A huszonegyedik James Bond-kaland más, mint a többi. A producerek és Martin Campbell rendező a Casino Royale-lal egy olyan új nyomvonalat követtek, amivel kibővíthetnék a rajongóbázist. Az Ian Fleming első regénye alapján készült film elméletileg Bond első kalandját mesélné el száznegyven percben, tökéletes szórakozást nyújtva azoknak, akik még sosem láttak Bond-filmet, vagy nem szerették a régiek tradícióit. Az egész mozit egy kártyameccs köré szervező direktor jónak látta, ha minden korábbi hagyományt ledob a sorozatról – a holt teherré vált törzsközönséggel együtt, akiknek amúgy semmi bajuk nem volt a formulával. Az elméleti fejtegetések helyett azonban koncentráljunk az aláfestésre.


Ahogy a filmtől, úgy a zenétől sem kapunk meg minden olyan elemet, amit egy Bond-kalandtól elvárhatnánk. Míg a film esetében erre nagyjából előre felkészítették a nézőt, a hallgatót csúnya meglepetések érhetik a filmzene megvásárlása után. Akik egy zseniális főcímdalt, a James Bond-főtéma újabb variációját, fantasztikus akciótételeket, bombasztikus megoldásokat várnak David Arnoldtól, azok bizony hiába vártak eddig, mivel ezek nem találhatóak meg az albumon. Helyette valami más került fel rá.

A Casino Royale főcímdalát David Arnold Chris Cornell-lel, a Soundgarden egykori énekesével közösen írta, a végeredmény pedig szintén nem szokványos. A "You Know My Name" című kompozíció enyhén a Bond-téma elemeit villantja fel, és instrumentális formában igencsak ütős akciótéma, amely egy ideig megfelelően helyettesíti a szokásos "James Bond Theme"-et. Dalként előadva viszont egy tinédzsereknek írt szerelmes rockdalra emlékeztet, mely sem tematikájában, sem szövegében nem adja vissza a Bond-érzést, mégis fontos eleme a filmzenének, így illene szerepelnie az albumon. De nincs ott. A Sony úgy döntött, hogy a főcímdalt csak maxi lemezen lehessen megvásárolni, a CD-n nem szerepel, így az egyetlen említésre méltó motívum teljes fejlődését sosem hallhatjuk, lévén az egész zene alapkövét lefelejtették a lemezről.


A Bond-téma is csak nagy ritkán bukkan fel a lemezen, aminek a rendező és a zeneszerző külön elméletet szentelt. Lévén ez a film (lenne) Bond első kalandja, a témának semmi keresnivalója a mozi zenéjében, csak apróbb elemei hangzanak el az akciótételek során, de a főmelódia csak az alkotás legvégén bukkan fel. A Casino Royale utolsó jeleneténél felcsendülő "The Name's Bond... James Bond" igen sovány vigasz a több mint kétórás mellőzésért, meglepően tradicionális hangszerelése (a gitárnál David Arnold személyesen!) miatt igencsak antiklimatikussá teszi a darabot. Az elmúlt években számtalan jobb átdolgozást hallhattunk Arnoldtól és másoktól is, így a beígért nagy finálé elmarad.


Ami a score-t illeti, az album csúcspontja a két akciótétel, amelyek hozzák Arnold szokásos színvonalát, és önmagukban hallgatva is elég szórakoztatóak. Az "African Rundown" című nyitódarab és a "Miami International" együtt majdnem húsz perc hosszúak, és nagyon pontosan követik az akciójeleneteket. Az egzotikus ütőhangszerek szakértője, Pete Lockett mindkettőben szerepel, ő adja a darabok hajtóerejét. Ezek a szerzemények bizonyítják, hogy Arnold köszöni, jól van, az akciótémák területén még mindig képes izgalmas ötleteket produkálni akár tizenkét percig is! Sajnos a film témája nem ad több ilyen megoldásra alkalmat, így a tradicionális akciózene szerelmeseinek csak ennyi jutott.

Két női karakter számára íródott romantikus tétel. A "Solange" és a "Vesper" című kompozíciók legtisztább formájukban mutatják be a hölgyeknek írt kíséretet. Bár egyik sem túl eredeti, önmagukban nagyon kellemes témák, és a tényleges score-ba is szépen vannak beleszőve. A Solange-téma John Barry Moonraker – Holdkelte ihlette zenéjére és hangszerelési technikájára emlékeztet leginkább, a fafúvósokra átdolgozott verzió pedig igen hatásos a moziban. A Vesper-téma meglepően visszafogott, és szinte túlságosan is egyszerű. A zongorán előadott verzió nagyon szép, önálló gyakorlódarab lehetne kezdő billentyűsök számára, van egyfajta olyan bája, ami eddig szinte az összes Arnold-féle romantikus tételből hiányzott. Ha az egész lemez ilyen motívumokból állna, boldogak lehetnénk. De...


Mint említettem, a film több kártyapartira fókuszál igen hosszú ideig, ide pedig Arnoldnak olyan darabokat kellett írnia, amelyek nem zavarják túlságosan a játékot. Az ilyen mentalitással készült "tapétazenék" lehetnek bármilyen szépek, hallgatásuk hosszabb távon épp olyan izgalmas, mint egy üres fal nézegetése. A score több mint fele efféle jelenetfüggő, önmagában kevés esztétikai élményt nyújtó darabot tartalmaz, és Bond-lemeztől szokatlan módon, egy idő után kifejezetten unalmassá válik az album második fele. A kártyapartik során és után hallható zenék abszolút érdektelenek a mozgókép nélkül, ráadásul ott is elsősorban az a dolguk, hogy a háttérben maradjanak. Ilyen zenékkel nehéz egy hetvenöt perces lemezt kitölteni.

Nos igen, a Sony Classical kiadása nagyjából kihasználja a CD lehetséges játékidejét. A kiadó azonban, egyedülálló módon, a megjelenés napjától letölthetővé tette az iTuneson a zene összes hiányzó darabját (leszámítva természetesen a főcímdalt), amivel így a Casino Royale teljes zenei anyaga megvásárolható. A maradék tizenhárom perc ugyanennyi trackből áll, ezek közül csak a produkció elején hallható "License: 2 Kills" című ambientes ügyködés fontosabb darab, a többi félperces szösszenet nem véletlenül maradt le az albumról. A rövid darabkák nem túl izgalmasak, és valószínűleg nem hagynak maradandó emléket sem, de a Sony igyekezete mindenképp pozitív mintaként értékelendő.


A film aláfestéséről sajnos ez már nem mondható el egyértelműen. A két remek akciótétel és Arnold legjobb romantikus témái ellenére a soundtrack már a felénél kifullad, így csak azoknak ajánlom teljes szívből, akik a moziban a zenét az első perctől az utolsóig élvezték. Leszámítva persze Chris Cornell dalát, mert azt nem fogják itt megtalálni.