Lehet ezt jól is csinálni! Amíg nálunk mindenféle, valamiért filmnek titulált celluloidborzalmakat tákolnak össze az alkotók kizárólag azért, hogy a nekik nyújtott kvázi bónuszpénz, az állami és egyéb szponzoráció révén messzi tájakon ingyen nyaralhassanak egyet (Apám beájulna, Csudafilm vagy Idegölő fedőnevek alatt), addig az eredmény ismeretében Ridley Scott rászolgált arra, hogy elnézzünk neki egy hasonló fondorlatot. Két nagyszabású film között a Bor, mámor, Provence-szel lazító direktor a fenséges borvidék levegőjétől és a beköszönő szerelemtől megjavuló, az örökölt birtok eladása végett Franciaországba utazó arrogáns tőzsdecápa (Russell Crowe) történetének leple alatt pihent egy jót, és nem mellesleg egy kicsit el is varázsolt bennünket. Ennek oka elsősorban a lemez borítóján is megcsodálható lenyűgöző helyszín: aki eddig még nem tervezte, a film után biztos meg szeretné látogatni Provence elvarázsolt birodalmát. Maga a történet a csupaszív szereplőivel némileg meseszerűnek is hathat, de akkor tekintsük felnőttmesének. A színészválogatást a mellékszereplőkig bezárólag sem érheti panasz: Russell Crowe például láthatóan élvezettel (és némi túlzásokkal) alakítja a gátlástalan főhőst, a kezdeti antihőst, Albert Finneynek pedig mindig remekül állnak a jóságos nagypapafigurák. Két női szereplőért is jó nagy plusz pontok járnak, akik közül egyikbe – vagy akár mindkettőbe – garantáltan beleszeret az összes férfinéző. Kettejük közül a bájos Marion Cotillard (Taxi, Nagy hal) hat nőiesebbnek és természetesebbnek, míg az ausztrál Abbie Cornish (aki Charlize Theron és Alison Lohman közös testvére is lehetne) inkább a védelemre szoruló, látszatra félénk kislányos imázst hozza.


A score ugyan rengetegszer felcsendül a jelenetek alatt, jóval többször, mint bármi más zene, mégis (a szokásos eljárás szerint) a kiadott CD-re túlnyomórészt azok a betétdalok kerültek, melyek a filmben esetenként csak egy részlettel képviselték magukat. E számok a moziban úgy-ahogy működtek, a soundtracket hallgatva azonban teljesen átlagosnak tűnnek. Ridley Scott egyik kedvenc előadója a hatvanas-hetvenes években népszerű Harry Nilsson, kinek három, különféle stílusú dalát a rendező Crowe karakterének szánta. Kapunk egy adaggal a múlt század első felét felelevenítő, francia nyelvű gramofonos sanzonokból is (előadóik: Charles Trenet, Jean Sablon, Tino Rossi), és a gall férfiak ellensúlyozására az amerikai Josephine Baker, illetve Patti Page képviseli az óceán túlfelét. Egy-egy kort tökéletesen felidéznek, de ennyiben számomra ki is merül az értékük, ahogy a Delaney & Bonnie évtizedekkel későbbi folkmuzsikája is felejthető. Furcsa, de a mai zenei világot mindössze a francia Makali lágy ritmusai képviselik (már ha Alizée a CD-re fel sem került "Moi Lolitá"-ját nem számítjuk ide). Ártani ezek a számok nem bírnak senkinek, elférnek Provence szőlőlugasainak tövében, de egyedül csak a házvezetőnő tánca közben felcsendülő "The Wedding" marad valamennyire emlékezetes. Ennek előadója Edmundo Ros, akinek rumbáira Scott még gyermekkorában figyelt fel, és most látta elérkezettnek az időt az egyik felhasználására. A betétdalos részt Richard Anthony közismert "Itsy Bitsy Petit Bikini" című gügyögő felvétele zárja (generációm szerencsésebb tagjai nem emlékeznek már a Szandi-féle, pedofil attitűdű magyar verzióra).


Marc Streitenfeld neve láttán adja magát kérdés, hogy ha Ridley Scott-film, akkor hol marad Hans Zimmer (Trükkös fiúk) vagy Harry Gregson-Williams (Mennyei királyság)? A zene ismeretében mondhatom: ennek igazán nincs is most jelentősége. Marc addig segédkezett a rendező utóbbi filmjeinek közelében zenei rendezőként, vagy az adott komponista asszisztenseként, hogy végül kapott egy önálló lehetőséget. Nyugodtan írhatom, hogy debütálása hallatán elégedetten csettinthetünk nyelvünkkel, hiszen az szenzációsra sikeredett.

Azt nem lehet nem észrevenni, hogy a zeneszerző utánanézett kicsit a francia filmzenéknek, mivel művében összesűrítve megtalálhatjuk Yann Tiersen Amelie-témáinak önmagába visszaforduló technikáját, és a pengetős hangszerek virtuózának, René Aubrynek (Projection Privee) önfeledten kísérletező játékosságát. Szerzőnk elsősorban gitárt vet be, ám közel sem olyan unalmas módon, mint napjaink felkapott gitárosa, Gustavo Santaolalla (Túl a barátságon). A szerző a többször is visszatérő motívumot és az egyéb témákat minden esetben megbolondítja valami érdekességgel: a brókervilág szívtelenségét kicsivel ridegebb gitárhangzás jellemzi, több az elektronikus kiegészítés, míg az ártatlan gyermekkorba történő visszapillantások alatt lágyabban szólnak a húrok, és belép egy érdekes instrumentum, az üvegharmonika is. Hol egy kis vibráció vagy finom ütemsorozat, hol egy kis citeraszó, vagy füttyszó és vokál segíti az összkép kialakítását, néhol pedig keringőre emlékeztető vonósdarab szól. De bármi is csendül fel, mindvégig egy teljesen kiegyensúlyozott, párját ritkító ínyencségről beszélhetünk, amelyben a modern elektronikus kiegészítések békésen megférnek az akusztikus hangszerek mellett. Az aláfestést néhányan adják elő, köztük a komponista is, aki gitáron, citerán és ütőshangszereken működik közre.


A lemezre a score sajnos csak három track formájában került fel, és ami a film alatt folyamatos élmény, a CD-n kicsit furcsán összemixelt változatnak hat, hangulati ugrásokkal, de még így is szerethető munka. Teljes anyag nem jelent meg belőle, azonban öröm az ürömben, hogy a soundtracken lévőek közel húszpercnyi hosszt adnak ki, ami már majdnem megfelel egy korai Varése Sarabande-albumnak, így ha az átlagos betétdalok miatt egyáltalán nem, a score miatt érdemes rá beruházni. Marc Streitenfeld lesz egyébként a következő Scott-mozi, az Amerikai gengszter komponistája is; a fentiek alapján kézenfekvőnek tűnik, hogy a score színvonalával nem lesz ott sem probléma.