A témát a Befejezetlen élet hivatalos soundtrackjéről szóló írásunkban már pedzegettük: valamiért bevett szokás, hogy amikor nem elégedettek az alkotók a filmmel, a zeneszerzőre hárítják a felelősséget, és leváltják, mintha neki bármennyi köze lenne akár a gyenge forgatókönyvhöz, a csapnivaló színészi játékhoz, az érdektelen rendezéshez, vagy mintha az átlagnéző a zene miatt ülne be a moziba. Ahogy egy komponista (már nem emlékszem, ki volt) nyilatkozta hosszú évekkel ezelőtt: nem is vagy igazi filmzeneszerző, ha legalább egy munkádat nem utasították még vissza. Akár egy külön tanulmányt is lehetne írni az elutasított score-ok esetéről. Még a legnagyobb nevek is belefuthatnak a problémába, a hírnév és az elismertség nem garancia semmire, pláne nem óvja meg a komponistát a megalázástól. Igen, megalázástól, hiszen sokszor komplett zeneműveket dobnak ki az ablakon egy-két ember szeszélye és hozzá nem értése miatt (igaz, néha azért jogosak is lehetnek a minőségi problémákat felvető bírálatok).


Így járt például Jerry Goldsmith is, akit az Idővonal újravágásakor jutalmaztak eltávolítással, Alan Silvestri, akinek pedig már A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka hivatalos plakátjain is szerepelt a neve, vagy Ennio Morricone, akit a Csodás álmok jönnek komponistájaként penderítettek ki idő előtt a produkcióból. A legsúlyosabb eset talán Gabriel Yaredé volt: miután száműzték a Trója alkotói közül, melynél esélyt sem adtak neki, hogy régimódinak titulált (mellesleg már teljesen kész!) aláfestésén változtasson, még a honlapján publikált hangmintáit is töröltette vele a stúdió.

Az elutasított, azaz rejected zenék sorát hosszan lehetne még folytatni, de szükségtelen. Sokszor volt, és garantáltan lesz is még példa erre a méltatlan eljárásra. Filmzenerajongói szemszögből az lenne az igazi, ha adott esetben mindkét verzió elérhető lenne lemezen. A Varése Sarabande élen jár az amúgy talán az enyészeté váló muzsikák megjelentetésében, hiszen ők adták ki többek közt az említett Goldsmith-zenét is. A kiadó tevékenységének köszönhető, hogy megismerkedhetünk Christopher Young azon fel nem használt muzsikájával is, amit a Robert Redford–Morgan Freeman–Jennifer Lopez trió nevével fémjelzett, Lasse Hallström rendezte csendes kis drámához szerzett.


Régen elmúlt már az az idő, amikor Youngra kizárólag horrorok alkotói gondoltak, hiszen évről-évre egyre több oldalát ismerhettük meg. A jól bevált borzongatásain (Halálos árnyék, Ördögűzés Emily Rose üdvéért) túl olyan merőben különböző zenét igénylő filmekben foglalkoztatták, mint a Pókerarcok, a Hurrikán, vagy a Briliáns csapda. Természetesen nem szabad megfeledkezni arról a Youngról sem, aki a legszebb dallamait olyan filmeknek tartogatta, mint mondjuk az Édes november vagy a Kikötői hírek. Tárgylemezünket utóbbi remekművéhez lehetne mérni, melyet szintén egy Hallström-filmhez szerzett. A direktor egyébként talán a Kikötői hírek sikere, talán a Younggal való barátsága miatt a film stáblistáját azzal kezdi: "Additional Music by Christopher Young".

A némileg árnyaltabb, Music Inspired by the Film alcímmel megjelent rejected score-t végighallgatva nem lesz ember, aki megmondhatná, hogy mi lehetett a probléma vele, főleg, hogy Deborah Lurie, a Befejezetlen élet végleges komponistája szinte teljesen azonos jellegű és minőségű szerzeményekkel váltotta ki a kidobott kompozíciókat. Lurie műve annyiban más kicsivel, hogy tartalmaz erőteljesebb pillanatokat is, míg Youngé elsősorban a merengésre koncentrál.


Kiemelhető pillanatot nem nagyon találhatunk, elejétől a végéig az elvárható magas színvonalat kapjuk. A témák hallgatása során, a szerző vélhető szándéka szerint a film ismerete nélkül is megjelenhet szemünk előtt a sok-sok természeti csoda fenséges látványa: a távolban tornyosuló, fával borított hegyeké, melyek közt a madár sem jár, sőt még csak nem is repül, a végtelen erdőkön átvezető kanyargós ösvényeké és a sziklák között halkan csörgedező pataké. Young zenéje a nyugalom és a békesség zenéje, a lemez elindítása után a külvilág könnyen megszűnhet számunkra. Az andalító countrys, néhol jazzes beütésű pompás muzsikák főszereplője a zongora, a selymesen hozzásimuló szimfonikus zenekar és természetesen akusztikus, illetve elektromos gitár, mellyekkel szinte minden trackben találkozhatunk, de a fuvola időnként felbukkanó szomorkás hangja is sokat tesz a megfelelő hangulat kialakításáért. Ez a hangulat meg nem törik ugyan, csak a békességbe néha becsúszik egy-két komorabb, drámai fordulatra utaló szólam, ám mindezek csupán kósza bárányfelhőknek hatnak egy alapvetően tiszta égen, hiszen gyorsan visszatalál minden a maga útjára.

A teljesség kedvéért a lemez végére tizennégy kedves, egy-két perces mini zongoradarab került. Ezek bizonyos hányada rutinos gyakorlat csupán, amelyeket Young végül nem használt fel, a többi viszont beépült a nagyzenekari művekbe. Igazából sokat nem tesznek hozzá a korábban hallottakhoz, némiképp egybe is folynak, de arra mindenféleképpen alkalmasak, hogy hallhassuk, mit lehet kihozni egyetlen zongorából. Valljuk be, a lemez hossza nélkülük is megfelelő lenne, kicsit egyhangúak is, de igazán örvendetes, hogy az album teljes játékideje ki lett használva. Ilyen CD úgyis ritkán jelenik meg, és a tizenkilences tracktől semmibe sem kerül visszaugrani az elejére.


A limitált, mindössze ezer darabos példányszámban megjelentetett kiadvány címlapján található festmény Matthew Joseph Peak munkája. A hátsó, tracklistás borítón csak egy sima fészer oldala látható, belül viszont (egy kottalap mellett) egy sokoldalas, több mint kimerítő Young-biográfiát találhatunk. Mindehhez pedig egy olyan fenséges melódiákkal teli score tartozik, ami önmagában is megállja a helyét, teljesen szükségtelen tehát hozzá bármilyen film is. Ez pedig úgy vélem, önmagáért beszél.