Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 2005-ös év első felének vázát egy különleges kollaboráció eredménye, illetve az elmúlt évtizedek során legendává vált Star Wars-széria végső, összekötő epizódjához (Star Wars III. rész: A sith-ek bosszúja) készült mű képezte. Hans Zimmer és James Newton Howard együttműködése a Batman: Kezdődik! kapcsán olyan esemény volt, amire több évtizede nem volt példa. Az eredmény? Egy szinte hibátlan score. Sajnos Zimmer ebben az évben más alkotást nem igazán vállalt, helyette inkább körbevette magát "gyermekeivel" (mint például.: A kör 2. és a Madagaszkár esetében), így fájó kimondani, hogy tulajdonképpen a bőregér muzsikáján kívül nem sok érdemlegeset alkotott. Tanítványa, Harry Gregson-Williams viszont idén két grandiózus produkcióhoz is leszerződött (Mennyei királyság, Narnia Krónikái: Az oroszlán, a boszorkány, és a ruhásszekrény), melyekkel egy csapásra a figyelem középpontjába került. Ügyes volt.

Év elejére elkészült Brian Tyler a Constantine – A démonvadász zenéjének felvételeivel, ám a producerek szinte az utolsó pillanatban segítségül hívták Klaus Badeltet, hogy jobbá tegye Tyler munkáját. Véleményem szerint az amúgy jól sikerült alkotást közepes minőségűre torzította – a producerek bizonyára főttek egy ideig a saját levükben döntésük miatt. Persze az utolsó pillanatokra tartogatott módosítások, zeneszerzőváltások ezzel nem zárultak le (az Æon Flux esetében például háromszoros csere történt, míg végre Graeme Revellre került a sor). Úgy gondolom, ilyen mérvű komponistavariálás régen történt. Szinte minden hónapra jutott egy-egy hasonló huzavona - legutóbb ugye a King Kongnál bekövetkezett váltásnak volt nagy visszhangja -, aminek gyakran a végső mű látta kárát.

A megannyi filmes gála mellett két, kimondottan filmzenével foglalkozó konferenciára is sort kerítettek: az egyiknek a spanyolországi Ubeda, a másiknak pedig Beverly Hills adott otthont. Rómában júliusban csendült fel a tavalyi év egyik szenzációjának, A passió score-jának álomszépre sikerült szimfóniaváltozata. A külföldi konferenciák és koncertek mellett hazánkban idén májusban egy úgynevezett egyveleges filmzenei koncert került megrendezésre, melynek programjai között olyan filmek témái szerepeltek, mint A Gyűrűk Ura-trilógia, és a Csillagok háborúja. 

Az elmúlt hónapok hajráiban három zeneszerző tett ki igazán magáért – több, kevesebb sikerrel. Az egyik James Newton Howard volt, aki Howard Shore-t váltotta a King Kongban. Annak ellenére, hogy kevés idő állt rendelkezésére, sikerült elérnie azt, ami egy évvel korábban a Trója esetében James Hornernek nem ment, nevezetesen, hogy egy viszonylag hangzatos, elfogadható muzsikát varázsoljon a mintegy 180 percnyi játékidővel bíró alkotás alá. A másik két delikvens John Debney, illetve Graeme Revell, akik az év második felében szinte futószalagon gyártották a score-okat. Sajnos némelyiken ez meg is látszik – főként Revell esetében –, ám ennek ellenére született egy meseszép filmscore (Az álmodó), illetve egy színvonalas számítógépes játékzene (Call of Duty 2: The Big Red One). E három komponistát innentől még jobban becsülöm, hiszen a lehetetlen határidők, és nagy a mennyiségű megbízatás ellenére is fogyasztható muzsikát írtak.

John Williams sem panaszkodhatott az idén: négy új zenével képviseltette magát a piacon, melyek közül a legjobban a Star Wars-széria összekötő részéhez komponált muzsikáját várták a legtöbben. Mindamellett, hogy tisztelem, becsülöm a szerzőt, ezen munkái a Egy gésa emlékiratai kivételével nem igazán fogtak meg.

A legnagyobb szomorúságra Alan Silvestri adott okot, ugyanis idén egyetlen filmhez sem szerződött le, így csak a '90-es években írt, ám idén megjelentetett, Az ítélet éjszakája ihlette score-jával vigasztalódhattam.
 

Legjobb filmzene:

1. Hans Zimmer, James Newton Howard: Batman: Kezdődik!Úgy vélem, az ehhez hasonló kollaborációk nem lesznek ellenemre. Az albumon némileg érezni, melyik rész kinek a munkája, ám egymást tökéletesen kiegészítve egy harmonikus, nagyon szívbemarkoló, mindemellett határozott zenét sikerült megírniuk.

2. John Debney: Az álmodóSzámomra erre az évre is jutott egy kisebbfajta A passió-katarzis Az álmodónak köszönhetően. Az elsőre nem nagy durranásnak tűnő albumtól valahogy nem tudott megszabadulni a lejátszóm, és azt hiszem, ez mindent elárul. Valahogy pont jókor, jó időben kapott el ahhoz, hogy ennyire megszeressem.

3. Patrick Doyle: Harry Potter és a Tűz SerlegeAzt hiszem, a tény, hogy ez bekerült a toplistába, szerkesztőtársaim többségét meglepte. Doyle olyan szinten varázsolta újjá az eddigi Harry Potter-filmek zenéjét, hogy tátva maradt a szám. Sötét, olykor rideg, de ha a szükség úgy kívánta, az érzelemmel sem bánt szűkmarkúan. Nagyszerű lemez!


 

Az év meglepetése:

1.Brian Tyler: A golfbajnokTyler az év eleji sérelmeit lerúgván megmutatta, hogy igenis képes szép és jó zenét írni. Úgy érzem, az egykori Frank Herbert: A Dűne gyermekei újra pislákol benne, csak valahogy ki kellene evickélnie a horroráradatból. Azért került ezen kategória élére, mert a Szenvedélyek viharábanból átmentett téma miatt nem tartottam igazságosnak a Top 3-ba való bekerülését. 

2. Mark Isham: Pata-csataTőle nem sok zenét ismerek, de azok is főleg thrillerek, így nem csoda, ha tátva maradt a szám, miközben ezen dallamokat hallgattam. A családi filmhez olyan erejű score született, melyet még némely nagyobb volumenű produkció is megirigyelne. A szerzőnek azt üzenem: csak így tovább!

3. Mychael Danna: CapoteIsmét egy olyan szerző, akitől nem sok mindent ismerek, s valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy először némi előítélettel hallgattam meg. Ám utána újra, meg újra, meg újra végigpörgött a score. Tény, a hatalmas, és a kimagasló teljesítmény nem ide való jelzők, ám lesújtó, önpusztításra ösztönző dallamaival iszonyatosan hatásos alkotás született.


 

Legrosszabb filmzene:

1. Robert Rodriguez, Graeme Revell, John Debney: Sin City – A bűn városaEz az a score, ami műfajilag és hangszerelésileg egyaránt távol áll tőlem. Még Revell és Debney is a rendező óhajának áldozatává váltak: hallani valamit, de szó szerint "valami"-t...

2. Reinhold Heil, Johnny Klimek: A barlangAz album eleje jó, de összességében a "Titanic-szindróma" figyelhető meg rajta: folyamatosan süllyed. Annak ellenére, hogy vannak benne az elvontabb zenéket kedvelő énemnek megfelelő tételek, valahogy nem érzem nagy teljesítménynek. Pláne, hogy mindehhez két ember is kellett...

3. John Powell: RobotokMúlt évben a legjobb zene kategóriában szerepeltettem John Powell nevét, most pedig ide került. A Robotok score a film alatt bizonyára jobban működik, mint önálló lemezen. Dallamai leginkább a konyhai rendrakás közben hallhatóakra hasonlítanak.


 

Legjobb kiadások:

1. Howard Shore: A Gyűrűk Ura: A gyűrű szövetsége (The Complete Recordings)Mindenféle előítéletet, és unszimpátiát félre téve: ennél szebb kiadást ebben az évben senki sem tudott produkálni. És ha ilyen színvonalon, egy album / év sebességgel folytatják a trilógia egyes részeinek komplett zenei megjelentetést, akkor két évig nem igen fogják túlszárnyalni más lemezkiadók.

2. Harry Gregson-Williams: Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrényA hagyományos kiadás mellett egy kétlemezes verzió is napvilágot látott, melynek csomagolása igen igényesre sikeredett. Az első ránézésre könyvnek tűnő kiadáson belül a sima verzióban megtalálható score-t találjuk egy DVD kíséretében, melyen többek közt a filmzene készítésének folyamatáról láthatunk egy kisfilmet.

3. Stu Phillips: Knight Rider – The Stu Phillips ScoresGyermekkorom legkedvesebb szériájának zenéiből készített válogatást a Film Score Monthly. Örömmel nyugtáztam ezt a megjelenést, amire rajtam kívül még vártak egy páran. Annak ellenére, hogy korrekt kis körítést kapott, számomra most a lemez tartalmán volt a hangsúly.


 

Nem hozott lázba:

Ebben az évben is megszülettek azok a nagyobb zenék, amiket a rajongók többsége várt, én pedig csak egyszer, jobb esetben kétszer hallgattam végig. Az évértékelésem ezen szegletébe nem az általam rossznak vélt zenék tartoznak, hanem azok, amik nem érték el nálam azt a pozitív hatást, amit a többségnél igen.

Harry Gregson-Williams: Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény
John Williams: Star Wars III. rész: A sith-ek bosszúja
Clint Mansell: Szahara

 

 

A legjobb 4:

Alex Wurman: Pingvinek vándorlásaAz idei év nagy meglepetése egy csodálatos hangulatú album, amely minden percében elvarázsol, és magasan a legtöbbet pörgött a lejátszómban. Megelőzve a nagyágyúk egyébként átlagosnak tekinthető idei termését, Wurman, mint vadonatúj név a közismert zeneszerzők között, előállt egy eredeti, mindenféle agyonismételt motívumtól és klisétől mentes zenével. Csodaszép pillanatok, nagyszerű hangszerelés, abszolút elsőrangú produkciója a 2005-ös évnek.

Christopher Young: Ördögűzés Emily Rose üdvéértAki egy kicsit jobban ismer a zeneszerző életművét, a mindenféle kezdeti fanyalgás ellenére azonnal ráismert arra, hogy Young ismét a legjobbat hozta ki magából. A néhány fület fájdító ördögi megoldás ellenére az évtized legsötétebb, legdühösebb albuma ez, és ékes bizonyítéka annak, hogy a mindenek felett álló erő és hatalom zenei kifejezésére jelenleg csak Young képes.

Mark Isham: ÜtközésekNéhány feledhető, vagy épp borzasztó darab után a jazztrombitás idén két nagyszerű művel emelte vissza tekintélyét annak méltó fényébe, s a kellemes Pata-csata mellett igazi erősségéhez, a független filmek világához kanyarodott vissza az elvont hangulatú Ütközések zenéjével. Bár egetrengető témák nincsenek, a melankolikus album csodás utazás Isham azon zenei világába, ahol főként elektronikus hangok alkotják a művek alapját. Komoly jelzés, hogy még korántsem ért pályája végére.

Clint Mansell: SzaharaA szerző korábbi munkái ugyan nem számítottak különösebben mérvadónak a filmzenék között, ez a darab olyan erővel söpörte le az asztalról az előítéleteimet, hogy muszáj leszek a későbbiekben is odafigyelni erre a fickóra. Nagyszabású kalandzene kellemes főtémával, kiváló tradicionális elemekkel, mindez pedig egy átlagon felüli hosszúságú lemezen tálalva. Ha még próbálkozik ezen a műfajon belül, könnyen kikerülhet a kezei közül egy örökérvényű klasszikus.
 

A legrosszabb 4:

Clint Mansell: DoomSorrendiséget mellőzve szándékosan vele kezdem a sort, hiszen a Szahara után számomra óriási meglepetés volt ez a darab, függetlenül attól, hogy a filmet kiszolgálta-e vagy sem. Amióta például Jeff Danna bebizonyította, hogy lehet szimfonikus zenekari többlettel zúzós filmzenét írni, azóta még kevésbé fogadom el a heavy metal-szerű elektromos gitártépéseket egy score-albumon. Mansell ráadásul pont ebben az évben tett le az asztalra egy pazar szimfonikus művet, így rockzenei előélet ide vagy oda, a Doom más megközelítése számomra hatásosabb lett volna. Vagy hallgathatóbb.

Graeme Revell: A ködAz ausztrál zörejmester semmi olyat nem produkált a klasszikus értékű Carpenter-történet újragyártásakor, ami ne szürkülne bele ugyanúgy a semleges zeneszerűségekbe, mint a kis tengerparti város az azt hirtelen körülölelő, fenyegető ködbe. Az ilyen megfoghatatlan és visszaidézhetetlen effektszőnyegek csak speciális esetben mozgatják meg a fantáziámat, itt semmi ilyesmi nem történt. Az eredeti minimalista szintizene ezerszer hangulatosabb, még ha zeneileg sokkal többre nem is értékelhető.

James Horner: LégcsavarA még mindig Hollywood rangos zeneszerzői közé sorolt Hornernek idén szintén nem sikerült elhessegetnie a feje fölött keringő, egyre népesebb keselyűhadat. Teljesen érthetetlen, miként kerüli el olyan mértékben az önrevíziót, hogy egy rövid ideig valamelyest visszavonja magát. A Légcsavar zavaróan sablonos, eredeti pillanatot még csak nyomokban sem hordozó album, és csak amiatt hallgattam egyetlenegyszer végig, hogy tiszta lelkiismerettel soroljam be az idei év legrosszabb zenéi közé. Fájdalom, hogy az ilyen produkciók csak tovább árnyékolják korábbi pazar muzsikáit.

Björk: Drawing Restraint 9Azt hiszem, hogy ha nem Björk az előadó, akkor az ilyen szintű alternatív borzalmak messziről elkerülték volna a filmzenebarátokat. Csak remélni tudom, hogy ettől függetlenül sem okoz majd sok embernek olyan elképesztő kínszenvedést, mint néhányunknak a szerkesztők közül. Bár az izlandi művésznő könnyűzenei munkássága javarészt az eredetisége miatt szerzett komoly elismeréseket, ezt a privilégiumot talán nem kellett volna arra felhasználnia, hogy ehhez hasonló támadásokat intézzen az átlag zenehallgatók ellen. Hozzáteszem: ha véletlen megúsztam volna ezt az albumot, e helyen most a Heil-Klimek alkotópáros valamely idei ijesztgetős őrülete szerepelne, úgyhogy ők még kaptak egy esélyt. Björk további esetleges "filmzenéi" viszont szemernyit sem.


 

Ami kimaradt:

Danny Elfman: Charlie és a csokigyár / A halott menyasszonyElfman utoljára a Nagy hal alkalmával okozott számomra kellemes perceket, de ahhoz is idő kellett (no meg a film megtekintése), hogy egyáltalán belevágjak. Valahogy azt érzem, hogy bizonyos rendező-komponista koprodukciók egy idő után teljesen semlegessé válnak, és hiába olvastam több helyen is mindkét zenéről, hogy Elfman legjobbjait idézi, a bajom pont az, hogy én inkább azokat a legjobbakat hallgatom azóta is. Az én hibám lehet, de legközelebb is csak akkor vágok bele új zenéjébe, ha a filmet nem Tim Burton rendezi, mert félő, hogy ugyanazt fogom kapni, mint minden eddigi közös munkájuk alkalmával.

Dario Marinelli: GrimmSok helyen hallottam, hogy ez a mű egyfajta vérfrissítésnek is tekinthető a filmzenék között, de az első tétel, ameddig eljutottam, egy pillanatig sem győzött meg arról, hogy feltétlen szükséges lenne folytatnom a hallgatást. Senkit nem akarok persze lebeszélni arról, hogy ismerkedjen a művel, de az a fajta előítélet, ami bennem Terry Gilliam filmjeinek zenéivel kapcsolatban megvan (hangsúlyozom: csak a zenékről beszélek), az épp eléggé meggátol abban, hogy magamra erőltessem ezt az albumot.

James Horner: Zorro legendájaMiként a film, sőt az ezt megelőző Zorro álarca is messziről elkerült, Horner újabb flamenco-filmzenéje sem ébresztett bennem cseppnyi kíváncsiságot sem. Utóbbi időkben elkövetett műveinek megítélése ráadásul csak növelte bennem az érdektelenséget, és óriási szerencsémre idén akadt épp elég egyéb zene, amivel kiszolgálhattam ízlésemet. A komponistával kapcsolatban pedig még mindig csak várom a feltámadást.


 

Amire még érdemes odafigyelni:

Asche & Spencer: Maradj!Talán a világon a Filmzene.net az egyetlen, amely ilyen kitüntető figyelmet fordít a számtalan komponistát magában foglaló művészcsapatra. Nem véletlenül, hiszen eddigi, filmhez írt zenéik olyan minőségű produkciók, melyek gyakori szereplőivé váltak mindennapos zenehallgatásaimnak. A Szörnyek keringője imádatát követően a Maradj!-jal elhitették velem, hogy nem volt véletlen durranás az az album, és így szinte látatlanban elő merek jegyezni a következő zenéjükre is.

Deborah Lurie: Befejezetlen életA John Ottman árnyékából fokozatosan kiemelkedő hölgy első önálló filmzenei albuma ha nem is kifejezetten eredeti, jó úton halad affelé, hogy szerzője később nívósabb elismeréseket is kivívjon magának. Thomas Newman és James Newton Howard könnyedebb akusztikus műveit követve igazán kellemes zenét hozott létre, és rengeteg nagyszabású, izzadságszagú produkcióra ver rá köröket.

Howard Shore: Erőszakos múltAz idei év valamilyen szinten vesztesének tekinthető Shore száműzve lett az új Peter Jackson-szuperprodukcióból (King Kong), de utólag belegondolva talán ő járt jól. Így hát visszatért régi alkotótársához, David Cronenberghez, és mindazt, ami számára az elmúlt öt évben kiemelkedő hírnevet hozott, lényegesen letompítva bár, de összevegyítette korábbi elvetemült, diszharmonikus motívumaival. Az eredmény egy alternatív "pszichogyűrű"-zene lett, a zeneszerző letagadhatatlan stílusjegyeit magán hordozva.

David Arnold: Négy tesóNincs James Bond, Roland Emmerich is jó messze (Harald Kloserrel karöltve), így a zeneszerző idén is pihengetett, s mivel kellően töltődik energiával, a Négy tesó egy kisujjrázásnak megfelelő könnyedséggel születhetett meg. A Shaft jazzes stílusát követve pazar könnyűzenei albumot rakott össze, és bár egyre jobban várok már egy vérbeli nagyzenekari művet tőle, azért az ilyen kis "mellékesek" is csak erősítik bennem, hogy szó sincs visszavonulásról.

George Fenton: Vad galambEgy gigantikus animációs buktaként fogható fel a Vad galamb története, de az igazán nagy vesztes mindenképpen az angol komponista, aki eddig is messziről kerülte a rivaldafényt, mégis pár zenéjével már bebizonyította, hogy érdemes néha figyelni rá. A Vad galamb ráadásul olyan monumentális, igazi csinnadrattás, háborús zenéket idéző produkció, mely szó szerint lemossa a vászonról az odarajzolt figurákat, ráadásul csak elvétve jellemző rá a rajzfilmzenei sztereotípia.

John Williams: Egy gésa emlékirataiElsősorban az ilyen kitekintései miatt számít nálam igazán nagyszerű zeneszerzőnek Williams, aki két világhírű zenész, Yo-Yo Ma és Itzhak Perlman közreműködésével csodálatos ázsiai hangvételű muzsikát szerzett a nagy volumenű Spielberg-, és Lucas-filmek árnyékában. Hallhatóan megkönnyebbülést jelentett neki a feladat, hiszen egy olyan gyönyörű albumot adott ki kezei közül, mely méltán kerülhet a legjobb zenéi közé. A "Becoming a Geisha" című tétel pedig szerintem az év legszebb műve.


 

Az év zeneszerzője:

Harry Gregson-WilliamsEgy évvel ezelőtt még nem tudtam eldönteni, hogy kivételes képességű zeneszerző-e, vagy csak véletlenszólam-generátor, a fiatal komponista idén azonban két elképesztő zenével is jelezte, hogy jót tett neki a Media Ventures gépiesített zenegyárától való elszakadás. Az év elején történt zeneszerzőváltás Ridley Scott Mennyei királyság című filmjénél számára alakult a lehető legjobban, ugyanis míg Hans Zimmer egy minősíthetetlen produkcióért (Madagascar) cserébe adta fel ezt a lehetőséget, ő zseniális nagyzenekari aláfestéssel oldotta meg a feladatot, ráadásul zsenge kora ellenére bámulatosan alkalmaz kórust a zenéiben, és ez kiemeli a mostani új generációból. A film fogadtatása nem csökkentette Gregson-Williams lendületét, így év végére ismét egy pazar zenével rukkolt elő a C.S. Lewis híres regényéből készült filmadaptációhoz – ez volt a Narnia krónikái: Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, egy hasonlóan színes és fantáziadús score. A Hollywoodra egyre jobb hatással lévő zeneszerzői generációváltás egyik legígéretesebb tehetsége Harry Gregson-Williams, és ha így folytatja, pár éven belül a legrangosabb komponisták között lesz a helye.


 

Az év rekordere:

John DebneyA tavalyi év általam is legnagyszerűbb filmzenéjének kikiáltott A passió zeneszerzője idén ugyan nem ismételte meg a sikert, ellenben nem kevesebb, mint tíz különböző film zenei aláfestésében vett részt, ami gyanítom, rekordnak számít Hollywoodban. Ugyan ezek közül két esetben csak témákért felelős, a két Rodriguez-filmnél (Sin City – A bűn városa, Cápasrác és Lávalány kalandjai) pedig társszerzőként közreműködött a rendező, illetve Graeme Revell mellett, azért a 2005-ös évre jutott neki egy akciófilm (Gorilla bácsi), két dráma (Duma – A vadon hívó szava, Az álmodó), egy vígjáték (Tucatjával olcsóbb 2.), egy rajzfilm (Csodacsibe), valamint egy sci-fi (Zathura – Az űrfogócska). Az elkészült produkciók minősége természetesen minden esetben megkérdőjelezhető, pláne, ha ilyen elképesztő időintervallumban születnek, azért a zenék többségénél nem lehet vitatni Debney rátermettségét. Maximum azon aggódhatunk, nehogy végérvényesen eltékozolja kivételes tehetségét, s a későbbiekben már nem a minőség, pusztán a mennyiség kapcsán említhetjük majd a nevét.


 

Az év igazolatlan hiányzója:

Alan Silvestri