A Warner Bros. szerette volna megismételni az 1984-es
sikerét, amihez nem sokkal a premiert követően fel is kérték az azt rendező Joe Dantét – akinek megannyi produkció van már a háta mögött, legátütőbb sikerének azonban mai napig az első rész számít –, ám mivel álláspontjaik nem közeledtek, a stúdió illetékesei új rendezők és írók felé kacsingattak. Olyannyira gőzerővel folytak az előkészületek, hogy végül számos forgatókönyv-alternatíva született (többek között olyanok, melyekben a kis féktelen fenevadak Las Vegasban vagy éppen a Marson tombolnak), ám mivel egyik sem vezetett sehova, a warneresek újfent leültek Dantéval, aki a
büdzséje háromszorosának, illetőleg a teljes kreatív szabadság beígérése után bólintott rá a projektre. A
ban az előzőekben megismert hőseink, Billy (Zach Galligan) és Kate (Phoebe Cates) New Yorkba költöznek, ahol a zűrös múltat hátrahagyva igyekeznek új életet kezdeni, ám ezúttal is keresztezik útjukat Gizmót ugyanis víz éri, s elkezdenek előbújni belőle a gonosz kislények, akik ezúttal Manhattan lakói előtt tartanak demonstrációt féktelen tombolásukból.
A zeneszerzői posztot ismételten a direktor régi alkotótársa és barátja, Jerry Goldsmith töltötte be, akitől Dante azt kérte, hogy a népszerű főtéma – mely előtt annak idején értetlenül állt akkor, amikor a szerző először megmutatta neki, mivel a cirkuszi / vidámparki hangulata miatt nehéz volt elképzelnie, hogyan illik majd a filmhez – megtartása mellett egy teljesen új muzsikát szállítson le a produkció számára. A rendező ezen kívánalmát azzal indokolta, hogy a helyszín ezúttal nem egy kisváros, hanem a világ legismertebb metropoliszainak egyike, melynek volumenét szerette volna a muzsikán keresztül is érzékeltetni. A komponista ennek megfelelően látott neki a munkálatoknak, s a nem éppen barátságos kislények pattogós, illetőleg Gizmo kellemes hangulatú motívumait, a hangszerelést tekintve utóbbi javára megváltoztatta a szintetizátor és a szimfonikus zenekar arányát, s zeneileg még játékosabbra vette a figurát.
A már jól ismert motívumokra teljes egészében kizárólag az albumzáró "Gremlin Credits" építkezik, a többi esetben csupán hosszabb-rövidebb ideig csendülnek fel olyan darabokban, mint például a "Gizmo Escapes", a "Teenage Mutant Gremlins", a "Leaky Faucet" vagy a "Gremlin Pudding". A magam részéről egyrészt azért tartom jónak ezt a score-t, mert nincsenek agyonhasználva a vezértémák, másrészt pedig azért, mert egy igen kellemes, játékos darab, amely tele van humorral és az elektronikus, illetve a szimfonikus zene ízléses ötvözetével. Utóbbi szempontból jelentős eltérés figyelhető meg a
Szörnyecskékhez képest, ám Goldsmith ekkorra már jó néhány olyan produkciót tudhatott a háta mögött, amely ezen megközelítésre építkezett, aminek köszönhetően a nyolcvanas évek végére ezen a téren már teljesen kiforrott sajátos hangzásvilága, stílusa.
A komponista pályafutása második felében számtalan ehhez hasonló projektet vállalt el, melyek az ő esetében rendkívül testhezállónak számítottak, ugyanis magánemberként híres volt humorérzékéről, amit igyekezett az ilyen típusú műveiben is megjeleníteni. Erről a
Szörnyecskék 2. esetében sem kellett lemondania – pláne azért sem, mert a film elődjéhez képest jóval meseszerűbbre, bohókásabbra sikerült –, s ebből eredően a score hallgatása során kacsasíp vagy régi autó dudájához hasonló hangokkal éppúgy találkozhatunk, mint olyan effekttel, amelyet az animációs alkotásokban a rugózás során szoktak alkalmazni a filmesek. Főként ezek okán válnak rendkívül játékossá és aranyossá az olyan tételek, mint például a "Pot Luck", a "The Visitors", a "Teenage Mutant Gremlins" vagy a "No Rats", mely esetekben az is megfigyelhető, hogy mindezt olyan megoldásokkal ötvözte a szerző, mint a játékos fuvolaszólamok, a vonósok húrpattogtatása, a ritmikus elemek sokasága, továbbá Gizmo motívumának előadása templomi orgonához vagy éppen a teremtmények hangjához hasonló szintihanggal. Az imént kiemelt "No Rats"-nek azonban van egy másik érdekessége is: ez hangzik el azon jelenet alatt, melyben Goldsmith is feltűnik. Dante ezúttal is kamera elé invitálta ugyanis barátját, aki immáron nemcsak a háttérben vált láthatóvá (az első részben egy fülkében telefonált), hanem felesége oldalán próbálta megállapítani az étel közül előbukkanó lény faji hovatartozását.
Bár kétségtelen, hogy a filmek minőségét tekintve a folytatáshoz képest az első rész jobbnak, eredetibbnek nevezhető (a bevételi siker mértékét nem is említve), Jerry Goldsmith munkája felől megközelítve azonban a
Szörnyecskék-mozik közül a második rész áll közelebb a szívemhez – az album összeállításáról nem is beszélve, hiszen 2011-ig bezárólag az első kalandhoz kapcsolódóan csupán egy olyan vegyes kiadvány volt elérhető, melyen négy score-tétel kapott helyet. A szerző színes eszköztára és humora remekül kitűnik a
Szörnyecskék 2. kíséretéből (melyhez hasonlóra később Dante a
Bolondos dallamok: Újra bevetésen révén biztosított teret számára), az albumon ennek megfelelően komolyabb hangvétel mindössze a rendkívül szépre sikerült "New Trends" című tételben figyelhető meg, ahol az érzelmek kerülnek előtérbe a "tipikus Goldsmith"-ként is definiálható, csodálatos zenei megoldások közepette. Ezzel a résszel mai napig lezártként tekinthetünk a
Szörnyecskék-szériára, a hírek szerint azonban az első rész forgatókönyvét is jegyző Chris Columbus már dolgozik egy rebooton, melyhez az eddigi hírek szerint az első részt producerelő Steven Spielberg is csatlakozik majd.
Írásunk a Varése Sarabande első albumáról készült, a Spotify-on azonban annak Deluxe Edition változata érhető el.