Bizonyára a legtöbb filmzenerajongó esetében létezik egy-két olyan komponista, akinek minden új munkáját különösen nagy érdeklődéssel várja. Nálam Christopher Young ezek közé tartozik, s őszintén be kell vallanom, hogy a hátam is beleborsódzott, amikor meghallottam, hogy érkezik Az átok 2., mert hát az első rész zenéje jóindulattal sem nevezhető maradandó produkciónak. Félelmemet végül igen logikus magyarázattal oszlattam el, hiszen a folytatások döntő erénye legtöbbször az első részhez komponált témák bővebb kibontásában, újraértelmezésében rejlik, hogy a Young kapcsán állandóan előkerülő Hellraisert ne is említsem. Etekintetben pedig felcsillant némi reménysugár, és egy gyenge pillanatomban még azelőtt megrendeltem a lemezt, hogy bármilyen belehallgatási lehetőségem lett volna. Bátor és meggondolatlan cselekedetem végül nem várt eredményt hozott, mert egy újabb remek horrorzenével gyarapodott a gyűjteményem, mely mű sokkal inkább lehetne az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, mint a japán horror-remake zenéjének folytatása.


A film egy szót sem érdemelne. Horroron utoljára a Boogeyman alkalmával untam magam ennyire, és be kell látni, hogy a szürke arcú, tágra nyílt szemű ázsiai nő vagy gyermek látványa már szinte alig képes ijesztő hatást kiváltani. Noha nálam Takashi Shimizu eredeti Ju-onja a valaha készült legfélelmetesebb filmek egyikének számít, annak amerikanizált változata már korántsem, a folytatások esetében pedig már csak a feldolgozást láttam, azt is főleg Young zenéje miatt. Az ilyen produkciók kapcsán jutnak eszembe azok a túlzott állítások, amikor például a Lány a vízben egyeseknek a világ legrosszabb filmjeként marad meg az emlékezetükben – na őket szívesen büntetném ezzel az álhorror-borzalommal.

Vannak, akik számára a zene is éppen ugyanilyen büntetés, és azzal mindenképpen egyetértek, hogy a dallamtalan, hangszerek megerőszakolásának tűnő zörejek és rikácsolások sokak számára elviselhetetlenek lehetnek. Az én ízlésemnek azonban sokkal inkább megfelel az ilyenfajta kakofón hangzás egy horrorfilmhez, mint a béna disszonációra hajazó, őrült módon megszólaltatott elektromos harmóniák (lásd A texasi láncfűrészes feldolgozását). Pillanatnyilag Young az egyetlen, aki a vonósokat képes valósághűen agresszív csúszómászókká változtatni, és kíváncsi lennék, ezt vajon milyen zenei instrukcióval éri el. Az biztos, hogy a score és a jellegtelen film mintha két egészen más szálon futna, és a zeneszerző okozta hátborzongató sokkhatás csak a különálló hallgatása során válik teljessé.


Az album két jól elkülöníthető részből áll, melyek egészen a záró konfliktusig (a filmben ilyet nem találtam, csak a lemez kompozíciójában érezni ezt) váltogatják egymást. Egyik felében felcsendül a már ismerős Ju-On-téma (itt "Ju-On 2"-ként találkozunk vele először), illetve egy drámai melléktéma, ami közel áll az Ördögűzés Emily Rose üdvéért szívbemarkoló pillanataihoz ("Hitan"). A két motívumot a gigászi káoszt megelőző "Koukai" foglalja össze, főleg zongora és vonósok előadásában, néhol kiegészülve szintetizátoros kórussal vagy ázsiai motívumokra emlékeztető furulyajátékkal. Ez a keleties hatás a "Hitoribocchi"-ban érvényesül leginkább, ahol egyébként a melankólia is jóval erőteljesebben jelenik meg.

Az érem másik oldalán azok a bizonyos tomboló, kottajelekben nehezen vizualizálható trackek sorakoznak fel. Egy halk, még szinte feszültségbevezető "Gishiki"-vel indul, ami csak a végére vált át lassan cammogó szekrényekhez hasonlítható hanghatássá, aztán viszont a "Seme" elég erőteljesen belecsap a lecsóba, olyannyira, hogy az őrjöngő tétel közepén még a "zuhanó zenekar" zenei megfelelőjével is találkozhatunk. A "Bourei" szinte csak sustorgásból és távolban felsejlő effektekből áll, az albumot záró pokoli hármas viszont már nem kegyelmez a hallószerveinknek. A szólamok összevissza hullámoznak a hangskálán, szinte csak tremolókat és durva pizzicatót hallani, a "Ritsuzen" észvesztő rohamán pedig csak a "Shikyo" második része enyhít, amikor a drámai motívum felmorajlik, igaz, jóval feszültségtelibb suhogások közepette. Az igazi ördögi menetelést, szinte az átok beteljesülését az "Akuma" vége jelenti, ahogy a csárdás ritmusához hasonlóan lépegetnek félhangokkal egyre feljebb a hangskálán (bevallom, film alatt nem vettem észre, de ez lehet amiatt is, hogy egyetlen lendületes pillanata nem volt a látványnak). Nincs dallam, csak őrült kakofónia, s végül az "Inochi" feledteti velünk az átélt gyötrelmeket, s klasszikus stáblista-hangulatot teremt a két főtéma egymás utáni megszólaltatásával.


Az első részhez képest mindenképpen változás, hogy jóval nagyobb arányban oszlik meg a zeneiség és az őrület, a témákra nagyobb tér állt a komponista rendelkezésére, emiatt nem tűnik olyan nehéznek az egész befogadása. Másik szembetűnő különbség, hogy volt elég idő a "Ju-On 1-8"-on túl valami összefoglaló jelentéssel is megcímkézni az egyes trackeket. A címek nagyjából egyeznek a hozzájuk tartozó zenékkel (sorrendben körülbelül: fájdalom, szertartás, tragédia, támadás, egyedül, halott szellem, megbánás, horror, halál, ördög, halandóság), és emiatt másképpen viszonyulunk hozzájuk hallgatásuk közben, mint egy egybeolvadó szürke ködhöz. Ami lényeges: legyen egy film bármilyen jó vagy rossz, azon cseppet sem múlik egy zenekarral előadott horrormuzsika megítélése. Érzékeny felebarátainknak Az átok 2.-t úgysem ajánljuk szívesen, hiszen arra ott van például a szerzőtől a Befejezetlen élet vagy a Kikötői hírek, a rémületkeltő zenei megoldások szerelmesei viszont akkor is megpróbálkoznak majd ezzel a folytatással, ha a hozzá tartozó mozi szinte értékelhetetlen. És nagyon jól teszik, mert ez az album, ha nem is olyan erőtől duzzadóan, mint a Hellraiserek, de pokoli mélységekbe nyúló pszichohorrorként, annak drámai töltetével együtt egyszerre feledteti az első zene botladozásait és a második részhez kapcsolódó filmet.