Madridnak összesen két alkalommal nyílt lehetősége otthont biztosítani a Soncinemad elnevezésű, kizárólag a filmzenére fókuszáló rendezvény számára, mely során a komponisták és rajongóik különféle programok keretén belül találkozhattak egymással. S bár e szám nem nagy, a meghívott vendégek és a koncertrepertoárok tekintetében azonban ezen csekély alkalom is igen jelentősnek számít, éppen ezért sajnálatos, hogy a szervezők nem folytatták tovább a sorozatot. A négy koncert közül Alan Silvestri és Trevor Jones estje sikerült a legjobban (inverzük pedig Harry Gregson-Williamsé volt, aki minden bizonnyal keserű szájízzel távozott aznap este a pulpitusról), melyek – némi utómunkálatot követően – szerencsére album formájában is elérhetővé váltak. A Silvestri-féle koronghoz hasonlóan a dél-afrikai származású komponista hangversenyének emlékét őrző kiadvány sem hagyható szó nélkül, hiszen szintén csodálatos élményben képes részesíteni hallgatóját.


Jones 2006 táján még nem számított rutinos koncertezőnek – sőt, még interjúkkal sem igazán halmozta el rajongóit, ám ez napjainkra pozitív irányban változott –, amikor azonban a Soncinemad szervezői felkeresték őt azon elképzelésükkel, miszerint egyik estjüket műveinek bemutatására szentelnék, a komponista elfogadta a szíves invitálást, és nekiült a műsorrend összeállításának. Saját bevallása szerint két dolgot igyekezett szem előtt tartani: a film népszerűségét, valamint a muzsika befogadhatóságának mértékét – utóbbival a vágások miatt csapongó, összetett trackeket kívánta elkerülni, így a tematikával, ívvel rendelkező darabokra összpontosított úgy, hogy közben ahol csak tudott, a főtémán túl is válogatott be tételeket.

A szerző Madridba érkezvén mindössze három órát töltött városnézéssel (amit aztán persze a következő évben bepótolt), ideje döntő részét ugyanis az előadások, valamint a koncertre való felkészülés tette ki. Arról, hogy utóbbi mennyire sikeres volt, már a koncert- és albumnyitó Cliffhanger – Függő játszma zárótétele során megbizonyosodhatunk. A Sylvester Stallone főszereplésével készült hegymászós film főtémájával kapcsolatban több helyen is olvashatók olyan észrevételek, miszerint rendkívüli hasonlóságot mutat Az utolsó mohikán főtémájával. Ezen párhuzam ezúttal is megfigyelhető, hiszen a második blokkban az említett alkotásból is elhangzott egy szvit. E két téma összecsengését a szerző egyetlen interjúja során sem tagadta, ugyanakkor minden esetben hozzátette, hogy mindez a rendező, Renny Harlin kérésére történt, aki kifejezetten olyan jellegű főtémát kért tőle, mint Az utolsó mohikán vezérmotívuma. A közel százfős RTVE Orchestra egyébként az utóbbi score-jának egyvelege során érzékelteti leginkább, milyen erővel és energiával képes megtölteni a rendelkezésére álló teret (különösen a "The Last of the Mohicans Main Title" és a "The Battle" trackek esetén érvényesül ez), mely hatás és a score körüli felhajtás minden bizonnyal elmaradt volna akkor, ha a direktor eredeti elképzelésének megfelelően elektronikus zene került volna az alkotás alá. Hasonlóan lenyűgöző előadás keretében hallhatóak a Merlin című tévéfilmhez készült darabok, valamint a szintén a fantasy kategóriába sorolható, ám tizenhat évvel korábban készült A sötét kristály, melynek score-jából Jones egy közel húszpercnyi játékidővel rendelkező egyveleget állított össze. Utóbbi mozi Jim Henson rendezésében készült, és a Labirintushoz hasonlóan azért áll közel a szerző szívéhez, mert aláfestésének létrehozásakor teljes mértékben szabad kezet kapott megbízóitól – hasonló fordult elő vele később a Dark City kapcsán is.


Az erő és a dinamika mellett persze jócskán képviseltetik magukat a lágyabb, érzelemdúsabb dallamok is. Elsőként a Sírba viszelnek köszönhetően hallhatunk ilyet, amely a hozzátartozó történet helyszíne révén leheletnyi olaszos dallamvilággal is átjárt a harmonikák családjába tartozó akkordeon, valamint a bendzsó és a mandolin bevonása okán. A kiadvány kuriózuma is – legalábbis az ide válogatott tételei okán – ebből a műfajból kerül ki, a Déli-sark meghódításáról szóló, igaz történeten alapuló 1985-ös Last Place on Earth miniszéria muzsikája ugyanis annak ellenére is csak kizárólag bakeliten érhető el a mai napig, hogy a szakma Jones legjobb művei között tartja számon.

Aki jártas a komponista munkásságában, annak már a tracklista böngészésekor nyilvánvalóvá válik, hogy a legszívfacsaróbb és legcsodálatosabb perceket Az óriás című alkotásból származó "Chapter Six - The Empty Book / Death of A Knight" tartogatja. Míg a ritmusosabb részek tekintetében a Merlinnel és Az utolsó mohikánnal nyűgöz le, addig a drámai vonalon ezen, gyakorlatilag hibátlan tétellel érinti meg leginkább a szerző (valamint a kórus mellett vokalistaként színpadra lépő Paula Alonso Martin) a lelkünket.

A Trevor Jones – 1st Soncinemad Film Music Festivalra keresztelt korong egyrészt nagyszerű koncertlemez, másrészt remek tükörkép arról, hogy milyen palettán képes mozogni a szerző, kinek itt visszaköszönő zenéi mellett számos egyéb népszerű művét is fel lehetne sorolni (például az Excalibur vagy a Labirintus aláfestését), ez a közel másfél órányi hallgatnivaló mégis képes a teljesség érzését kelteni. Trevor Jones koncepciója és összeállítása tehát gyakorlatilag kifogástalanra sikerült, jelen kiadvány által pedig egy remek szerkezeti felépítéssel rendelkező esemény emléke maradt fenn rajongói számára.


A Tearto Monumentalban megrendezett koncertből kétféle albumverzióval találkozhatunk a webáruházakban. Az egyik az imént ismertetett Contemporary Media Recordings-féle változat, a másik pedig a spanyolok által megjelentetett, közel húsz perccel rövidebb Música de Cine: Trevor Jones, amelynél jó néhány tétel elhagyása mellett az est kronológiájához sem maradtak hűek. Én az előbbi beszerzését ajánlom mindenkinek.