Sigmund Freud a neurológiai és pszichiátriai szakágak egyik legmeghatározóbb alakja volt, kinek munkássága nemcsak akkori pályatársai, kollégái körében biztosított vitaalapot, hanem egyes részei még napjainkban is. Ettől függetlenül azonban Freudot e tudományágak újítói között tartják számon – nem ok nélkül. A tudós életéről szóló film elkészítésének ötlete John Huston rendezőhöz és Wolfgang Reinhardt producerhez fűződik, akik a negyvenes években kezdtek el gondolkodni a projekten. Mivel Hollywoodot már a kezdetektől fogva érdekelték azok a híres vagy hírhedt alakok, kiknek élete és neve pozitív vagy negatív tetteik révén a legtöbb ember számára ismert, jelen mozi megvalósítása könnyedén zöld utat kapott. A konkrétumok lefektetése azonban majd egy évtizedet váratott magára, míg az ötvenes évek során Jean-Paul Sartre megbízást nem kapott a forgatókönyv elkészítésére. A Vágyakozás című francia-mexikói koprodukció forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölt író egy komplex életrajzi film alapjait vetette papírra, ami közel nyolcórányi játékidőt jelentett. Mivel azonban az alkotók nem többrészes produkciót, hanem egyetlen mozifilmet szerettek volna leforgatni, kénytelenek voltak a pszichoanalitikus történetét azon pályaszakaszára szűkíteni, amikor a bécsi klinika fiatal orvosaként megfogalmazódnak benne későbbi tanulmányainak alapjai, ami mellett persze néhány képkockát azért szenteltek az ezt megelőző időszakára (párizsi tanulmányaira, valamint esküvőjére) is. A forgatókönyv végső változatát Charles Kaufman és Reinhardt közösen írta meg (pontosabban át), s bár már ez is rövidebb volt, mint az ezt megelőző változat, a stúdió további húsz percet vágatott ki belőle – de még így is kétórás mozi lett.


A Freud: A titkos szenvedély címszereplőjét Montgomery Clift személyesíti meg, kinek ekkorra hírnevét már némileg megtépázták az alkoholizmusáról, valamint homoszexualitásáról szóló hírek, s nem mellesleg autóbalesete során szerzett sérüléseinek köszönhetően veszített abból a szépfiús kinézetéből, ami miatt a rajongói – s így a filmvilág is – keblükre ölelték őt. A színész a forgatások alatt sokat betegeskedett, ami a bemutató csúszásához vezetett, éppen ezért a Universal haszonkiesés címen pert kezdeményezett ellene, amit végül Clift nyert meg.

Az alkotás aláfestése Jerry Goldsmith nevéhez fűződik, akit a rendező két tévésorozathoz, a Homályzónához és a Thrillerhez készített score-jának ismeretében invitált a stábba. Goldsmith ennek a produkciónak köszönheti első Oscar-jelölését, ami a zene ismeretében igen meglepő, ugyanis a Freud: A titkos szenvedély aláfestése se nem grandiózus epikus mű, sem pedig dallamos kompozíció. Az viszont tény, hogy a film alatt remekül megállja a helyét: ezen atonális szerzemény hűen adja vissza a Freud által kezelt emberek állapotát, s ha ebből a szempontból nézzük, akkor teljesen jogos a jelölés. E zene leginkább A nyolcadik utas: a Halál, A majmok bolygója, az Ómen és ehhez hasonló mozik kísérőivel rokonítható (a szerző filmográfiáján belül mozogva), s aki ezeket ismeri, sejtheti, hogy kell egyfajta nyitottság ahhoz, hogy ezt a közel háromnegyed órát (amely nem mellesleg nemcsak fajsúlyos, de tömény hallgatnivaló is egyben) képesek legyünk befogadni. Én A nyolcadik utas: a Halál révén határoztam el, hogy közelebbi ismeretséget kötök e művel, kíváncsi voltam ugyanis arra, mi varázsolta el annyira egykoron Ridley Scottot. S bár hangulatából adódóan nem ez az a zene, amit hetente szívesen meghallgatnék, elsőre megfogott ez a merész, itt-ott kísérletezgető muzsika.


Goldsmith úgy tartotta, hogy a hegedű hangja a második legkifejezőbb dolog az emberi hang után, s mivel a Freud: A titkos szenvedély cselekménye rendkívül szoros kapcsolatban van az emberi léttel, ezen gondolata nyomán a fő hangsúlyt a hegedűkre és a többi vonósra fektette. A helyenként zaklatott vonóshangokat a fafúvósok, a gyakran hátborzongató szólamokat adó rezesek, és kezdetleges elektronikus elemek egészítik ki, s tükrözik a betegek lelkivilágát. Ahhoz azonban, hogy e muzsika érthető legyen, a nyitottság mellett elengedhetetlen a film ismerete is, ellenkező esetben ugyanis az album hallgatása során már a nyitánytól ("Main Title") kezdve könnyedén megfogalmazódhat bennünk a "kusza dallamok sokasága egymás után" mondat. Ha ismerjük például a "Charcot's Show"-hoz tartozó igen érdekes esettanulmányt bemutató jelenetsort, máris nem támad az a gyanúnk, mintha a felvételek során mindig csak azon zenészek véletlenszerű játékát rögzítették volna, akik épp nem fogyasztottak valamit a stúdió sarkában felállított büféasztalnál. Számomra az imént kiemeltek mellett egyébként a "The First Step", a "Red Tower Street", valamint a "The Failure" trackek nagy kedvencek, melyekre persze ugyanúgy érvényes az iménti hasonlat. 

Ehhez a különös zenekari előadáshoz jön még hozzá Goldsmith híres kísérletezgető kedve, mely ezúttal sem maradt el: a már említett elektronikus elemek nemcsak hangzásukkal, hanem dallamaikkal is igencsak elmaradnak a megszokottól (ilyen részletek figyelhetők meg a "The Brothel" és a "Freud's Trauma" tételekben is). A hallójáratainkat – s ezáltal az elménket is – elözönlő nyomasztó, idegtépő hangulat azért megtörik néhányszor egy egyszerű és könnyen megjegyezhető dallamsorral is, melyek egyfajta szigetnek tűnhetnek a lemezen. E zenedobozok csilingelő hangjához hasonlítható motívum a "Thirsty Girl"-ben, valamint a "Cecily and the Dancer"-ben csendül fel teljes egészében.


A Varése Sarabande által 2009-ben kiadott Deluxe Editionig a Freud: A titkos szenvedély zenéje kizárólag bakeliten volt elérhető, így e megjelenés joggal kaphatja meg a "hiánypótló" jelzőt. Azt azonban ennek ellenére is merész döntésnek vélem, hogy e score-t háromezer darabos példányszámban dobták piacra, hiszen bármennyire is széles a komponista rajongói bázisa, s igaz az, hogy egy díjra jelölt zene jobban felkelti a figyelmet, mint a jelölés nélküli, e művet meglehetősen kevesen fogják értékelni, ebből adódóan pedig megvásárolni. A magam részéről örülök, hogy végre elérhetővé vált, az pedig csak hab a tortán, hogy minderre a CD Club keretén belül került sor, hiszen ennek köszönhetően egy kellően igényes kiadványként kerülhetett a polcomra.