Mi lehet a legrosszabb végkifejlet akkor, ha egy fegyverekre specializálódott cég és egy játékgyár egyesíti erejét? E kérdés köré kezdtek történetet kreálni Gavin Scott, Adam Rifkin, Ted Elliott és Terry Rossio forgatókönyvírók, aminek eredménye a tengerentúlon 1998 nyarán debütált
Chipkatonák lett. A mozit Joe Dante rendezte, akinek a
Szörnyecskék-filmeket követően újfent lehetősége nyílott arra, hogy megmutassa, miként lehet kis teremtmények közreműködésével terrorizálni az embereket, illetve romba dönteni egy városrészt. Ám amíg ez a
Szörnyecskék esetében olajozottan működő koncepció volt, addig itt kevésbé aratott sikert, számomra azonban mindig is kedves darab marad, aminek két oka van. Az első, hogy a mozi bemutatásakor még kezdő filmzenerajongó voltam, s e muzsika – elsősorban a "Trust Me"-nek, valamint az "Off to Gorgon"-nak köszönhetően – nagyban hozzájárult ahhoz, hogy komolyabb figyelmet szenteljek Jerry Goldsmith munkásságának, amelyre addig csak a
Rambo-trilógia, illetőleg
A nyolcadik utas: a Halál kísérete révén volt rálátásom. A másik oka, hogy a szerző budapesti látogatása alkalmával az ehhez köthető albumot nyílt lehetőségem dedikáltatni vele.
Dante és Goldsmith az 1983-as
Homályzóna óta dolgoztak együtt, utolsó két kollaborációjuk, a
Chipkatonák, valamint a
Bolondos dallamok: Újra bevetésen pedig nemcsak abból a szempontból rokoníthatóak egymással, hogy a színészek mellett animált figurák is vászonra léptek, hanem amiatt is, hogy a produceri döntések révén puskaporossá vált légkör mindkét esetben megkeserítette a munkálatokat. A Gregory Smith (
A hazafi) és Kirsten Dunst (
Melankólia) főszereplésével készült
Chipkatonák ékes példája lehetne egy, a stúdió és a rendező közötti nézeteltérések következtében nehezen megszülető projektekről szóló előadásnak. E mozival Dante meglehetősen ingoványos talajra tévedt, mivel a stúdió illetékesei, valamint a produceri szerepet betöltő Steven Spielberg szinte napi rendszerességgel adta neki az instrukciókat, melyek jó része arról szólt, hogy mi maradjon a filmben, és mi ne, illetve hogy egyes vágások az addigiakhoz képest mennyire legyenek hosszabbak vagy rövidebbek. A beleszólások össztüzében kellett a direktornak kézben tartania mindent, és határidőre elkészülnie a produkcióval, amelyhez végül már úgy állt hozzá, hogy "
Jerry megment minket".
A score munkálatai újfent a kettejük közötti, ekkorra már tradíciónak számító viccelődéssel indultak, azaz amikor Dante a zenét igénylő jelenetek nyersvágásait megmutatta barátjának, temp zeneként Bernard Herrmann
Bajok Harryvel ihlette művét alkalmazta, amire Goldsmith általában a
"Jézusom, megint Bernie Herrmann!"-nel reagált. Ám ezúttal a komponistának nemcsak önálló dallamokkal kellett készülnie, hanem olyan népszerű művek adaptálásával is, mint az 1860-as évekből származó katonai induló, a "When Johnny Comes Marching Home", valamint az "Il Silenzio"-ra keresztelt trombitaszóló ("Talk to Me / Not Found"). Ezeken felül a szintén Goldsmithhez köthető
A tábornok muzsikája éppúgy felcsendül a képsorok alatt, mint Richard Wagner "A walkürök lovaglása", illetőleg Richard Strauss "Imigyen szóla Zarathustra" című műve. Az instrumentális darabok mellett számtalan betétdal is felcsendül a filmben: a Spice Girls "Wannabe"-ja éppúgy hallható, mint a Led Zeppelin "Communication Breakdown"-ja vagy a Cheap Trick "Surrender"-je. A főleg hip-hop számokból és rockzenéből álló dalcsokor a DreamWorks Records gondozásában kétféleképpen is napvilágot látott: a Led Zeppelin- és a Spice Girls-nóta maxi CD-n, a többi pedig egy háromnegyed órás játékidővel bíró soundtracken kapott helyet – közös pontjuk, hogy egyik változatot sem övezte különösebb érdeklődés.
Goldsmith a film mintegy száztíz perces játékidejéhez másfél órányi muzsikát szállított, ami részben annak volt köszönhető, hogy a producerek még akkor sem hagytak fel a változtatásokra irányuló igényekkel, amikor a zenei felvételek már javában zajlottak. Ez nem kis nehézséget, illetve bosszúságot okozott, nem utolsósorban pedig rengeteg utólagos módosítást igényelt, hiszen a vágások variálása nemcsak a dallamok addigi kifutásaira volt hatással, hanem egyes esetekben a zene tempójára is – a művész a scoring session során többek között úgy próbálta oldani a hangulatot, hogy néhány track erejéig karmesteri szerepét a hegedűsök egyikével, egy csellistával vagy a hárfát megszólaltató zenésszel cserélte fel. A végeredmény azonban mit sem sejtet ebből a sokkal inkább legózáshoz, mintsem igazi zeneszerzési folyamathoz hasonlítható, viszontagságos folyamatból. Egy rendkívül erőteljes főtémával rendelkező, kellően heroikus, pörgős muzsika került ki Goldsmith kezei közül, amely lényegesen túlnő a produkció minőségén, összképe pedig cseppet sem tükrözi azt, hogy egy, a fiatal közönséget megcélzó alkotás ihlette. Ezt a Varése Sarabande által annak idején megjelentetett, félórás játékidővel bíró korong is tökéletesen tükrözte, a 2018-as bővített kiadás azonban a "The Boxes / Off the Truck", a "Stand Down / Negative Target", a "The New Army / Brain Chip", a "The Wind", a "Gwendys Attack", valamint a "Fire in the Hole" tételekkel még jobban aláhúzza ezt.
Goldsmith a hatvanas-hetvenes évek során számtalan háborús filmhez készített muzsikát (ide sorolható egyebek mellett
A tábornok, a
Morituri, a
Homokkavicsok, a
Szemben az árral, a
MacArthur, a
Tora! Tora! Tora! és
A kék Max is), így a katonai hangzásvilág megteremtése finoman szólva sem állt tőle távol, amit a
Chipkatonák is jól mutat. Az Elit kommandó csapatát alkotó játékok két ilyen jellegű talpalávalót is kaptak: az egyik a már említett "When Johnny Comes Marching Home" dallama (amit Michael Kamen is adaptált a
Die Hard 3. – Az élet mindig drága kedvéért), a másik pedig egy heroikusságot, fegyelmet tükröző, pergődobra, zongorára, vonósokra és rezesekre alapozott motívum. Utóbbival a "Globotech" és a "The Assembly Line" révén ismerkedhetünk meg, a népszerű induló adaptációja pedig a "Roll Call"-ban bukkan fel először, s ezek később olyan trackekben váltogatják egymást, mint a "Prepare for Assault", a "Special Design (Extended Version)", a "Talk to Me / Not Found", a "Stand Down / Negative Target", a némi Rambo-utalást magában foglaló "Gwendys Attack", a "This Is Fun", a "Toast / Down the River / Lost Battle", az "I'm Scared", a "Fire in the Hole", a "Trust Me", valamint a "No Prisoners". A dallamok a kommandósok minden tagját szimbolizálják, a fel-felbukkanó elektromosgitár-szólók azonban az őket vezető Chip Lecsap őrnagynak szólnak (az ő hangját eredetileg Tommy Lee Jones kölcsönözte). Az őrnagytól az osztag összeállását követően hasonló beállításban hallhatunk monológot, mint annak idején George C. Scott-tól
A tábornokban, s itt Dante nem is hagyta ki azt a ziccert, hogy a klasszikus mozi témáját használja.
A hadiiparban alkalmazott chipekkel felvértezett, s ezáltal saját tudattal és célkitűzéssel rendelkező játékfigurák másik csoportját az érdekes kinézetű Gorgoniták alkotják, akik az imént említett, pattogós megoldásokkal szemben érzelmesebb, szerethetőbb dallamokban részesültek. A "Gorgonite Scum / Almost Gold" éppúgy bemutatja ezeket, mint az "Alan and Archer", a "Team Gorgonite", a "Phone Wires / Gorgon / Top of the Stairs", a rövidsége ellenére is varázslatos "The Wind", továbbá az "Off to Gorgon", melyet a score egészének koronájaként tartok számon. A könnyedebb hangvételről a Gorgonitákhoz kapcsolódó darabokon felül a játékok háborújának színteréül szolgáló település zenei ábrázolása is hozzájárul: az "Alan's Town" és a "Roll Call" nagyon jól tükrözi Alan (Smith) lakóhelyének miliőjét, a kezdetben még békés kertváros atmoszféráját. A kellően dinamikus kompozíciókon felül az Alan Christy (Dunst) iránt táplált érzelmeit közvetítő "Gorgonite Scum / Almost Gold" szolgál visszafogottabb, lágyabb tempóval.
Amellett, hogy a
The Deluxe Edition a mozihoz használt közel hetvenpercnyi muzsika minden mozzanatát magában foglalja, a "Globotech", az "Almost Gold", a "The New Army / Brain Chip", illetőleg a "Toast / Lost Battle" révén abból is biztosít ízelítőt, hogy a változtatások hatására miként alakult a zene. Extraként került fel rá Strauss "Imigyen szóla Zarathustra" című művének Eumir Deodato-féle átirata is, valamint Wagner "A walkürök lovaglásá"-nak részlete, amellyel Goldsmith a "No Prisoners" című trackjét fűszerezte. Az adaptált muzsikák sorába tartozik még a "Bombshelley", amelyet Franz Waxman készített az 1935-ös
Frankenstein menyasszonyához, Goldsmith pedig újra felvette azt a
Chipkatonák kedvéért.
Jerry Goldsmith a kilencvenes évek során számtalan olyan projektben vett részt, ahol a film minősége alulmaradt a score-ral szemben. Ezek közé sorolható a
Chipkatonák is, melynek muzsikája kellően változatos ahhoz, hogy tanúbizonyságot adjon szerzője sokszínűségéről. Azzal pedig, hogy a Varése Sarabande elérhetővé tette a bővített aláfestést, egy lépéssel közelebb kerültem gyűjteményem Goldsmith-szekciójának finomítgatásához, ám még mindig várok olyan, korábban szintén e kiadó égisze alatt megjelent score-ok hosszabb verzióira, mint az
Életre-halálra vagy
Az elnök különgépe zenéje.