Az éhség néha olyan meggondolatlan cselekedet végrehajtásához is vezethet, mint például ellopni egy téli álmát alvó medve összegyűjtött élelmiszerkészletét. A Túl a sövényen kalandjai akkor kezdődnek, amikor Stikli, a ravasz mosómedve megkísérli a lehetetlent, ám a csordultig pakolt kiskocsi a barlang szájától véletlenül egyenesen az autópályára gördül, ahol egy száguldó kamion ripityára zúzza. Stikli, a nagy verést elkerülendő, kénytelen megígérni az idejekorán felébredt morcos medvének, hogy egy héten belül visszaszerez mindent. Ebben váratlanul segítségére lesz egy kifejezetten eleséggyűjtögetésre szakosodott állatcsalád, élén Verne-nel, a megfontolt teknősbékával. Számukra nem csupán az a tény tűnik eleinte feldolgozhatatlannak, hogy a nagy álom előtti zöld erdőt tavaszra egy hatalmas sövénnyel elválasztott takaros lakópark váltotta fel, de az ezernyi trükköt ismerő mosómedve élelemszerzési technikája is kellően kizökkenti őket normális életvitelükből. Végül persze a sünökből, oposszumokból, felvágott nyelvű borzlányból és egy cizellált lelkületű, de annál inkább felpörgött mókusból álló bájos sereg felveszi a civilizáció ritmusát, s megtalálják a módját, miként töltsék fel saját éléskamrájukat, egyszersmind helyrehozva ezzel Stikli kétes üzelméből fakadó tartozását.


A két rendező, Karey Kirkpatrick és Tim Johnson korábban olyan animációs filmeknél dolgozott már, mint a Z, a hangya, a Csibefutam, a Szinbád – A hét tenger legendája vagy a Madagaszkár, úgyhogy kellő tapasztalattal rendelkeztek ahhoz, hogy a Túl a sövényen az utóbbi idők egyik legbájosabb családi filmjévé váljon. Története és figurái épp egyenlő arányban szórakoztathatják a legkisebbet és a legnagyobbat, arról nem is beszélve, hogy Hami, a mókus két olyan jelenetet is produkál, amely méltán nevezhet az év poénja kitüntetésre.

Az animációs filmekhez írt zenék tekintetében viszonylag nehéz újat alkotni, de ha jobban belegondolunk, a régi időkben sem volt igazán őrületes különbség az egyes Disney-rajzfilmek zenéi között. A bizonyos szabályoknak megfelelő szimfonikus zenekari aláfestés mellé annak idején nagyszabású, táncdalszerű nóták párosultak, és ezek a betétdalok ugyanúgy megmaradtak a kor előrehaladtával is, csak épp igazodtak az aktuális könnyűzenei elvárásokhoz. Mivel mostanában már több rajzfilmstúdió is versenyben van, megnőtt az ezekhez a produkciókhoz kapcsolódó zenei anyagok megjelenése. Ez sok esetben csak dalokból álló verziót jelent csupán (néha ezekhez csapódik egy vagy két zenekari tétel), de a nagyobb és komolyabb filmeknél szerencsére a score is eljut a hallgatósághoz. A Túl a sövényen korongja az olyan, úgynevezett kevert kiadványok sorát gyarapítja, ahol nem csak egy-két tételre korlátozódik a filmzenei rész, ráadásul a számok kivételesen egyetlen előadótól származnak. Pont ezért egy sokkal barátságosabb, egységesebb albumról beszélhetünk, hiszen az egész gyakorlatilag két zeneszerző kooperációja.


A dalokért az a Ben Folds a felelős, akinek egyáltalán nem újdonság a filmes szakma. Olyan produkciókban bukkant fel egy-egy szerzeménye, mint A Grincs, a Nevem Sam, az Örök lányok vagy az Édes kis semmiség, de legutóbb épp egy rajzfilm, a PiROSSZka – A jó, a rossz, a farkas, MEGAnagyi esetében hallhattunk felőle. A Túl a sövényenben elhangzó hat felvétel persze nem korszakalkotó, és rádiósláger sem nagyon lesz (lett) belőlük, viszont a jellegzetesen amerikai akusztikus hangzásuk ellenére is jól működnek, film alatt és külön hallgatva egyaránt. Az albumot indító "Family of Me" rövidke melankóliáját a "Heist" némiképp "jóbarátokos" beütése azonnal feledteti, a The Clash-feldolgozás ("Lost in the Supermarket") pedig ezen a vidám vonalon halad tovább (szerencsésen egyébként a két szám egymás után következik). A "Still" a történet középrészének dramaturgiailag kötelező szomorkás hangulatát fokozza, míg a "Rockin' the Suburbs" Folds 2001-es debütáló albumának sikerszáma, ami itt egy speciális verzióban hallható William Shatnerrel, mint a hősi tetszhalott oposszum eredeti hangjával.

A lemez közel félórás score-ja jelen esetben is a Hans Zimmer (kinek neve itt sem maradt le) irányítása alatt működő filmzenegyár, a Remote Control egy munkatársának keze alól került ki. Míg a fentebb említett animációs filmek zenéiért elsősorban John Powell és Harry Gregson-Williams volt felelős, a Túl a sövényen szimfonikus betéteit utóbbi komponista öccse, Rupert szerezte, kinek számos besegítő munka mellett ez a második önálló műve. Bemutatkozása a rajzfilmzenék műfaján belül teljesen elfogadhatónak mondható, hiszen egyetlen olyan pont sincs a zenében, ami akár nagyon zavaró, akár valami más filmzenéből túlzottan ismerős lenne. Színtiszta szimfonikus muzsika, ami kerüli az elektronika használatát, és hangszerelését tekintve is kifogástalan.


Az "RJ Enters the Cave" megismerteti velünk az egyszerű főtémát, melynek könnyed játékosságáért mintha Thomas Newman érkezett volna segítségként. Ez a vidámság csak a medve felbukkanásáig tart, azt viszont nagyon hangsúlyos kontrafagott fejezi ki, s ez a hangszer bármilyen stílusú zene hallgatásakor hátborzongató. A "The Family Awakes" valamelyest a "Rockin' the Suburbs" melódiavilágát idézi, hangsúlyosan a bájos állatkákat és a családi békét kifejezve, a fuvola és a romantikusan megszólaló hegedű adta téma minden idilli vígjáték alapja. A "Lets Call it Steve" női énekhanggal és hárfával, valamint háttérből trillázó fuvolával a rejtélyes ismeretlent érzékelteti, ahol azért legbelül a félelem is ott lappang az olykor erősen felmorduló bőgők révén. A tétel második része az óvatos teknős lakóparkbeli első kalandjának gyors tempójú, minden szólamra kiterjedő zenei kísérete, amelynek jó megvalósítása lassan alapkövetelmény az ilyen vígjátékok esetében. Figyelemreméltó a "Hammy Time", mint a rajzfilm egyik legmókásabb jelenetének aláfestése, mely rövid szerzemény swinges-jazzes stílusban indul, aztán a dobbal és basszussal kiegészülve a '70-es évek akciózenéit idézi fel. A "Play"-ben folytatódik az őrült szólamkergetőzés (leginkább Danny Elfman korai "mackótáncoltatós" zenéire emlékeztetve), a leghosszabb "The Inside Heist" pedig az utolsó nagy élelemszerzési akció egy feszültebb hangulatú aláfestése. Gyakorlatilag lehetetlen pontosan kiemelni egyetlen vezérszólamot is, hol a zongora képezi a visszafogottabb akciózene alapját, hol a gitár, de előfordul, hogy egész mélyen megszólaló fúvósok vagy hegedű pizzicato.


A "Still" hosszabb visszatérése előtt (hogy mégiscsak egy dal zárja az albumot) a bajba jutott családért indított viszontagságos, de végül sikeresen kivitelezett mentőakció zenéje harsog végig az "RJ Rescues His Family"-ben, nagyjából az előző kalandzenéknek a nyomvonalán haladva. Harsogó rézfúvósok, pergődob, tempósan hullámzó vonósjáték, melynek végén azért visszatér a család témája, s klasszikus tussal zárul. Tulajdonképpen nem is baj, hogy a már korábbról ismert Folds-nóta egy kibontott, örömzeneszerű változatával fejeződik be a Túl a sövényen zenéje, mert Rupert Gregson-Williams számára igazából nem nyílt lehetőség tökéletes nagyzenekari lezárásra, viszont a maga részéről mindent megtett, hogy egyrészről megfelelő művet komponáljon a mese mellé, másrészről kellemes szórakozást nyújtson a hallgatóknak. Munkája semmiképp sem összecsapott, s ha nem is hoz semmi kiemelkedő újdonságot az animációs filmzenék palettáján, az aprólékos részletességgel meghangszerelt Túl a sövényen score garantált siker lehet a műfaj szerelmesei körében.