Harminc év telt el az Ómen bemutatója óta, s hollywoodi producerek elérkezettnek látták az időt, hogy mai környezetbe átültetve ismét vászonra vigyék Damien, az Antikrisztus első hat évét. Aki az eredeti változatot látta, az szinte egy emberként szögezte le a feldolgozás megtekintése után: bár ne tették volna. Felmerül a kérdés, hogy egy olyan időtálló produkció esetében, mint Richard Donner Ómenje, mi szükség van egy jószerével rendelkezőpróba szintű produkció létrehozására, melynek első órájában tulajdonképpen két teljesen értelmetlen, az eredetiben nem is létező csattanás riasztja csak fel a nézőt a teljes érdektelenségből. A kis Damient megformáló gyermek nem több morcos kissrácnál, akinek maximum a dömperét vehették el, de szó sincs arról, hogy hamarosan világuralomra törne. Az Árpa Attila-hasonmás díjra esélyes Liev Schreiber és a valószínűtlenül túlértékelt Julia Stiles próbálja eljátszani a tragikus sorsú házaspárt, de a beleélésből maximum a tragikusra futotta nekik, s a Ms. Baylockot alakító Mia "Rosemary" Farrow, valamint a Brennan atyát játszó Pete "Kobayashi" Postlethwaite mellett David "Verlaine" Thewlis játéka nyújt csupán némi vigaszt. Intő jel Hollywoodból, hogy egy harminc éve sikeresen vászonra vitt forgatókönyvből a mai kor filmes szakemberei pusztán egy ilyen silány eredményre képesek.


Jómagam nem csupán azért vártam az új Ómen-változatot, mert kíváncsi voltam, hogy például Farrow mennyire bír majd valódi szipirtyóként rémisztgetni, vagy létezik-e még Harvey Stephenshez hasonlóan ördögi vigyorú kisgyermek. Engem elsősorban az érdekelt, hogy Jerry Goldsmith egyetlen Oscar-díjas zenéje, a valódi klasszikusként kezelt Ómen mellett miként fog hangzani az új mű. Ahogy az Elemi ösztön 2. kapcsán is leszögezhettük, nincs nehezebb feladat olyan zenét komponálni, amelynek elődjét a Mester szerezte, s miután kiderült, hogy a horrorzene műfajának egyik legjelesebb képviselője, Marco Beltrami vállalta a kihívást, pláne nőtt a félelemmel vegyes kíváncsiságom. Bár napjaink legtehetségesebb zeneszerzőjének tartom, s számára köztudottan nem ismeretlen egy sötét tónusú, vészjósló nagyzenekari mű megkomponálása, egy Goldsmith-zene újrakomponálásába simán beletörhetett volna a karmesteri pálcája.

Kivéve persze akkor, ha úgy határoz, hogy egy teljesen más zenei megközelítést választ az egyébként jelenetről jelenetre stimmelő remake-hez. Márpedig Beltrami műve alig emlékeztet az eredeti Ómenre, így önálló hallgatásakor kellően el tudunk vonatkoztatni, s kizárólag úgy tekinteni az albumra, mint a komponista egy új zenéjére – mint variáció egy témára. Az új film létrehozásából egyértelműen ő profitálhat egyedül, hiszen kiváló hallgatnivalót hozott létre, amely félelmetes mélységein túl olykor csodálatos perceket is okoz, nem beszélve a komponistára oly jellemző lendületes nagyzenekari tombolásokról. Nyilvánvalóan nem lesz majd olyan értékű, mint Goldsmith zenéje, de egy újrafeldolgozáshoz nem is baj, ha nem élete főművét írja meg, viszont ismét egy erős jelzés, hogy a jövőben is illik számolni vele.


A fiatal komponista a Mimic – A júdás faj, a Faculty – Az invázium, vagy a Pokolfajzat során tökélyre fejlesztett ördögi zenei mélységeit itt is többször megtapasztalhatjuk. Rögtön a "The Omen Main Titles"-ben egy tompa és hátborzongató fahangon kattogó effekt indít, majd kontrafagott borzolja a kedélyeket pokoli recsegéssel. Az ehhez fentről lefelé lépkedő nyolchangú fuvola-motívum adja a tulajdonképpeni főtémát, melyet aztán Beltrami a maga szokásos módján további szólamok disszonáns bekapcsolódásával tesz egyre erőteljesebbé. Ez a főtéma végigkíséri az albumot, olykor kissé megvariálva, mint például a kórus sikolyával megtámogatott "Ambassador Gets Fired", a suttogásokkal teli "New House / Damien's Deliverance" második része, vagy a végén a "Boy Genius". Ami mindenképpen eltérő – s emiatt akár további ellenszenvet válthat ki az eredeti Goldsmith-mű rajongóiból –, hogy az egész muzsika során a zeneszerző mellőzte a masszív kórus jelenlétét. Csupán pár alapmotívum érzékelteti a tisztelgést az eredeti Ómen előtt, főleg a zongorás, lassú téma, mely halványan visszaköszön a fájdalommal teli "Kate Doubts" végén, illetve a stáblistára kárhoztatott, egyébként zseniális Goldsmith-variáció, az utolsó "Omen 76/06". Itt Beltrami a saját zenei világát ötvözte az ismert Ómen-tételekkel, köztük az "Ave Satani"-val, s egy elképesztő erejű montázst komponált a saját bevallása szerint is példaképének tartott Goldsmith zenéjéből.

A Sátán igazi hatalmát számos tételben megtapasztalhatjuk: a "The Nanny's Noose" Bernard Herrmannt és Muszorgszkijt idéző éles harmóniákkal borzolja az idegeket, míg a "Damien's Tantrum"-ban a Psychot idéző vonósalapon szólalnak meg a különböző káosz-szerű szólamok. A "More Tantrums" egy alapvetően szimfonikus score-ban ritkán hallható jelenséggel kooperál, az ütemesen játszó zenekart ugyanis egyszer csak megfordítja, s a mindaddig hallható hangszerek hirtelen visszafelé játszanak, míg az ördögi kórus el nem suttogja az "Ave Satani" négy fő sorát. Kiemelkedő pont még "Ms. Baylock" témája, amely a Pokolfajzat lassabb és mélyebb tételeire emlékeztet, s amit az ereszkedő hanglejtésű fuvolisták kakofón játékával zár. Ugyanezzel a témával nyit az album talán legjobb tétele, a "Scooter", melyben a rollerező Damient segíti a szerző Én, a robotjából ismerős, lassan építkező zenekari játék: elképesztő és megállíthatatlan dinamikájú muzsika, főszerepben a rettenetesen recsegő rézfúvósokkal, végül pedig a nyitányból ismerős kontrafagott szinte kárörvendő kacagást sejtető hangjaival. Ez a lendület részleteiben visszaköszön a leghosszabb "On the Heels of Spiletto"-ban is, ahol a nyomozás baljós zenei kíséretében felsejlő megoldás némiképp Hans Zimmer és James Newton Howard Batman: Kezdődik!-jének heves vonósjátékára emlékeztethet. Két vérbeli Beltrami-akciózene is megbújik a tételek között: a "Dogs in the Cemetery", illetve az "Altar of Sacrifice" fülsiketítő vonóssikolyai, eszeveszett dobok adta különös ritmusképei, mindent elsöprő hangereje és éles rézfúvós felhorkanásai mind a zeneszerző – az évek során fokozatosan kialakított – zenei világának állandó részesei. Nem feltétlenül kellemes és hallgatóbarát muzsikák ezek, de vitathatatlanul egyedi és nem megszokott hangvételről beszélhetünk.


A családi idill, vagy az azt körülölelő tragédia csendes tételeiben azért meggyőződhetünk arról is, hogy nem csupán a disszonáns csörgés-zörgéshez ért a komponista. A "The Adoption" vagy a "New Home" lágy harmóniái, fuvola és hárfa duettje, valamint a klarinét és a vonósok csendes és szép játéka egyfajta párja Goldsmith szerelmi témájának. A "The Funeral" zongoraszólója Craig Armstrong (A csendes amerikai) legszebb pillanatait idézi, és egyébként a filmben is főszereplőjévé válik a zenén kívül teljesen elnémított temetői jelenetnek. Ezt az egy tételt leszámítva alapvetően filmen kívül válik csak igazán kiemelkedővé Marco Beltrami Ómenje, ami pusztán címében egyezik meg nagy elődjével, és nem is illik más szempontból összehasonlítani őket. A komponista tökéletes munkát végzett, bátran kísérletezett, s úgy szakadt el a sokak által magasra felállított elvárásoktól, hogy azért a végén megmutatta: tudott volna az eredetihez hasonló hangvételű művet alkotni, de nem ez volt a célja. Zenéje remekül illik az egyre nívósabb filmográfiájába, egy kiválóan hangszerelt, kellően félelmetes albumról beszélhetünk, s abban egész biztos vagyok, hogy a szerencsétlen feldolgozást csak emiatt fogjuk még később is emlegetni.