Arról a műről essék most szó pár bekezdésen keresztül, mely valódi alapját képezi az azóta is sokak által szívesen bebarangolt horrorzenék világának. Az Antikrisztus születése, feltámadása és bukása egy olyan trilógián keresztül került a nézők elé a hetvenes évek végén, melynek első része mind a mai napig mérföldkőnek, s a valaha készült egyik legsötétebb, legfélelmetesebb produkciónak számít a filmtörténelemben. Igaz, hogy az ezt követő két további Ómen-film már igencsak kétes fogadtatásban részesült, az azonban tagadhatatlan, hogy Jerry Goldsmith zenéi épp fordítottan arányos sikert arattak. Míg az Ómen az egyetlen olyan darab a Mester életében, melyért igazán rangos elismerésben részesült (nevezetesen megkaphatta érte az Oscar-szobrot), addig a két zenei folytatás abból a szempontból jelentős, hogy jócskán a hozzá tartozó filmje fölé nőtt.


Richard Donner 1976-ban csatlakozott az amerikai filmgyártás akkori trendjéhez, és két hasonló témájú produkció, Roman Polanski Rosemary gyermeke, valamint William Friedkin Az ördögűző című művei után filmjében szintén egy gyermek áll a középpontban, aki történetesen a Sátán fia, s – bár még nem igazán van tisztában vele, de – arra készül, hogy hű szolgái révén az egész világon uralkodhasson. Noha a kritikusok egyöntetű véleménye az, hogy előbbi két film művészi szempontból kimagaslóbb, az elmúlt években/évtizedekben azonban az Ómen is hasonló horrorklasszikussá nőtte ki magát.

A történet szerint Robert Thorn római nagykövet nem meri elárulni feleségének, Katherine-nek, hogy világra hozott gyermeke halva született, ezért egy pap ajánlatára örökbe fogad egy fiút, akinek anyja egyidőben halt meg Thorn gyermekével. A családi idill megmarad, a titok azonban számos furcsa esemény hatására egyre félelmetesebbé válik. A gyermek hisztérikus rohamot kap, ha templomot lát, megvadulnak körülötte az állatok, nevelőnője felakasztja magát, Thorn újra teherbe esett felesége pedig szerencsétlen baleset következtében elvetél. Az időközben brit nagykövetté kinevezett Robertet egy pap figyelmezteti, hogy fiát, Damient valójában egy sakál hozta világra, röviddel ezután azonban őt is tragikus baleset éri. Thorn végül kénytelen hinni a baljós jeleknek, s egy fotós társaságában nyomozásba kezd, hogy végül megbizonyosodjon arról: Damien valóban a Sátán fia, elpusztításához pedig hét különleges tőr szükséges, melyet Izraelben találnak. A hátborzongató akadályok leküzdése után a legkeményebb harcot végül saját magával kell megvívnia: képes-e beledöfni egy hatéves kisfiúba a tőröket?


A főszereplő, Gregory Peck ötévi mellőzöttség után vállalta el Robert Thorn megformálását, melyet előtte visszautasított többek között Charlton Heston, Roy Scheider és William Holden is (aki végül a második részben Robert bátyjaként látható). A Damient alakító Harvey Stephens, noha a filmtörténelem legfélelmetesebb gyermeke, végül mégsem lett színész. Az eredetileg szőke kisfiú haját a rendező kérésére feketére festették a nagyobb hatás kedvéért, legendás zárójelenetbeli mosolya pedig egy egyszerű direktori utasítás eredménye: Donner rászólt, hogy bármennyire is szeretne nevetni, ne tegye, mert baj lesz. A kisfiú persze nehezen tudott ellenállni gyermeki ösztöneinek, így a valaha filmre vett legördögibb mosolyt sikerült arcára csalnia.

A rendező és a producer egy évvel a film elkészülte előtt hallotta Jerry Goldsmith koncertjét a Hollywood Bowlban, s akkor határozták el, hogy filmjük zenéjének komponálására ő lenne a megfelelő ember. A büdzsé azonban nem engedte meg, hogy az akkor már igencsak elismert zeneszerzőt szerződtessék, ezért megkeresték Alan Ladd Jr.-t, a 20th Century Fox filmstúdió akkori elnökét, hogy segítsen Goldsmith megszerzésében. Külön erre a célra Ladd előteremtett negyedmillió dollárt, ami óriási összegnek számított abban az időben (Peck ugyanennyit kapott szerepéért), a komponista pedig jócskán meghálálta a beléfektetett bizalmat, s elképesztő erejű, ördögi score-t szerzett – ráadásul nagyon rövid idő alatt. Bizonyos szempontból könnyű dolga volt, hiszen mire Donner felkérése elérkezett hozzá, addigra a film szinte teljesen elkészült, így a Mester kész jelenetekre komponálhatott, s nem fenyegette az a veszély, hogy utólag a vágóstúdióban átszerkesztik az egészet. (A sors különös csúfsága, hogy a 2003-as Idővonal is Donner és Goldsmith közös produkciójának indult, ám pont az újravágásnak köszönhetően végül a zeneszerző kimaradt az egyébként teljesen középszerű produkcióból.) A mellesleg legjobb dal kategóriájában is Oscar-díjra jelölt "Ave Satani" tekinthető az Ómen-score legemlékezetesebb tételének, melyet a komponista mindössze egyetlen nap alatt írt meg, s mivel kórussal előtte nemigen dolgozott, ezért kiváló barátját, Arthur Mortont kérte meg, hogy segítse őt a számára szokatlan hangszerelésben. Az így született téma a filmzenei történelem legtökéletesebb sátáni himnusza, melyben a vérfagyasztó énekkar két latin mondatot kántál: az ördög éltetésén túl a "Sanguis bebimus, corpus edimus" sor hangzik el leggyakrabban, mely körülbelül annyit jelent: "Iszunk a véréből, eszünk a húsából".


Az 1976-ban, feketelemezen (LP) kiadott score terjedt el a köztudatban, s a Tattoo Records kiadványát 1990-ben a Varése Sarabande egy az egyben CD-n is megjelentette. A film bemutatójának 25. évfordulójára Robert Townson, a Varése vezérigazgatója (mellesleg megrögzött Goldsmith-rajongó) kiadta az Ómen kíséretének deluxe-változatát (a trilógia további két darabjával együtt), melyen hét újabb tétel szerepel, nagyjából negyedórával megnövelve az eredeti játékidőt. Bár az eredeti album lényegében mindent visszad, ami a film alatt felborzolta hátunkon a szőrszálakat, az a pár további, főként sejtelmes és fojtott feszültséggel teli tétel csak fokozza a gyomorszorító érzést. Egyetlen helyen tapasztalhatjuk meg igazán a bővített kiadás erényét: a "Safari Park" bő egy perccel hosszabb változatában felcsendül az a filmből is emlékezetes, abszolút kakofón ritmuskép, melynek alapját egy szintihang és a zongora keveredése adja, gyors cintányérütésekkel megbolondítva.

A tételek egymásutánisága csak a deluxe-változaton követi nagyjából a film eseményeit, az eredeti tizenkét track viszont összevissza van keveredve, de az igazat megvallva olyan kemény hallgatnivaló, hogy jobbára inkább csak azzal foglalkozunk, hogy néha kicsit elcsendesedjen, míg megnyugszunk picit. Az album az "Ave Satani"-val kezdődik, ami a film stáblistája alatt hallható, míg az első képsorok alatt valójában a záró "The Altar" második része szerepel. Maga a teljes mű két fő motívumra épül: az egyik az "Ave Satani" ördögi és félelmetes hangulata, a másik pedig a "The New Ambassador"-ban felcsendülő szerelmi téma. Előbbiben a kórusé a főszerep, valamint a bőgők és csellók szolgáltatta pokolbéli mélységű alap, és az orgona kísérte félelmetes lépegetős szólamhoz még az elkerülhetetlen apokalipszist idéző hegedűk is csatlakoznak. Ezen hegedűk azok, amelyek teljes hangulatváltást követően a szerelmi témában is főszerephez jutnak, a zongora és a fuvola, valamint később a klarinét által játszott motívumok mellett (mely hangzás jellemző többek között a Pillangó ihlette művére is).


A két vezérmotívumból természetesen az ördögi vonal dominál: az ilyen – jó értelemben vett – borzalmas tételek egyike a "Killer's Storm", mely a pap körül támadt hirtelen vihar jelenete alatt dübörög, s a kórus, valamint a vonósok adta kegyetlen osztinátóra épülve halad a csendes sustorgásból egészen a villámhárító zuhanását visszaidéző fülsiketítő fémes sikoltásig. A "The Demise of Mrs. Baylock" egy hálás pontja a filmnek, mert Thorn végre elpusztítja a Damien halott nevelőnője helyére érkezett csatlósát, akinél félelmetesebb boszorkányt (Billie Whitelaw briliáns megformálásában) ritkán látni vásznon. Az éles, magas hangon sikongató kórus melletti üstdob, szordínós trombita, valamint a káoszban tökéletes kacskaringózó, megfoghatatlan dallamsorokat játszó fafúvósok Bernard Herrmann sötét tónusú zeneiségén túl Bartók Béla operáit is könnyedén eszünkbe juttathatják. Hasonlóan őrülten tomboló a Damien triciklizéséből következő zuhanás, a "The Fall" zenéje (valódi, mélybe zuhanó hangereszkedéssel zárva), illetve az album leghosszabb tétele, a "The Dog's Attack". Ez a hajnali temetői látogatás alatti muzsika, mely eleinte csak csendesen kavarog a mélyben, olykor dühösen felszínre törve, a kibontakozó küzdelmet pedig A majmok bolygójánál tökélyre fejlesztett színes ritmikai eszköztárán túl a legharsányabb zenekari megszólaltatással fejezi ki.

A csendes pillanatokra, mint a "Sad Message", a "Don't Let Him" (a legdrámaibb tétel) és a "The Homecoming" általában mélyen sóhajtozó bőgők és szívbemarkoló zongorajáték jellemző, olykor kiegészülve a klarinét vagy a fagott fájdalmas hangjával, melankolikus hegedűjátékkal. Az album nyugodtan kakukktojásnak nevezhető szerzeménye a "The Piper Dreams", mely a filmben egy pillanatra sem csendül fel, s vélhetően az akkoriban kötelező betétdal-divatnak hódolva került fel, körülbelül olyan, mintha egy Bond-dalt hallanánk. Goldsmith szerelmi témájának egy lassú dala ez, melynek szövegét felesége, Carol szerezte, s ő is adja elő. Én rendszeresen továbbléptetem ezt a tracket (mert az eredeti kiadáson szerencsétlenül középidőben szólal meg), rontja ugyanis az Ómen félelmetes összképét, amely azért ad annyi megnyugvást, hogy ne kapjon a hallgató a végére maradandó neurózist.


Akár az eredeti, még mindig kapható változatot, akár a Varése által 2001-ben megjelentetett bővített kiadást nézzük, páratlan zenével van dolgunk, amely szinte fogalom már a filmzenék terén. Goldsmith ördögi mesterműve felér akármelyik XX. századi komolyzenei darabbal, és egy igen erős példa, ha feltétlenül szeretnénk bebizonyítani, hogy a filmzene nem áll olyan távol a klasszikus műfajoktól. A mélyen vallásos érzelmű emberek viszont csak óvatosan próbálkozzanak vele, mert a szó szoros értelmében ijesztő mű.