Egy apró szülői figyelmetlenség következtében az antarktiszi pingvintársadalom egy meglehetősen sajátos egyéniséggel gyarapodik, azonban bármennyire is próbálkozik Totyi beilleszkedni, valahogy mindig kilóg a többiek közül. Míg a régi szokásoknak megfelelően társai már mindannyian kitalálták azt a dalt, amellyel szívük hölgyét majdan meghódíthatják, a kis frakkos dalolászós próbálkozásai rendre kínos kudarcba fulladnak. Egy dologban viszont kétségkívül tehetségesebb másoknál: a szív dalának ritmusát így az ő esetében táncos lábainak ütemes csattogása váltja fel.

A mozivásznakról lassan már le sem zavarható pingvinek (nemsokára jön egy újabb film, amelyben éppen szörfözni fognak) legújabb csapata egy számítógép-animációs produkcióban trappolt be a mozikba, a rendező pedig nem más, mint az inkább élő szereplős filmekben munkálkodó George Miller (Mad Max). A legapróbb hópehelyig tökéletes animációt természetesen most sem érheti kifogás, a történettel azonban már más a helyzet. A játékidő feléig azon tűnődtem, hogy bármennyire is kedves – vagy éppen bosszantó – figurák népesítik be ezt a mesesarkvidéket, nagyon úgy tűnt, hogy a vékonyka sztori valójában csak álca, mely igazából csak minél több, játékidőt kitöltő dalt hivatott összekötni. A második félben aztán fordult egy aprót a kocka, és gyerekfilmhez képest komorabb hangulat köszöntött be, némi moralizálással egybekötve az emberi felelősségről. A Földet elpusztító gondolkodásunkat nem fogja megváltoztatni, de azért az egy jelenetért már érdemes megnézni, melyben teljesen átélhető, hogy miként is érezhet egy fogságba esett rémült állat.


Sajnos a hazai moziváltozat a célcsoport számára teljesen távolságtartónak, sőt működésképtelennek tűnhet, hiszen a dalok, amelyek valamelyest a szereplők párbeszédei gyanánt is működnének, nem lettek magyarra áthangszerelve, ráadásul a feliratozás hiánya még a nagyobbak számára is zavaró lehet. Felnőtt szemszögből már élvezhetőbb, mert a felvételek nagyobb része rendben van. Ugyan elég ritkán szoktunk csak betétdalokból álló CD-ket elemezni, néha azonban befutnak a hetente megjelenő Inspired by albumokon túl értékelhető válogatásalbumok is. Nem igazán vagyok a kereskedelmi rádiók és a belőlük kifolyó, vitatható minőségű egynyári slágerek ideális célpontja, de azt elismerem, hogy a fősodorban is akad bőven olyan felvétel, amely értéket képvisel. A Táncoló talpak soundtrackjére is túlnyomórészt ilyenek kerültek szerencsére.

A film akár egy gyerekmusicalnek is vehető, mert a dalok helyenként részét képezik a cselekménynek, nem pedig a háttérben szólnak – igaz, nagyobb részük feldolgozás. Az eredeti szinkronhangok közt megtaláljuk Robin Williamst, Nicole Kidmant, Hugh Jackmant, Brittany Murphyt, Hugo Weavinget és Elijah Woodot, ráadásul az első négy színész énekel is. A CD első dala rögtön helyezést is jelent, hiszen Prince (aki ezúttal mellőzte korábbi, Symbol, TAFKAP és egyéb érdekes elnevezéseit, s a borítón teljes nevén, Prince Rogers Nelsonként szerepel) a jókedvű "The Song of the Heart"-tal egy darab Golden Globe-szobor tulajdonosa lett. És ha már Prince: egy Tom Jones előadásában ismertté vált szerzeménye is megtalálható a CD-n, ezúttal Nicole Kidmannel. A már a Moulin Rouge-ban is éneklő színésznő kissé affektálósra vette a figurát, őt próbálja ellensúlyozni Hugh Jackman a dal ("The Kiss / Heartbreak Hotel") közepén egy Elvis-paródiával. Brittany Murphy (aki Paul Oakenfold legutóbbi albumán is énekelt) helytálló hangjára hatalmas kórus segít rá a Queen "Somebody to Love"-jának nem is rossz feldolgozásában, de ő adja elő a "Boogie Wonderland"-et is. Az eredetiben az Earth, Wind & Fire-től ismert nóta ezúttal revüköntösbe lett bújtatva. Robin Williams is kedvet kapott az énekléshez, és mint egy mexikói Frank Sinatra, úgy énekli el a "My Way (A Mi Manerá)"-t.


A The Beach Boys szokásos napfényes vidámkodása a "Do It Again", amely a tömeges vízbeugrás jelenete alatt szól, az "I Wish" pedig három bivalyerős hang (Patti LaBelle, Yolanda Adams és Fantasia Barrino) meg egy hatásos gospelkórus együttműködése. Merész húzás volt a Steve Miller Band egyetlen világslágerének refrénjévé tenni Boy George egyik legismertebb felvételét, de Jason Mraz és a The Pretenders énekesnőjének, Chrissie Hynde-nak bejött ("The Joker / Everything I Own"). Akad még egy efféle összevonás, k.d. lang énekli el John Lennon és Paul McCartney két szomorkás balladáját ("Golden Slumbers / The End").


Nem lehet kihagyni az erősen egyszer – vagy egyszer sem – hallgatós kategóriába sorolható szerzemények említését. Számomra ide tartozik Gia Farrell "Hit Me Up" című, leginkább a Destiny's Child stílusába passzoló "tizenkettő egy tucat" száma, Pink rettenetes Stevie Wonder-átirata ("Tell Me Something"), illetve a The Brand New Heavies funkyja ("Jump N' Move"), Jamalski hátborzongatóan rossz rapjével.


Egyetlen instrumentális tétel került fel a soundtrackre, a film zeneszerzőjének, John Powellnek a kompozíciója – és ez az egész kiadvány fénypontja. A "The Story of Mumble Happy Feet" egy olyan ötperces hangulati utazás, melyben a score jellegzetes motívumai lettek összeillesztve. Ebből itt csak az derül ki, hogy mennyire tehetséges a szerző, de szerencsére munkája megjelent önálló lemezen. A művész szerepe azonban nem merült ki a score-ban, és ez az, ami jobbá teszi ezt a válogatásalbumot tucatszámra kiadásra kerülő társaitól. Powell a kezdetektől ott bábáskodott a zenei anyag nagy része felett, és néhány kivételével ez érezhető is: többször feldübörgő kórus, műfaji stílusjegyek alkalmazása, a szimfonikus zenekar bevetése is jellemző a számokra. Ráadásként többségük is igényesebb, egyben kuriózumuk, hogy ismert színészeket hallhatunk bennük énekelni, azaz minden összeállt ahhoz, hogy ne egy újabb olyan lemezként tekintsünk a CD-re, amely csakis a pénz minél gyorsabb besöprése miatt készült el.