Az első benyomásaimat azért tartottam érdemesnek megosztani az Olvasóval, mert gyanítom, hogy sokakban ugyanez a folyamat fog lejátszódni a Lány a vízben score-jának hallgatásakor. Természetesen a lezárás ismeretében teljesen másképp viszonyulunk az azt megelőző tételekhez is, és bizton állíthatom: egyenesen követeli az újra és újra meghallgatást. A Sebezhetetlen melankóliája, a Jelek fürge főmotívuma, és A falu szívfacsaró hegedűszólói után lássuk tehát, hogy a komponista milyen új történetet mesél nekünk szimfonikus zenekarával.

Az indító "Prologue" vezet be a történetbe, s a film mókás képregényszerű kezdete alatt csendben elhangzik egymás után a két főtéma: előbb halk csilingelés kíséri a magasan és sejtelmesen éneklő női kórust, melyet egy csodaszép zongorás melléktéma követ mély harmóniamenettel, végül a teljes zenekar megszólalásában megismerhetjük a legünnepélyesebb motívumot is. A teljes "Prologue" hamisítatlan Shyamalan-zene, és később is az egész album során visszaköszönnek a korábbi művek legjellemzőbb hangulatai. Éppolyannyira felidéződnek a mezőbe rajzolt búzakörök a "Charades" és a "Cereal Boxes" című tételek halk hárfafutamra illeszkedő mély vonós morajlásaiban és távoli kürthangjaiban, mint a "The Healing" csodaszép akkordjai alatt a vak lány bolyongása az ismeretlen erdőben.

Némiképp szakítva a kronológiával, rögtön a prológus után meghallgathatjuk az album egyik legjobban sikerült tételét, a "The Party"-t, mely igazán fenyegető és vészjósló hangulatot áraszt a vibrafonra fokozatosan építkező zenekar révén, ami később nem is csekély mértékű káoszban terebélyesedik ki, végül pedig a Sebezhetetlen csendes, ám annál feszültebb hangulatát idéző vonósmotívumokkal zárul. Számos olyan Howard-mű hangulata is be-beköszön, melyek igazán naggyá tették őt az elmúlt években, erre kiváló példa a többször is mélyen búgó vibrafon disszonáns lecsengése vagy a fuvola éles játéka, melyek a Hó hull a cédrusra sejtelmes atmoszféráját idézik fel ("Ripples in the Pool", "Officer Jimbo"). Az első igazán erőteljes zenekari csúcspontot a "The Blue World" éri el, némiképp Az ördög ügyvédje pokoli és tragikummal vegyített mélységeire emlékeztetve, a második, egyben záró csúcspont, a "The Great Eatlon" pedig az összes jól sikerült akció-, és kalandzenéjének legszebb pillanataival egyenértékű. Ez foglalja egyébként össze az eddig csak félig kibontott, vagy a cél előtt hirtelen abbamaradt tételeket, kiváltképp a "Giving the Kii" sustorgásokkal teli félelmetességét, vagy a végső küzdelemre előkészítő "Walkie Talkie"-t. A finálé egyetlen szépséghibája, hogy hirtelen ér véget, s vált át a szívbemarkoló női kórus csendes énekébe, melyet aztán a valódi "End Titles" zár le romantikus harmóniákkal, zongora és fuvola, majd később az egész zenekar szolid előadásában.