Sid, Manfréd és Diego, a három jégkorszaki szaki ismét mókás kaland előtt áll, s bár vérük nem vált vízzé az első részt követően, az őket körülvevő jéghegyek lassacskán annál inkább, s ez menekülésre készteti az időközben csordavezetőkké avanzsált hőseinket. A 20th Century Fox stúdió a méltán sikeres Jégkorszak után hamarjában elkészítette a folytatást (főként annak őrült makkhajhász motkányára alapozva), de valahol útközben mintha elhagyta volna forgatókönyvíróját. Talán ezzel magyarázható, hogy a megszeppent stáb csupán lapos helyzetkomikumokat helyezett egymás mögé, s dramaturgiailag felesleges (és jónak sem nevezhető) jelenetekkel dagasztotta a hirtelenjében vészesen röviddé vált játékidőt. A szerethető figurák egyénisége jóval kopottabb, mint az első részben, a történet nemkülönben, poén pedig csak elvétve érkezik, s az sem talál mindig célba. Sok rosszat azonban nem érdemes róla mondani, mert ezek az apróságok a legkisebb korosztálynak valószínűleg nem tűnnek fel – ők ennek a nagy olvadásnak, mely egyszerű meseként megállja a helyét, ugyanolyan lelkes rajongói lesznek.


Ahogy a stáb is szinte teljesen lecserélődött az első részhez képest (bár a rendező Chris Wedge azért tiszteletét tette a folytatásban, hiszen ő adta hangját Scrat, a motkány figurájának), a zeneszerzői poszton is változás történt. David Newman, a legendás filmzeneszerző-klán elsősorban B-kategóriás vígjátékokra szakosodott tagja jegyzi az első Jégkorszak zenéjét, de a folytatásra már az animációs filmek területén szintén nagy tapasztalattal bíró John Powell érkezett. A fiatal és tehetséges komponista korábban Harry Gregson-Williamsszel együtt dolgozott a Z, a hangya, a Csibefutam, valamint a Shrek zenéin, s míg szerzőtársa azóta a Szinbád – A hét tenger legendája és a Shrek 2. révén bizonyította, hogy önállóan is képes ezen könnyed műfajon belül helytállni, Powell számára a tavalyi Robotok volt a szóló-debütálás – méghozzá nem is akármilyen.

A mérleget kiegyenlítendő, ismét rajta volt a sor, hogy egy tőle megszokott minőségű, vidám muzsikát prezentáljon a filmzenerajongók számára, s a Jégkorszak 2. – Az olvadás pontosan meg is felel az elvárásoknak. Mivel sokkal közelebbinek érzem John Powell zenei világát magamhoz, mint David Newmanét, ezért nem is bocsájtkoznék különösebben összehasonlítgatásokba. Mint ahogy azt is mellőzném, hogy a fentebb felsorolt muzsikáival próbáljam meg összevetni ezt a mostani, bő egyórányi anyagot, hiszen ember legyen a talpán, aki a számos, gyors szólamváltogatásból létrehozott zenei pörgés közben meg tudja mondani, hogy ez és ez pontosan hol szólt például a Shrek alatt. A rajzfilmek zenéiben mindig megvolt a hasonlóság, hiszen a gyors akció alatti játékosságra legalább olyan bevált fordulatok léteznek, mint a családi drámák vagy horrorfilmek esetében. Powell pedig ért ehhez, és könnyed, minden pillanatában élvezhető végeredményt tálal elénk, egy jócskán felturbózott fúvósrészleggel rendelkező zenekar segítségével.


A nyitó "The Waterpark" pillanatokon belül ráhangol minket a mókára, s kellemes ritmuskísérettel adja elő a tulajdonképpeni főtémát, mely nyomokban a Csibefutamot idézheti fel bennünk. Az apró hajlításokkal színesebbé tett motívumok már a Robotokban is fellelhetőek voltak, s amolyan powelli védjegynek is tekinthető, ahogy a zenekar egy picit becsiccsentett dalnok benyomását kelti. A rajzfilmeknél oly jellemző, úgynevezett "mackótáncoltatós" (mondhatjuk így is: "umca-umca") megoldásoknak se szeri, se száma aztán az album során, erre kiváló példa a fantasztikus tempójú "Sad Manny and the Possums", vagy a kicsit visszafogottabb, főleg vonósok pizzicatójával teli "Travelling with Possums". A két mammut bensőséges kapcsolatának (akik közül az egyik ugye elvileg egy oposszum) csendesebb zenei kifejezése a hamisítatlan vígjátéki aláfestések legjavából építkezik: minden Danny Elfmantől vagy Marc Shaimantől megszokott vidámság megtalálható a tubára alapozó, halk cintányérral ritmust diktált zenék között, ahol a klarinét trillái vagy a hegedű néha közbeszóló gyors pengetései folyamatosan fenntartják a hallgató figyelmét. Ilyen például "Manny and Ellie Meet", a gitárjátékkal még hangulatosabbá tett "12 Ton Mammoth & a 10 Ton Possum", vagy a cirkuszi parádékra jellemző gazdag fúvósfanfárral kibővített "Extreme Possum".

A légkörrel párhuzamosan (össze)melegedő mammutpárnak természetesen romantikusabb pillanatai is vannak, ilyenkor Powell lényegesen lassít a fékevesztett lendületen, s finom csilingeléssel, lágy  oboa-, és fuvolaszólókkal, vagy épp szívet melengető, mély harmóniákkal varázsol ("Log Moving", de főként a csodaszép "Ellie Remembers" vagy a "Goodnight Sweet Possums"). A fő hangsúly azonban a veszélyeztetettségből fakadó kemény akción van, s ilyenkor bizony az egész zenekar belead apait-anyait, hogy megfelelő hangerőn kísérhesse a mozgalmas látványt. Az "Attack from Below the Ice" erős lüktetéséhez furcsán kattogó ütőshangszer hangja párosul, a "Foggy Balance" mintha az Ál/arc alapjára épített Shrek-utóérzet lenne, de ebbe a dinamikus halmazba sorolhatjuk a "Rescues All Around" és a "Scrat to the Rescue" című tételeket is. A rezesek szolgáltatják a muzsika monumentális erejét, egyszersmind a mammutok méltóságteljes megjelenésének fanfárszerű zenei kíséretét is. A "Call of the Mammoth", illetve a "Mannie to the Rescue"-ban hallható témán kívül leginkább a történet igazi lezárásánál érezhetjük ezt: a komponista igazi Hans Zimmer-tanítvány módjára prezentál nekünk grandiózus finálét a "Mammoths" című tételben. Ideális esetben hátborzongató élményt is nyújthat ez a rövid másfél percnyi muzsika, bár azt nem mondhatjuk, hogy soha nem hallottunk még ilyet. Az "Into the Sunset" gitáron előadott, némileg melankolikus hangulatot árasztó csendességét végül azért az egész albumhoz méltó vidám lezárás követi, s bendzsóval kísérve visszatér a "The Waterpark"-ból ismert téma.


Akadnak az albumon érdekes zenei pillanatok is, ilyen például Sid törzsi éneke, a "Sid's Sing-a-Long" John Leguizamo előadásában, vagy a megkérdőjelezhető szerepű és minőségű musicalbetét, a keselyűkórus által prezentált "Food Glorious Food" is. Mindenképpen kiemelkedő azonban Aram Hacsaturján Spartacus című művének "Adagio"-tétele, a "The Pearly Gates", mint Scrat és álmai makkja találkozásának fantasztikus aláfestése. A modernkori utómunkákhoz szokott zenebarát fül számára mindig öröm egy ehhez fogható klasszikust ilyen tiszta körülmények között hallgatni. Ahogy maga az egész album is egy erőtlennek semmiképp sem nevezhető örömzene, minden olyan stílusjeggyel felvértezve, ami az animációs filmek aláfestéseitől elvárható. Azt dőreség lenne állítani, hogy Powell életművének kiemelkedő darabjáról van szó, de arra bőven elég, hogy megbizonyosodjunk tökéletes hangszerelési tudásáról, s szerezzünk magunknak egy óra önfeledt zenei vidámságot, pláne így nyárelőn. John Powell remélhetőleg még úgyis tartogat számunkra idén pár kemény pillanatot, például az X-Men: Az ellenállás végénél.