X-Men: Az ellenállás vége (2006)
X-Men: The Last Stand
- zene: John Powell
- vezényel: Pete Anthony
- kiadás éve: 2006
- kiadó: Varése Sarabande
- játékidő: 61:27
"John Powell remélhetőleg még úgyis tartogat számunkra idén pár kemény pillanatot, például az X-Men: Az ellenállás végénél" – zártam pár héttel ezelőtt a Jégkorszak második része zenéjének ismertetőjét. Jónak bizonyult a megérzés, és a komponista valóban egy energikus nagyzenekari produkcióval rukkolt elő, amely méltó követője Michael Kamen első, valamint John Ottman második részhez írt zenéinek. A magam részéről sosem voltam kifejezett rajongója az X-Men-filmeknek, és a trilógia (ha egyáltalán az marad) befejező részét is elsősorban családi okokból, valamint John Powell zenéi iránti imádatomból fakadóan néztem meg, de egy pillanatig sem volt rossz döntés. A Bryan Singer örökségeként fennmaradt mutánshad ugyan egy rövid ideig rendező nélkül maradt egy másik képregényhős, Superman miatt (Singer egyébként vitte magával a zeneszerzőt, John Ottmant is), de a felmentésnek érkezett Brett Ratner végül kellő lendülettel bíró filmet dirigált, melyben csak kapkodjuk a fejünket az ezernyi kivételes képességgel rendelkező mutáns, illetve a köréjük megalkotott nagyszerű látványvilág következtében. Megfelelő mennyiségű akció, a mutáns-apokalipszis közeledése, elcsavargó Golden Gate-híd, az atlétájában is karizmatikus, bár kicsit szőrös Hugh Jackman, a mókás maszkja ellenére is III. Richárdként felvonuló Ian McKellen, a végre tökéletesen betonfejű karaktert alakító Vinnie Jones, valamint három csodaszép nő (Famke Janssen, Halle Berry, Rebecca Romijn) teszik az X-Men: Az ellenállás végét az idei nyár egyik legélvezetesebbnek tűnő filmjévé - egyelőre az igen silánynak tűnő további bemutatók ismeretében legalábbis.
A filmzenei album összességében egy kiváló kalandzene, mely stílus körülbelül tíz évvel ezelőtt igazi virágkorát élte, s Az ellenállás vége hangulata tökéletesen passzol az akkoriban megjelent klasszikusokhoz. Így könnyen érezhetjük majd magunkat Powell zenéjének hallgatásakor úgy, mint David Arnold Csillagkapuja, James Newton Howard Waterworld – Vízivilága, vagy John Debney A kincses sziget kalózaija idején. A nagyszámú Hollywood Symphony zenekar, valamint egy negyvenfős kórus által előadott mű egyszerre hordozza magában az epikus, a drámai és az akciózenék sajátosságait, s az ezek közti gyors hangulatváltakozások, valamint az ellenállhatatlan finálé teszik igazán színessé Powell legújabb művét. Ami a huszonhét, zömével egy-két perc hosszúságú tételre bontott zene ellen mindjárt az elején felhozható, az pont ebben a szétszabdaltságban rejlik. Több olyan pont is van az album során ("Dark Phoenix's Tragedy"–"Farewell to X", "Attack on Alcatraz"–"Massacre"), ahol pusztán csak a jelenetfüggőség kedvéért indexelték viszonylag durván a lemezt. Semmi szükségét nem érzem az ilyesfajta tagolásnak, s mint ahogy például a "Face/Off" (amit szintén John Powell komponált) nyolc egybefüggő tételénél, itt is nyugodtan lehetett volna kevesebbre szeletelni az anyagot. A filmzenék kapcsán egyébként is akkor kezd komolytalanná válni a megítélés, ha a hozzá nem értő kritikus először ránéz a tracklistára, és megijed a rengeteg címtől, valamint a hozzájuk kapcsolódó rövid játékidőktől. Az ellenállás vége a nagy trackszám ellenére is egymásbaolvadó tételekből álló komplett egészet alkot, úgyhogy ne higgyünk a berögződött előítéleteinknek.
Az X-Men-filmekre jellemző, s Ottman által örökzölddé komponált főtéma egy kissé variált formában jelentkezik a nyitányban ("20 Years Ago"), s az ezt követő "Bathroom Titles" hozza ugyanennek a jóval lendületesebb változatát. A fúvósok által, kemény ütőskísérettel előadott motívum helyenként talán a John Williams-féle Supermannel, vagy Michael Giacchino A hihetetlen családjával hozható összefüggésbe, de ezzel semmi baj sincs, egy tökéletes heroikus főmotívum nem nagyon szólhat másként. Az igazi Powell-témával az ötös "Whirlpool Love" során ismerkedhetünk meg, ez aztán később az album védjegyévé is válik, s ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre hátborzongatóbban gyönyörű a vonósok által prezentált, női kórus kíséretével ünnepélyesebbé tett négyharmóniás motívum. Az album első szakaszában jobbára csak ismerkedő trackekkel találkozhatunk, halk szólamváltások és alapvetően feszült hangulat jellemzik a zenét, esetenként egy-egy erőteljesebb felemelkedéssel – mint például a fúvósokra épülő, harmadik témának is tekinthető "Angel's Cure". A zenekari ébredezés közben leginkább a különböző ritmikai eszközök alapján ismerhetünk rá a zeneszerzőre, így a Bourne-zenék juthatnak eszünkbe az "Examining Jean" vagy a "Dark Phoenix Awakes" alatt.
Hogy olykor jelzést kapjunk a közelgő vészjósló végkifejlet felől, a zenekar a velőtrázó kórussal együtt őrült erővel mordul fel ("Rejection is Never Easy"), vagy éppen a Mátrix recsegő fúvósaitól és a Van Helsing dobjaitól zajos ("Dark Phoenix's Tragedy"). Ez utóbbi egyébként az album egyik legdinamikusabb pontja, a hosszabb felfutás után felcsendülő "Whirlpool"-téma összességében egyértelművé teszi számunkra, hogy John Powell a jövő egyik kiemelkedő komponistája lehet. A drámai "The Funeral", vagy a romantikusan csilingelő "Skating on the Pond" után beindul az igazi akció, s egymást követik az igazán dinamikus, erőtől duzzadó tételek. A "Fight in the Woods" lüktetéséhez csatlakozik mindhárom ismerős motívum, a "Building Bridges" katonás pergődobbal kíséri a vészjóslóan felharsanó rézfúvósokat, s az apokalipszist igazán a "Shock and No Oars"-ban belépő kórus teszi még félelmetesebbé.
Az "Attack on Alcatraz"-zal kezdődő maradék húsz perc az a bizonyos igazi grandiózus, öt tételből álló finálé, amelyért már önmagában érdemes beszerezni az albumot. Utoljára James Newton Howard King Kongjánál találkozhattunk ilyen volumenű lezárással: cintányér és dobok folyamatosan lüktető tempójában játszik az egész zenekar, minden szólam kiveszi a maga részét, és csupán apró pillanatokra szakad meg a lendület. Powell mindent tud az akciózenékről, és a döntő küzdelem zenei kíséretétől néha úgy szét akar szakadni a hangfal, mintha a komponista képtelen lett volna kordában tartani a hangjegyeit. A "Phoenix Rises" káprázatos kórusszólama a végletekig fokozza az elképesztő tombolást, amikor pedig a teljes káoszban egyszercsak felcsendül a főtéma, beleborsódzik az ember háta. A záró "The Last Stand" első fele adja a drámai lecsengést a vonósok játszotta melankolikus, de mégis megnyugvást jelentő csodaszép harmóniákkal, mely aztán az igazi heroikus zenekari kiteljesedésbe fordul át. Tétel közepén nem szabad megijedni, de Powell még egy éles váltással visszahozza az X-Men-témát, és egy picit modernebb, kopogós ritmusalapra helyezve végleg le is zárja az albumot.
Már így nagyjából év közepén is bátran kijelenthetjük, hogy John Powell számára a 2006-os év kiemelkedőnek bizonyul. Egy vidám örömmuzsika mellett most megjelent ez a fantasztikus tombolás, s szinte ezzel egyidőben jön majd egy jóval visszafogottabb drámai mű, A United 93-as is. Az X-Men: Az ellenállás vége kapcsán a játékidők tekintetében általunk olykor kőkeményen kritizált Varése Sarabande ismét kicsivel több, mint egyórányi anyaggal ajándékozott meg bennünket (ráadásul a sok-sok adattal, képpel és rendezői nyilatkozattal ellátott, tizenkét oldalas borító is igencsak imponáló lett), úgyhogy az érzelemdús kalandzenék hívei számára egy kihagyhatatlan ajánlat ez az album.
A filmzenei album összességében egy kiváló kalandzene, mely stílus körülbelül tíz évvel ezelőtt igazi virágkorát élte, s Az ellenállás vége hangulata tökéletesen passzol az akkoriban megjelent klasszikusokhoz. Így könnyen érezhetjük majd magunkat Powell zenéjének hallgatásakor úgy, mint David Arnold Csillagkapuja, James Newton Howard Waterworld – Vízivilága, vagy John Debney A kincses sziget kalózaija idején. A nagyszámú Hollywood Symphony zenekar, valamint egy negyvenfős kórus által előadott mű egyszerre hordozza magában az epikus, a drámai és az akciózenék sajátosságait, s az ezek közti gyors hangulatváltakozások, valamint az ellenállhatatlan finálé teszik igazán színessé Powell legújabb művét. Ami a huszonhét, zömével egy-két perc hosszúságú tételre bontott zene ellen mindjárt az elején felhozható, az pont ebben a szétszabdaltságban rejlik. Több olyan pont is van az album során ("Dark Phoenix's Tragedy"–"Farewell to X", "Attack on Alcatraz"–"Massacre"), ahol pusztán csak a jelenetfüggőség kedvéért indexelték viszonylag durván a lemezt. Semmi szükségét nem érzem az ilyesfajta tagolásnak, s mint ahogy például a "Face/Off" (amit szintén John Powell komponált) nyolc egybefüggő tételénél, itt is nyugodtan lehetett volna kevesebbre szeletelni az anyagot. A filmzenék kapcsán egyébként is akkor kezd komolytalanná válni a megítélés, ha a hozzá nem értő kritikus először ránéz a tracklistára, és megijed a rengeteg címtől, valamint a hozzájuk kapcsolódó rövid játékidőktől. Az ellenállás vége a nagy trackszám ellenére is egymásbaolvadó tételekből álló komplett egészet alkot, úgyhogy ne higgyünk a berögződött előítéleteinknek.
Az X-Men-filmekre jellemző, s Ottman által örökzölddé komponált főtéma egy kissé variált formában jelentkezik a nyitányban ("20 Years Ago"), s az ezt követő "Bathroom Titles" hozza ugyanennek a jóval lendületesebb változatát. A fúvósok által, kemény ütőskísérettel előadott motívum helyenként talán a John Williams-féle Supermannel, vagy Michael Giacchino A hihetetlen családjával hozható összefüggésbe, de ezzel semmi baj sincs, egy tökéletes heroikus főmotívum nem nagyon szólhat másként. Az igazi Powell-témával az ötös "Whirlpool Love" során ismerkedhetünk meg, ez aztán később az album védjegyévé is válik, s ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre hátborzongatóbban gyönyörű a vonósok által prezentált, női kórus kíséretével ünnepélyesebbé tett négyharmóniás motívum. Az album első szakaszában jobbára csak ismerkedő trackekkel találkozhatunk, halk szólamváltások és alapvetően feszült hangulat jellemzik a zenét, esetenként egy-egy erőteljesebb felemelkedéssel – mint például a fúvósokra épülő, harmadik témának is tekinthető "Angel's Cure". A zenekari ébredezés közben leginkább a különböző ritmikai eszközök alapján ismerhetünk rá a zeneszerzőre, így a Bourne-zenék juthatnak eszünkbe az "Examining Jean" vagy a "Dark Phoenix Awakes" alatt.
Hogy olykor jelzést kapjunk a közelgő vészjósló végkifejlet felől, a zenekar a velőtrázó kórussal együtt őrült erővel mordul fel ("Rejection is Never Easy"), vagy éppen a Mátrix recsegő fúvósaitól és a Van Helsing dobjaitól zajos ("Dark Phoenix's Tragedy"). Ez utóbbi egyébként az album egyik legdinamikusabb pontja, a hosszabb felfutás után felcsendülő "Whirlpool"-téma összességében egyértelművé teszi számunkra, hogy John Powell a jövő egyik kiemelkedő komponistája lehet. A drámai "The Funeral", vagy a romantikusan csilingelő "Skating on the Pond" után beindul az igazi akció, s egymást követik az igazán dinamikus, erőtől duzzadó tételek. A "Fight in the Woods" lüktetéséhez csatlakozik mindhárom ismerős motívum, a "Building Bridges" katonás pergődobbal kíséri a vészjóslóan felharsanó rézfúvósokat, s az apokalipszist igazán a "Shock and No Oars"-ban belépő kórus teszi még félelmetesebbé.
Az "Attack on Alcatraz"-zal kezdődő maradék húsz perc az a bizonyos igazi grandiózus, öt tételből álló finálé, amelyért már önmagában érdemes beszerezni az albumot. Utoljára James Newton Howard King Kongjánál találkozhattunk ilyen volumenű lezárással: cintányér és dobok folyamatosan lüktető tempójában játszik az egész zenekar, minden szólam kiveszi a maga részét, és csupán apró pillanatokra szakad meg a lendület. Powell mindent tud az akciózenékről, és a döntő küzdelem zenei kíséretétől néha úgy szét akar szakadni a hangfal, mintha a komponista képtelen lett volna kordában tartani a hangjegyeit. A "Phoenix Rises" káprázatos kórusszólama a végletekig fokozza az elképesztő tombolást, amikor pedig a teljes káoszban egyszercsak felcsendül a főtéma, beleborsódzik az ember háta. A záró "The Last Stand" első fele adja a drámai lecsengést a vonósok játszotta melankolikus, de mégis megnyugvást jelentő csodaszép harmóniákkal, mely aztán az igazi heroikus zenekari kiteljesedésbe fordul át. Tétel közepén nem szabad megijedni, de Powell még egy éles váltással visszahozza az X-Men-témát, és egy picit modernebb, kopogós ritmusalapra helyezve végleg le is zárja az albumot.
Már így nagyjából év közepén is bátran kijelenthetjük, hogy John Powell számára a 2006-os év kiemelkedőnek bizonyul. Egy vidám örömmuzsika mellett most megjelent ez a fantasztikus tombolás, s szinte ezzel egyidőben jön majd egy jóval visszafogottabb drámai mű, A United 93-as is. Az X-Men: Az ellenállás vége kapcsán a játékidők tekintetében általunk olykor kőkeményen kritizált Varése Sarabande ismét kicsivel több, mint egyórányi anyaggal ajándékozott meg bennünket (ráadásul a sok-sok adattal, képpel és rendezői nyilatkozattal ellátott, tizenkét oldalas borító is igencsak imponáló lett), úgyhogy az érzelemdús kalandzenék hívei számára egy kihagyhatatlan ajánlat ez az album.
Tihanyi Attila
2006. 06. 10.
2006. 06. 10.
Tracklista:
- 20 Years Ago (1:10)
- Bathroom Titles (1:09)
- The Church of Magneto / Raven Is My Slave Name (2:40)
- Meet Leech, Then Off to the Lake (2:37)
- Whirlpool of Love (2:04)
- Examining Jean (1:12)
- Dark Phoenix (1:28)
- Angel's Cure (2:34)
- Jean and Logan (1:39)
- Dark Phoenix Awakes (1:45)
- Rejection Is Never Easy (1:09)
- Magneto Plots (2:05)
- Entering the House (1:18)
- Dark Phoenix's Tragedy (3:18)
- Farewell to X (0:30)
- The Funeral (2:52)
- Skating on the Pond (1:12)
- Cure Wars (2:57)
- Fight In the Woods (3:06)
- St Lupus Day (3:03)
- Building Bridges (1:16)
- Shock and No Oars (1:15)
- Attack on Alcatraz (4:36)
- Massacre (0:31)
- The Battle of the Cure (4:20)
- Phoenix Rises (6:29)
- The Last Stand (5:29)
Az album a Spotify-on:
