban még lehetett volna csiszolni, a szereplők játéka pedig – főként Martin és Dalton részéről – idegesítően ripacskodóra sikerült. Éppen ezért számomra e projekt inkább a néhány jól eltalált helyzetkomikum, illetőleg a remek zene vonatkozásában maradt emlékezetes, mintsem az összhatás okán.

Ahogyan arra imént már érintőlegesen kitértem, az Újra bevetésen utolsó alkalommal hozta össze Goldsmitht és Dantét, ám e munkafolyamat hasonlóan akadályokkal tarkított volt, mint az ide vezető út. Míg Goldsmith komoly küzdelmet folytatott betegségével, addig Dante megbízóival került szembe, utóbbiak ugyanis mindenáron a Space Jam alatt hallható James Newton Howard-féle vonallal megegyező muzsikát képzeltek el, ráadásul valamilyen okból kifolyólag marketingszempontból sem örültek Goldsmith személyének – a komponista állapotáról pedig ekkor még fogalmuk sem volt. A stúdió illetékesei sokáig ellenálltak Dante kérlelésének, aki bárhogyan is próbált korteskedni barátja érdekében, mondatai süket fülekre leltek, s az említettek még attól is elzárkóztak, hogy tét nélküli beszélgetést folytassanak a szerzővel. A hajthatatlannak tűnő döntésho
zók azonban szinte az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és engedélyezték Danténak, hogy barátját szerződtesse le – egyes információk szerint ebben egy, a komponistával kapcsolatos cikk megjelenése játszott közre, ám hogy a pálfordulást kiváltó írás mit tartalmazott, vagy hogy ténylegesen ez húzódott-e meg a háttérben, pontosan nem ismert.


Goldsmith munkája az albumon két klasszikus Bolondos dallamok-főcím, a Carl Stalling jegyezte "Life Story" és a Cliff Friend-Dave Franklin páros által készített "Merry Go Round Broke Down" közé ékelődött be, melyek évtizedekig voltak szerves részei Tapsiék kalandjainak. Mivel az Újra bevetésenben a klasszikus rajzfilmek szerkezeteivel megegyezően, folyamatosan váltakoznak a szituációk és rendkívül sok helyzetkomikum jelenik meg, a zenével történő lekövetés nem volt egyszerű feladat, ám míg a produkció egy közepes színvonalú családi mozira sikeredett, addig a Starling és Raymond Scott által létrehozott, közel százéves múlttal rendelkező klasszikus rajzfilmzenei vonalból kiinduló aláfestés minden pillanatáról sugárzik a vidámság és az életerő.

A stíluskavalkád és a mozgalmasság már a "What's Up?"-nál tetten érhető, s a továbbiakban sem hagy alább, legyen akár szó olyan rövid trackekről, mint az "Another Take", az "In Style", a "Free Fall" vagy éppen a "Re-Assembled", illetőleg olyan, nagyobb lélegzetvételűekről, mint a "Dead Duck Walking", az "Out of the Bag" és a "Car Trouble". A score számos témát tartalmaz (a Kék Maki éppúgy részesült ilyenben, mint a kaland maga vagy az ACME világuralomra törő vezére), ám a játékosság sokkal nagyobb úr, ezáltal pedig az olyan klasszikus fúvósfutamok, zongora- és tangóharmonika-játékok vagy rezes morgások követelik meg maguknak a figyelmet, amelyek az ilyen zsánerű rajzfilmzenék kihagyhatatlan alapjaiként szoktak szolgálni. A bolondos dallamok – hogy a címhez is stílszerűek legyünk – mellett a Kék Maki gyémánt megkeresésére indított kutatóakciót egy könnyed elektromosgitár-szóló érzékelteti (ilyen hallható többek között az "Out of the Bag"-ben, az "In Style"-ban, a "The Bad Guys" felvezetésekor és a "Hot Pursuit"-ban is), ami egyfajta tisztelgés a James Bond-mozik aláfestései előtt. De a múltidézés nem merül ki ennyiben: a legszembetűnőbb visszaköszönés az "Out of the Bag"-ben érhető tetten a Szörnyecskék főtémájának felbukkanásakor, valamint a "Thin Air"-ben, ahol James Horner Drágám, a kölykök összementekhez írt művének vezérfonala olvad bele a kíséretbe. Mindezeken túl a "Tasmanian Devil"-ben és a "Jungle Scene"-ben a Kongó, illetve a későbbi Ragadozók score-jának atmoszférája köszön vissza Goldsmithtől, a "Re-Assembled" közepénél pedig könnyedén támadhat olyan érzésünk, mintha Imhotep tért volna vissza a szintén a művész fémjelezte A múmiából, hogy revansot vegyen Fraseren.


Az album remek kikapcsolódást biztosít, ugyanakkor vitathatatlanul érződik rajta, hogy tartalma erősen jelenetfüggő. Engem már a film alatt megfogott, a korong pedig olyan trackeknek köszönhetően fordul meg viszonylag gyakran a lejátszómban, mint a "Dead Duck Walking", az "Out of the Bag" és a "The Bad Guys"-"Car Trouble", melyek azáltal követelik maguknak a legszínesebb tételek címet, hogy az akció és a komikum mellett, Rissz-Rossz Samék felbukkanása nyomán, egy csipetnyi vadnyugati hangulat is felüti a fejét.

Bár a muzsika egy ereje teljében lévő komponistát tükröz, Goldsmith már nem tudott pontot tenni a végére: "Nagyon élvezte a munkát, de éreztem, hogy már nagyon megerőltető a számára. Mondta is, hogy nehezére esik koncentrálni. Sajnos nem is tudta befejezni a score-t" – emlékezett vissza Dante. A szerző nem tudott lépést tartani az elhúzódó utómunkálatokkal, szerkezeti változtatásokkal, ezért az Újra bevetésen aláfestését John Debneynek kellett lezárnia, aki veterán pályatársának elképzeléseiből kiindulva további tizenhat percnyi muzsikát készített el. "Azt hiszem, ha a stúdiónál tudták volna, hogy Jerry mennyire beteg, az elegendő indok lett volna számukra ahhoz, hogy ne bízzák meg" – kommentálta az esetet Dante. Debney műve sem a Goldsmith-féle filmzenealbum részeként, sem egyéb módon nem jelent meg hivatalosan, egyes videómegosztó portálokon azonban meghallgatható.


Jerry Goldsmith neve a Bolondos dallamok – Újra bevetésen stáblistáján köszönt vissza utoljára a vászonról. A komponista ezt követően minden előre egyeztetett koncertet lemondott, és rendre visszautasította a megkereséseket, hiába kerültek szóba olyan projektek, mint például egy új Star Trek-film, egy tévés lehetőség, valamint David Anspaugh sportfilmje, A foci hőskora is. "Egyike volt az utolsó nagyágyúknak. Mindig pontosan tudta, mi az, amit szeretnék, hogyan lehet azt fokozni, és zenéjével mindig képes volt ellenpontozni a hibáimat. A Bolondos dallamok – Újra bevetésen a tizedik kollaborációm volt a híres Jerry Goldsmithszel, és egyike lett a legjobbaknak" – nyilatkozta Joe Dante, akinek szavaival jómagam is maximálisan egyetértek. A score megjelentetését a Varése Sarabande vállalta magára, ám a cég nemcsak önálló lemezként dobta piacra, hanem 2007 februárjától az Idővonal fel nem használt zenéjével, valamint a Star Trek: Nemesis albumával kiegészülve, a limitált példányszámú Jerry Goldsmith: His Last Recordings-gyűjtemény keretén belül is elérhetővé tette.