Az év albumai:

1. John Powell: Táncoló talpakSzámomra a legnagyobb meglepetés, hogy az év zenéje John Powell pingvines-táncolós Táncoló talpakja lett. A szerzővel készített interjúnk után (melyben számos érdekes dolgot elárult a zenéről) a lemezre még nagyobb figyelmet fordítottam. A négy év alatt készült aláfestésből süt a jókedv és a zene szeretete, amit nagyon kevés darabból éreztem ki az idén. És a pingvineket mindig is szerettem...

2. John Ottman: Superman visszatérBár a film nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet (hogy finoman fogalmazzak), Ottman zenéje azonban nagy hatással volt rám. Sajnos pár remek tétel, például a Kripton felrobbanása előtti nyitóképsor muzsikája se került fel az albumra, de a zene így is nagyon erőteljesre sikeredett. Superman témája a filmben sokkal többször tűnik fel, mint a lemezen, de én jobban élveztem ezt a megközelítést, mint az eredeti John Williams-zenét, ahol az induló mellett a többi kompozíció csak igen szépen elkészített tapéta volt. Ottman szerzeményét organikusabbnak érzem, ráadásul maga a felvétel is kiváló minőségű lett.

3. James Newton Howard: Lány a vízbenEgy újabb nagy rendező buktafilmjéhez készült gyönyörű zene - James Newton Howard sosem hagy cserben. Az aláfestés legnagyobb hibája, hogy ehhez a mozihoz íródott, így veszít az erejéből: hiába a dráma a score-ban, ha a filmben a medencepucoló és a víziizé kalandjai nem váltanak ki hasonló érzéseket. Ha hamarabb érkezik, és részletesebben belemerülhettem volna, talán a "Blood Diamond" szerepelne most itt a szerzőtől...

4. Mark Isham: Fekete DáliaBrian De Palma filmje már a szereposztás pillanatától bukásra volt ítélve a szememben, mert azzal sikerült a Hiúságok máglyájánál is tapasztalt ballépéseket megközelítenie. Az adaptáció nem az öreg műfaja, de legalább megfelelő hátteret biztosít Mark Isham jazzdarabjához, mely tökéletes film noir-aláfestés. Szenvedélyes darab, ráadásul Isham trombitásként is kiveszi részét a munkából.

5. Alan Silvestri: Éjszaka a múzeumbanAlan Silvestri hibridzenéje a vígjáték, az izgalom és az akció hármas határán egyensúlyoz. A rövid tételek ellenére is élvezhető darab egy erősebb évben valószínűleg nem került volna ide, de most ez a tipikus "bűnös élvezet" kategóriába eső zene is feljuthatott ide, a Top 5-be. A zene a filmhez hasonlóan színes és kapkodó, de az összképet tekintve mégis van valami, ami megfog benne.


 

Az év tételei:

1. "Silens Nox" (Mychael Danna: A születés)Nálunk a karácsony szellemét mentette meg Mychael Danna "Csendes éj"-feldolgozása, ami a karácsonyfa mellett szólt a gyertyák meggyújtásakor.

2. "The Altar" (Marco Beltrami: Ómen)A kisded születése után az Antikrisztus gyermekkorából érkezik egy modern klasszikus. Beltrami zenéje összességében éppen lecsúszott a listáról, de ez a tétel szinte minden ellenfélt legyőz.

3. "Miami International" (David Arnold: Casino Royale)Ha a Casino Royale minden tétele ilyen lett volna, akkor David Arnold szerzeménye ott lenne az év albumai között. Ezen a számon és az "African Rundown"-on kívül viszont a CD nem tartalmaz értékelhető akciózenét, ami Arnold igazi erőssége, ezért csak így emlékezem meg a lemezről.

4. "Suite" (Trevor Rabin: Kígyók a fedélzeten)Újabb bűnös élvezet a javából. A betétdalokkal megtöltött album végére raktak párpercnyi anyagot Trevor aláfestéséből, ami nagyon ütős tétel. Rabin filmzenéi számomra ritkán élvezhetőek hosszabb ideig (az idei Erőpróba vagy Flyboys – Égi lovagok egyike sem kötött le), de ilyen rövidre összetömörítve jó móka meghallgatni a zene legjavát.

5. "Civilisations Brought by Sea" (James Horner: Apocalypto)Az Apocalypto egy újabb zene, ami a filmben sokkal jobban működik, mint az albumon, de ez a szám valamiért megfogott. A tétel felénél hallható egyetlen apró részlet, nem is tudnám pontosan leírni, miért tetszik.


 

A legrosszabb zene:

1. Gustavo Santaollala: BábelGustavo Santaolalla százszor ismételt dallamokat melegít fel gitárján, miközben felejthető pengetése világzenei betétdalok társaságában válik még láthatatlanabbá. Ez így ebben a formában olyan rossz, hogy már Oscar-gyanús alkotás, lévén az Akadémia tavaly is szerette a komponistát, a nagyzenekarok esküdt ellenségét. Legújabb zenéje azért is esélyes a legjobb eredeti filmzene kategóriájában, mivel tele van dalokkal, ami általában meg szokta téveszteni a díjakat odaítélő Akadémiát.

2. Clint Eastwood: A dicsőség zászlajaClint Eastwood nem érdemtelenül nyert eddig ennyi Oscar-díjat pályafutása során, bár nem mindig szerencsés elosztásban. Amennyiben A dicsőség zászlaja nem kap filmes / rendezői szobrocskát, félő, hogy ezt a zenei kategóriában pótolják.

3. Graham Reynolds: Kamera által homályosanGraham Reynolds a filmzenék elefántcsonttornyából küldte le közénk zenéjét Richard Linklater filmjéhez. Az önmagában érdektelen elektronikus darab a filmben elvan a háttérben, de igazán felesleges volt egy ötvenperces CD-n megjelentetni. A score tulajdonképpen majdnem lemaradt a listáról, de Reynolds nyilatkozatai (melyekből megtudtam, hogy én vagyok buta, mert nem értem a zenéjét) a felkerülés irányába billentették a mérleget.

4. John Tavener: Az ember gyermekeEgy kicsit igazságtalan John Tavener szerepeltetése ezen a listán, mivel Az ember gyermeke score-ja kiválóan működik a filmben, és megfelelően nyomasztó hangulatot teremt, a hivatalos albumot azonban plusz tartalommal töltötték fel, így a negyedórás nyitótétel után egyre nehezebb hallgatni a lemezt. Azután az album közepén beüt Krzysztof Penderecki "Threnody for the Victims of Hiroshima" című tétele, ami a türelem szót teszi új kontextusba, és már az első tíz másodpercben rögtön elbukik. Tavener albuma így került az érdekes kísérlet kategóriájából az egészségre káros művek szintjére.

5. John Debney: Volt egyszer egy másik AmerikaNehéz volt az idén kiválasztani, melyik művével szerepeljen a listán John Debney, a filmzenevilág tékozló fiúja. A 2004-es A passió óta folyamatos csúszásban lévő szerző a fenékreesős tucatvígjátékok elvállalásával meríti ki magát, ahelyett hogy egy kis minimális színvonalat tartana. Az Oscar-jelöléssel csak annyi változott, hogy ezeket a zenéket már ki is adják. Az idei felhozatal még a tavalyinál is problémásabb, s bár a Hangyaboy című animációs film még műfajilag megfelelő színvonalat hoz, a Volt egyszer egy másik Amerika kétes értékű kooperáció. Az Outkast hip-hop filmjében a két multitálentum már annyi mindent csinál, hogy érthetetlen, miért nem vállalták el a score megírását is a dalok mellett - a végeredmény így John Debney karrierjének egyik mélypontja lett.


 

Az év kiadványai:

Elmer Bernstein: Elmer Bernstein's Film Music CollectionA tizenkét lemezes szuperdoboz tartalmazza Elmer Bernstein teljes zenei anyagát, melyet még a '70-es években vett fel Amber nevű kiadója számára. A filmzenetörténeti arany- és ezüstkor klasszikusai között megtalálhatóak Franz Waxman, Dimitri Tiomkin, Rózsa Miklós és Bernard Herrmann zenéinek újravezényelt változatai, kiváló minőségben tálalva.

Amazing StoriesKétszer két lemez mutatja be Steven Spielberg nálunk alig ismert különleges sorozatának zenei anyagát. A lemezek érdekessége, hogy Hollywood legnagyobb nevei találhatóak a listán: a főtémát író John Williams mellett Danny Elfmantól, Jerry Goldsmith-től, Georges Delerue-től, Bruce Broughtontól és számos más híres zeneszerzőtől találhatunk itt értékes és eddig publikálatlan darabokat.

Henry Mancini: Életerő (Deluxe Edition)Az "olyan rossz, hogy már jó" filmből kinövő kultusz sci-fi/horrorban a 2001: Űrodüsszeia eposzi méreteit idéző űrmissziótól a Földet leigázni készülő meztelen vámpírnőkig minden megtalálható. A különleges deluxe-kiadvány nem csupán az eredeti album anyagát tartalmazza, hanem elérhetővé teszi Henry Mancini teljes zenéjét és Michael Kamen eddig elveszettnek hitt kiegészítő score-ját is.

Tom and Jerry & Tex Avery Too! – Vol. 1 The 1950'sA rajzfilmzenék túlságosan is mellőzött világában igazán üdítő a Film Score Monthly kétlemezes kiadványa, mely Scott Bradley klasszikus Tom és Jerry-zenéiből nyújt ízelítőt. Az albumon a macska-egér páros klasszikus kalandjai szerepelnek: a francia testőr-paródiától a közös bébicsőszködésig számos motívum lehet ismerős a gyerekkori élményekből. A Tom és Jerry-zenék mellett pár Tex Avery-rövidfilm (Droopy kutyával a főszerepben) is helyet kapott a CD-n.

Elmer Bernstein: SzellemirtókElmer Bernstein klasszikus vígjátékzenéje huszonkét év után került végre hivatalos kiadásra, kiváló hangminőségben és számos bónuszdarabbal megspékelve. Igazi laza főtéma és vidám akciódarabok, megfelelő szintetizátor-segédlettel ellátva. A Varése CD Club idei legjobb kiadása.


 

Egyéb említésre méltó események, személyek:

Az év legjobb televíziós zenéje: Ki vagy, doki?A Magyarországon az idétlen Ki vagy, doki? címmel futó sorozat zenéjét az ifjú tehetség, Murray Gold szerzi. Az első két szezon anyagából megjelent válogatás remek kikapcsolódás, igazi ütős akciódarabokkal és a klasszikus főtéma messze legjobb variációjával. Az elektronikus zenék területén a komponista David Arnold méltó örökösévé válhat.

Az év videojáték zenéje: BLACKNem vagyok nagy játékos, így csak a kiadott zenék jutottak el hozzám. Ezek közül számomra Chris "Giacchino-növendék" Tilton zenéje tetszett legjobban, amit a BLACK című játékhoz komponált. Fogalmam sincs, ez miről szól, de a Michael Giacchinóval közösen írt főtéma és az iTunesról letölthető többi tétel a legkedvesebb számomra az idei termésből.

A legjobb újra felvett darab: Joe, az óriásgorillaEz a Joe, az óriásgorilla nem a James Horner-féle darab, hanem az eredeti Ray Harryhausen-klasszikus. A Monstrous Movie Music újabb klasszikus szörnyzenéket adott ki ezen a remek válogatáson. Max Steiner, Paul Sawtell és az eddigi felvételekről mellőzött Roy Webb szörnyzenéi közül három került végre kiadásra, melyek esetében a B-kategóriás filmekhez A-kategóriás zenék születtek.

A legjobb nem filmzenei felvétel: Swing Can Really Hang You Up the MostAlf Clausen A Simpson család zeneszerzőjeként vált ismertté, de emellett nem adta fel másik szenvedélyét, a jazzt sem. Ez az egyórányi album sodró lendülettel száguld, és sokszor meghallgatható. A műfaj kedvelőinek erősen ajánlott darab.

Az év legnagyobb csalódása: Mission: Impossible IIIMichael Giacchino Alias munkájának rajongójaként nagy élvezettel vártam a sorozatalkotó J.J. Abrams és a zeneszerző első mozifilmes munkáját. A felvételen készült fotók (melyeken egy 112 tagú zenekar játszott) igazi nagyzenekari akciócsemegét helyeztek kilátásba, és még az első hangminták is ígéretesek voltak. A film és a zene külön-külön is nagy csalódás lett - de az utóbbi jobban fájt. A léc is talán túl magasra volt helyezve, de Giacchino zenéje minden szinten csalódást okozott, ráadásul a hatalmas zenekar teljesen elolvadt a CD-n, ahol már csak egy iskolai zenekart hallottam. A rivális kémfilm, a Casino Royale nagy szerencséje, hogy ott abszolút nem voltak elvárásaim, így csalódás sem ért.

Az év felfedezettje: Murray GoldBár a Ki vagy, doki?-széria 2005-ös, Murray Gold csak egy évvel később kapott kiadott CD-t, így ő lett az év felfedezettje. Csak így tovább!

Az év igazolatlan hiányzója: John WilliamsA mester egész évben lapult, talán az előző húzós évet pihente ki, amikor is négy zenét hozott össze igen rövid idő alatt. Ennek ellenére a jövő évi Grammy-díj átadón két jelölést is kapott filmzenei munkássága. Remélhetőleg jövőre ismét ringbe száll, és új zenéket ír - a Münchennél azért jobbakat...

 

Ha 2006-ot röviden kellene jellemeznem, akkor azt mondanám, hogy az utolsó egy-két hónapot kivéve a filmzenetermés nem igazán volt kiemelkedő. De persze ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni, hiszen több olyan dolog is volt 2006-ban - csalódás éppúgy, mint meglepetés -, amit érdemes megemlíteni. A magam részéről a legnagyobb negatívumot talán az jelenti, hogy nemigen volt olyan produkció, amelynek aláfestő dallamait hetekkel, hónapokkal előtte körömrágás közepette vártam volna, s kedvenceim - James Newton Howardot kivéve - egyáltalán nem alkottak idén olyan maradandó alkotásokat, mint mondjuk tavaly vagy azelőtt. Ám mint mindennek, ennek is voltak pozitív oldalai: több, eddig figyelmen kívül hagyott filmzenét hallgathattam meg, illetve a számomra csak névről (vagy úgy se) ismert komponisták alkotásaira is több időt szentelhettem. Ezáltal felfedeztem többek között Christopher Young 1993-as Halálos árnyék ihlette munkáját, illetve átértékelődött a tavaly általam igencsak alulpontozott Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, valamint a King Kong - mentségemre váljék, hogy ez utóbbiakhoz nagyban hozzájárult a filmek megtekintése is, amit eddig szintén kerültem. 

Mindent összevetve azonban egyáltalán nincs okom a panaszra, ugyanis idén két spanyolországi filmzenés rendezvényen is részt vehettem (melyeknek Madrid, valamint Ubeda adott otthont), ahol szerkesztőtársaimmal együtt több olyan neves komponistával volt módom találkozni, és előadásukat, koncertjüket meghallgatni, akiket munkáik révén régóta tisztelek, becsülök, s az már csak hab volt azon a bizonyos tortán, hogy köztük volt a legnagyobb kedvencem, Hans Zimmer is.

Sajnos 2006-ban több nagyszerű komponistát is elvesztettünk, akik közül a legnagyobb népszerűségnek Basil Poledouris örvendett. Elhunyt a Godzilla-filmekkel világszerte ismertté vált Akira Ifukube is, valamint nemrég Shirley Walker, akit legtöbben a Végső állomás szerzőjeként azonosítottak be. Ám emlékük sohasem fakul meg: ezek a remek művészemberek munkásságuk révén örökké velünk maradnak.

Listám ismertetése előtt fontosnak tartom megjegyezni, hogy összeállításom során kizárólag azokat a filmzenéket vettem alapul, melyek megjelenése 2006-ban volt (tehát hiába készült el 2006-ban mondjuk Hans Zimmer Holiday-e, vagy Brian Tyler Elszakítvája, a januári albummegjelenések miatt nem volt lehetőségem meghallgatni őket, így csak a 2007-es összesítésben szerepelhetnek majd).
 

Legjobb filmzene: 

1. Craig Armstrong: World Trade CenterNem sok Craig Armstrong-művet ismertem idáig (ebből adódóan talán csak nekem szolgál ekkora meglepetéssel a szerző ezen munkája), de a WTC-vel nagyot nőtt a szememben. Hatvanpercnyi lassú folyású, melankolikus mű, amely a kiváló zenei élmény mellett méltó emléket állít az áldozatoknak is. 

2. James Newton Howard: Lány a vízbenVéleményem szerint James Newton Howard írta meg az év legszebb tételét: a "The Healing" már önmagában is feltornázná az albumot a toplista elejére, ám szerencsére az összes többi tétel is hasonló színvonalú lett. A komponista a Jelek után újfent olyan művet szerzett M. Night Shyamalan filmjéhez, amitől tátva maradt a szám. 

3. Mychael Danna: A születésTavaly a Capote-val, idén pedig ezzel bizonyított nálam Mychael Danna. A nagyzenekar és a különféle tradicionális hangszerek, valamint a kórus egyvelegéből felépülő mű majdnem akkora hatást gyakorolt rám, mint annak idején John Debney A passióval.


 

Az év meglepetése:

1. Aaron Zigman: FlickaAaron Zigman felől ezidáig nemigen hallottam, ám a Flicka ismeretében a jövőben nagyon oda fogok rá figyelni. Az ilyen típusú filmekhez illő zenék íratlan szabályait nem megszegve, kereteit nem átlépve egy olyan művet alkotott, melynek hallgatása során gondolataink percek alatt a vadregényes tájakra kalandoznak.

2. Roque Banos: Alatriste kapitányRoque Banos nemcsak közvetlen ember, hanem jó zeneszerző is. Az idei spanyol események arra ösztönöztek, hogy több figyelmet szenteljek az európai filmzenékre, s íme, máris egy számomra kimagasló muzsika: az Alatriste kapitány könnyedén ringbe szállhatna a hollywoodi alkotásokkal.

3. Nick Glennie-Smith: Szabadság, szerelemEz kettős meglepetéssel szolgált számomra: egyfelől, hogy egy magyar filmhez végre olyan szerzőt fogadtak fel, aki képes igazi filmzenével előállni, a másik, hogy az egyik főtémája a Himnuszon alapszik. Tény, hogy bizonyos szempontból Remote Control-os "műzene", de legalább nem a sokadik semmitmondó hazai aláfestések egyike.


 

Legrosszabb filmzene:

1. Gustavo Santaolalla: BábelHihetetlen. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire mérges egy zene hallgatása közben. Végig azon reménykedtem, hogy az előadó húrja előbb elpattan majd, mint az enyém, de nem így történt. Gustavo Santaolalla neve nekem már-már egyet jelent a "Nehogy megvásárold!" mondattal.

2. Moro No Brasil soundtrackEz nekem túl tradicionális. A hamisítatlan brazil zenei világ kedvelői számára azonban tökéletes választás lehet.

3. John Powell: A United 93-asEzzel egy kicsit bajban vagyok: nem állítom ugyanis egyértelműen, hogy rossz zene, ám számomra nem adott semmi olyan pluszt, mint például a hasonló témájú filmhez készült, de más jellegű World Trade Center. Lehet, hogy eredetibb, azonban hallgatása közben sem a szituációból adódó feszültséget, sem pedig a drámát nem éreztem át.


 

Legjobb kiadások:

1. Howard Shore: A Gyűrűk Ura: A két torony (The Complete Recordings)Ugyanazt a színvonalas dizájnt kapta, mint az első rész aláfestése, így részemről ismét ezt a kiadványt illeti meg a legjobb kiadások kategóriájának legfelső dobogója. Jövő ősszel pedig a trilógia befejező részének hasonló változata is megérkezik...

2. Hans Zimmer: A Karib-tenger kalózai: A holtak kincse (Limited Edition)A japánok ismét kitettek magukért: egy igényes kivitelű kiadványban egyesítették az első és második rész albumait különféle remixekkel, továbbá egy Hans Zimmer-interjút tartalmazó DVD-vel kiegészítve.

3. Trevor Jones: 1st Soncinemad Film Music Festival of Madrid Symphonic ConcertTrevor Jones első koncertjének hangfelvétele nemcsak egy remek válogatás a szerző eddigi munkásságából, hanem egyúttal nosztalgikus érzés is mindazok számára, akik ezen az eseményen jelen lehettek.
 

 

2006 árnyékában

A filmzenerajongók többsége keserű szájízzel zárta a tavalyi évet, és többünk is megmagyarázhatatlan hiányérzettel lépett át a 2007-es esztendőbe. Tragikus, hogy az elmúlt időszakban elképesztően sok neves komponista hagyott itt minket, idén Basil Poledouristól és Shirley Walkertől kellett megválnunk (s mindenképp illik megemlíteni Ligeti György nevét is). Valahogy a filmkészítés is egyre abnormálisabb iramot vesz, nagyon nehéz a komponistáknak tartani a tempót, nem véletlen, hogy a nagyok szép apránként otthagyják a szakmát, vagy csak akkor dolgoznak, ha az általuk szabott munkamorált a producerek biztosítani tudják. John Williams idén szabadságra ment, Alan Silvestri a borvidékéről csupán tingli-tangli animációs filmekhez vagy vígjátékokhoz szerződött (a Távkapcsból való kilépése/kirúgása máig rejtély), James Horner egy szokatlanul témabarát (A király összes embere) és egy minimalista, de annál hangulatosabb (Apocalypto) darabbal jelentkezett, míg James Newton Howard a tőle manapság elvárható magas színvonalon, ám talán igazi klasszikussá nem váló műveket tett le az asztalra. Howard Shore még mindig a Gyűrű-trilógiát pihegi (A tégla teljesen laza és feledhető csuklómunka tőle képességeinek ismeretében), Hans Zimmer jól érzékelhetően vergődött, Thomas Newmannek 2007 elejére érkezik csak két 2006-os munkája, Christopher Young pedig két horrorzenét is írt, de eddig csupán egy (Az átok 2.) jelent meg. Mark Isham és John Powell tekinthető az év két kiemelkedő komponistájának, előbbi öt különböző filmhez komponált zenét (ebből hármat sikerült megismerni, egytől egyig kiváló hallgatnivalók), míg utóbbi két komoly és két kevésbé komoly produkcióval rukkolt elő. Bár sokan kissé erőtlennek tartják a 2006-os évet, ha kicsit elvonatkoztatunk a megszokott fényességektől, és egymás alá összegyűjtjük mindazokat a zenéket, amelyekkel találkozhattunk, csakhamar rájövünk, hogy egyáltalán nincs miért keseregni. Sorrendiség nélkül kiválasztottam öt-öt albumot, amelyet szerintem nem szabad, illetve kötelező kihagyni 2006 terméséből.
 

A 2006-os év legjobbjai:

John Powell: X-Men: Az ellenállás végeMeglepő módon idén egy akciózene vitte a prímet, a népszerű (eddig még) trilógia harmadik darabja egy-egy nagy lapáttal rátesz Michael Kamen, illetve John Ottman egyébként remek muzsikáira. Két kiemelkedően jó téma köré elképesztően dinamikus nagyzenekari művet komponált - a 2006-os év egyik csúcspontját.

James Newton Howard: Lány a vízbenLeginkább színes és változatos felépítettségének köszönhetően M. Night Shyamalan filmjét újabb remekmű kíséri, kétségtelen azonban, hogy a Jelek és A falu sikerét nem múlja felül. Azon ritka albumok egyike, ahol lehetetlen egy tételt kiemelni, az egészet egyben érdemes végighallgatni.

Mark Isham: Fekete DáliaBrian De Palma új filmje még nem jutott el hozzánk a mozikba, a zenéje viszont annál inkább, s Jerry Goldsmith Kínai negyedjéhez vagy Szigorúan bizalmasához hasonló, a negyvenes évek Amerikájának dohányfüstös, jazzes hangulatát idézi, igazi klasszisként. Kár lenne, ha az egyébként nem valami fényes fogadtatásban részesült filmmel együtt feledésbe veszne.

Marco Beltrami: ÓmenAz egyetlen pozitívum, ami az örökérvényű klasszikus 2006-os feldolgozásával kapcsolatban elmondható. A komponista sajátos zenei felfogásában egy olyan mű született, ami egy pillanatig sem akar Jerry Goldsmith eredetijének nyomába érni, és pont ezzel a függetlenségével lesz igazán félelmetes, egyébként briliáns hallgatnivaló.

George Fenton: Bolygónk, a FöldA BBC televíziós társaság legújabb, tizenegyrészes dokumentumfilmjéhez az angol komponista fantasztikus szimfonikus művet komponált, a klasszikus zeneiség szellemében. Szinte az év legutolsó napjaiban került hozzám ez a duplalemezes anyag, de teljesen elvarázsolt, és ismét egy nagy felkiáltójellel hívta fel a figyelmemet a rivaldafényen kívül eső, kivételes tehetségű zeneszerzőkre.


 

A 2006-os év legrosszabbjai:

Hans Zimmer: A Karib-tenger kalózai: A holtak kincseAmennyiben az unalomig ismert zimmeri akciókaland-motívumok, valamint az előző rész szintén semmilyen újdonsággal nem kecsegtető témái egy új köntösben bárkit le bírnak kötni, úgy én tévedek, és ez egy kihagyhatatlan album. Máskülönben borzasztóan idegesítő, a komponista elmúlt tizenöt évének újra és újra előkerülő pillanatait ismét egy új film alá gyűjtő halmaz.

Michael Giacchino: Mission: Impossible IIIEgy fantáziátlan, ide-oda csapongó, gyakorlatilag igazán élvezhető pillanat nélküli album, melyben Giacchino remek zenei tehetségének halvány szikrája sem lelhető fel. Úgy tűnik, hogy a Schifrin-féle klasszikus újraértelmezései rendre kudarcot vallanak, mert sem Danny Elfmannek, sem Hans Zimmernek és Lisa Gerrardnak nem sikerült maradandót alkotnia a korábbi részeknél, s maximum etekintetben eredményes ez a folytatás.

Brian Tyler: Annapolis – Ahol a hősök születnekDavid Arnold Csillagkapujának hű követője, az amerikai pátosz egy újabb jelentéktelen zenei kifejezése, s ezen még Tyler egyébként kiváló hangszerelési készsége és dinamizmusa sem segít. Nem akarom bántani őt, de idei másik albuma, a Halálos iramban: Tokiói hajsza is totál feledhető lett, így összességében nyugodtan mondhatom, hogy Tylertől nem szabad 2006-os zenét hallgatni.

Gustavo Santaolalla: BábelA szerző mostanában egyre idegesítőbb módon agyonajnározott gitárművész, aki ugyanazon recept szerint készülő, ráadásul ugyanazokat a témákat arcátlan módon újból felhasználó albumokat ad ki, a Filmakadémia szűklátókörűségének teljes támogatottságában fürödve. A 21 Gramm egyedisége már jóval halványabban jelentkezett az Oscar-díjjal jutalmazott Túl a barátságon során, s a Bábelt is rég elfelejtenénk, ha nem szúrná egy valamirevaló filmzenei rajongó szemét az a tény, hogy emiatt és hasonszőrű társai miatt marad le számos kiváló muzsika a (mostanra már tényleg csak elvileg) legrangosabbnak kimondott díjátadóról.

Howard Shore: A téglaSem azok, akik Shore elvont és félőrült zenei megoldásaiért, sem pedig azok, akik A Gyűrűk Ura-trilógia hatására kedvelték meg a zeneszerzőt, ebben a flamenco-gitáron előadott semmiségben nem fognak olyan pillanatot találni, amiért igazán szeretik. A kiváló múltja, s a jövőjébe vetett hit miatt megbocsájtható ez a kilengése, de ha véletlenül ezt az utat követné, széles rajongótábor fog szomorúan elpártolni tőle.