Hans Zimmer a közel harminc évre visszanyúló pályafutása során számos olyan rendezővel dolgozott együtt, akik több filmjükhöz is szerződtették egy-egy aláfestő muzsika elkészítésének erejéig. A legjelentősebb, és legrégebbre visszanyúló kollaborációjának a brit filmessel, Ridley Scott-tal történő együttműködését lehet nevezni, akivel hat olyan produkciónál dolgozott együtt, melyek egy részét napjainkban már klasszikusként vagy kultuszmoziként tartják nyilván. Együttműködésük időszaka a komponista feltörekvő, valamint fénykorára (vagyis amikor még kevés támadást kapott szerzeményei, illetve a Jay Rifkinnel közösen alapított intézménye okán) tevődik, s minthogy minden filmjük más-más műfajt képvisel (könnyedebb hangvételűt éppúgy találni közöttük, mint akció- és háborús filmet, road movie-t vagy történelmi időszakra visszanyúló eposzt), egy kellően színes és érdekes kollaborációról beszélhetünk.


Első találkozásukra az 1989-ben bemutatott Fekete eső (főszerepben: Michael Douglas, Andy Garcia, Ken Takakura) című akció-krimi kapcsán került sor, amely Zimmer második hollywoodi megbízatása volt, Scott pedig ünnepelt álomgyári rendezőként irányította a munkálatokat olyan mozikkal a háta mögött, mint például a filmtörténeti klasszikusoknak számító A nyolcadik utas: a Halál és a Szárnyas fejvadász. A Fekete eső amellett, hogy egy gyümölcsöző együttműködés megalapozására szolgált, abból a szempontból is jelentős volt a komponista számára, hogy szembesülhetett azzal, milyen is a megrendelő felé történő kiszolgáltatottság. Stanley Jeffe producer ugyanis erősen megkeserítette számára a munkálatokat azzal, hogy ahol érte, ott kritizálta muzsikáját. "Te egy csatában vagy, amiben elveszíted a hited, valamint a szíved, különösen akkor, amikor a producer azt mondja neked, hogy ez a legrosszabb zene, amit valaha hallott" – emlékszik vissza ezen időszakra egyik interjúja során Zimmer. Jeffe Scottra is nyomást gyakorolt, aki az utasítások hatására kénytelen volt darabokra vagdalni a zenét. "Sajnos a filmes mindig az idő ellen dolgozik, s állandó harcot vív a kereskedelem és a kreativitás között" – jellemzi szakmáját Scott.

Bármennyire is antipatikus volt e muzsika a producer számára, Zimmer olyan tételeket tett le az asztalra, melyek a kilencvenes évek ünnepelt szerzeményeinek alapjait foglalták magukban – az itt hallható megoldások többek között a Lánglovagok, a Halálugrás, Az utolsó esély, Az utolsó szamuráj vagy a Batman: Kezdődik! című filmek zenéiben is visszaköszönnek. Az ekkor még döntően szintetizátorokra és samplerekre épülő szerzemény hangszerelésében, továbbá az élőzenei részletek felvételeinél a 2006-ban elhunyt Shirley Walker volt a szerző segítőtársa, aki ezután a Játékszerekig bezárólag több más Zimmer-műnél is hasonló szerepkörben tűnt fel. Az elektromos gitárral, különféle ütősökkel és egzotikus fúvósokkal támogatott, néhol keleties hatással átszőtt muzsika mellett a komponista Will Jenningsszel közösen a főcímdalra ("I'll Be Holding On") is megbízást kapott, amely négy szvit és további dalok mellett a hivatalos filmzenealbumon is helyet kapott.


Scott 1991-ben ült újra direktori székbe, hogy megvalósítsa a Callie Khouri és közte majd tíz évvel korábban felmerült projektet, a Thelma és Louise-t (fsz.: Susan Sarandon, Geena Davis, Harvey Keitel), melynek zeneszerzői posztjára Zimmert szánta. Scott ekkor már nem engedett beleszólást senkinek sem a road movie muzsikájával kapcsolatosan: a betétdalok helyeinek kijelölését követően szabad kezet adott a komponistának. "A Thelma és Louise-nál mi ketten szabadon hozhattuk meg döntéseinket anélkül, hogy eltapostak volna bennünket" – meséli Zimmer, aki a képi világot egy hol szomorkás, hol bluesos, hol pedig rock 'n' rollos kompozícióval támasztotta alá, melynek vezérfonala a kalandvágyó főszereplők autója nyomán "Thunderbird"-nek lett keresztelve. Ez a téma annyira tetszett Scottnak, hogy az eredetileg csak vége-főcímmel tervezett filmhez készített egy nyitó listát is, csak azért, hogy e muzsika ott is hallható legyen – így nem valósult meg az eredeti elképzelése sem, miszerint az első, közel félórában nem csendült volna fel Zimmer-zene. A muzsika gerincét képező, jellegzetes gitárszólók Pete Haycock közreműködésével keltek életre, kinek játékával ezt követően számos más Zimmer-projekt kapcsán is találkozhatunk (például: K2, Halálugrás).

A score szerepelt a BAFTA 1992-es díjátadójának listáján is (bár e jelölést Zimmer nem válthatta szoborra), a rajongók pedig az instrumentális album kiadását kezdték kérlelni, miután az MCA-féle filmzenealbumon csupán a "Thunderbird" tétel volt megtalálható. Ezen kiadatlansággal kapcsolatban egy 1999-ben készült interjú során az alábbiakat nyilatkozta Zimmer: "Az emberek erőltetik a kiadását. Alkalmanként használtam a Thunderbird-témát, plusz néhány rock 'n' roll jellegű dolgot. Utálnám, ha ezek visszaköszönnének CD-n, mert ahhoz kevesek. Ha hozzájárulnék egy Thelma és Louise lemezhez, akkor az valószínűleg tíz percnél nem lenne hosszabb." Ezen elgondolása húsz évvel a film premierje után változott, amikor is a Kritzerland ezerkétszáz példányban megjelentethette a teljes zenei anyagot, s e korong már az előrendelési fázisban egy nap alatt elfogyott.


"Hans szárnyakat ad a filmnek" – jellemezte Scott Zimmer munkáját, amelyet a soron következő három filmjében mellőzött: az 1492 – A Paradicsom meghódításához Vangelist kérte fel, akivel korábban már a Szárnyas fejvadász kapcsán dolgozott együtt. Az 1996-os Szélviharhoz először Maurice Jarre-t szerződtette, ám őt végül azzal az indokkal váltotta le, hogy műve túlzottan közel állt a tempként használt muzsikához – arról sajnos nincs információ, hogy mindezt a rendezői utasítás eredményezte-e, vagy Jarre maga döntötte el, hogy hasonló művel áll elő. Úgy hírlik, hogy Vangelist is megkereste Scott, az aláfestésről azonban végül a Zimmer-ház tanítványa, Jeff Rona gondoskodott, akinek iméntiek okán mindössze három hete maradt a zene átadására. Az ezt követő G.I. Jane kapcsán már Zimmer neve merült fel először, ám ő az azzal párhuzamosan futó projekt, Az utolsó esély munkálatai miatt nem tudta volna időben leszállítani a muzsikát, így helyére Trevor Jones került, aki a német komponistától megszokott stílusú művel járult hozzá a produkcióhoz. 

Zimmer ezen holtidő alatt több alkalommal dolgozott Ridley Scott öccsének, Tonynak is, aki a híresztelések szerint, amikor először ajánlotta be a komponistát filmjéhez, a producere a "Hans ki?" kérdéssel reagált meglepetten. Vele összesen négy filmet készített Zimmer: Mint a villám, Tiszta románc, Az utolsó esély (mely muzsika mérföldkőnek számít az akciófilmek zenei világában), A rajongó. Ahogy teltek-múltak az évek, Zimmer úgy fejlesztette tökélyre az elektronikus zene és a szimfonikus zenekar kombinációját, így mikor útjaik ismét keresztezték egymást Ridleyvel, már egy kiforrott, ünnepelt komponista volt, aki Az oroszlánkirály kapcsán egy Oscar-díjjal is büszkélkedhetett.


"Hihetetlenül nyugodtnak érzem magam vele, mert meglátásaink nagyon is egyeznek. Nagyszerű elképzelései vannak, és elképesztő vizuális érzéke" – nyilatkozta rendező barátjáról Zimmer a Gladiátor (fsz.: Russell Crowe, Joaquin Phoenix, Connie Nielsen) kapcsán. A páros legsikeresebb együttműködésének a Gladiátor számít, melynek kapcsán néhány kritikus ugyan fanyalgott azért, mert a római kori mozi aláfestése bővelkedik az elektronikus elemekben, a score azonban Oscar-jelölt lett, filmzenealbuma pedig felkerült a legnagyobb példányszámban értékesített score-ok listájára – ennek folyományaként egy második album is napvilágot látott, More music alcímmel. Zimmer a munkálatokba bevonta Lisa Gerrardot is, aki a vokál mellett a zene elkészítésében is segítségére volt, illetve mellette – a szerző életében a Thelma és Louise óta bekövetkezett gyökeres változások okán – megannyi asszisztenst és kiegészítő komponistát is foglalkoztatott.

Scott kellően eltökélt volt a zeneszerző személyével kapcsolatban, így már 1997-ben jelezte Zimmernek, hogy van egy ilyen terve, és azt szeretné, ha ő írná hozzá a muzsikát, később pedig elhívta a film nyitányául szolgáló csatajelenet forgatására is, hogy lássa, milyen jellegű, hangulatú produkcióval lesz majd dolga. "Nem hiszem, hogy van elég időd, adok neked többet" – mondta Scott, aki nem siettette ezt a munkafázist, így végül a demók és előzetes ötletek megvalósítását követően, a zene elkészítése hat hónapot tett ki, addig pedig a vágások során korábbi Zimmer-műveket használtak temp zenének, illetve ha szükséges volt, akkor a kész zenéhez utólagosan módosították a jelenetsor vágását. A végeredmény egy fanfár-témával rendelkező, dinamikus elemeket tartalmazó, ám lényegében véve drámai hangvételű muzsika lett, melyet Gerrard gyönyörű vokáljai mellett jó néhány különleges hangszer színesített (például a duduk vagy a yan ching).


A Római Birodalom korában játszódó eposz utáni évben következett Hannibal Lecter újabb történetének vászonra vitele, melynek ötlete még a Gladiátor forgatási munkálatai során merült fel, mégpedig azon nem megszokott módon, hogy a zeneszerző tett rá javaslatot a rendezőnek. Zimmer a Gladiátor munkálatai során olvasta e könyvet, és ő ajánlotta Scott figyelmébe, akinek ily módon jellemezte a történetet: "Ez egy őrült, furcsa, derűs romantikus komédia." Thomas Harris regényének filmjogtulajdonosai eredetileg David Finchert szerették volna megbízni, ám ő visszadobta a megbízást, így Scottot tárt karokkal várták, mikor a bekért kéziratot elolvasván, megkereste a producert, Dino De Laurentiist. A Hannibalnak (fsz.: Anthony Hopkins, Julianne Moore, Gary Oldman) köszönhetően újabb különleges állomáshoz érkezett a páros közös munkássága: egy sötét tónusú filmtervvel álltak szemben, melynek főszereplője egy olyan kimért, pszichopata sorozatgyilkos, aki egyúttal rendkívül művelt, önmagára igényes úriember. 

E muzsika Zimmer komolyabb és depresszívabb hangvételű szerzeményei közé tartozik, melynek elkészítése során lényegesen több tétel született, mint amennyit a film elbírt. "Néhány jelenethez három vagy négy különböző cue is tartozik. A végén lévő szcéna, az utolsó beszélgetés a hűtőnél, mennyi, két és fél perc hosszú? Úgy tudom, a zene, ami a CD-re került, jó hat vagy hét perc hosszú, mert én írtam tovább, jóval többet, mint amennyit a jelenet engedett" – emlékszik vissza a szerző. A pszichopata oldalt a sötét és mély hangvétel szimbolizálja, a klasszikus hangzásvilág, illetve a felhasznált operarészletek pedig Lecter intelligenciáját hivatottak tükrözni, így a képi világ mellett a muzsika vált a produkció másik legérdekesebb alkotóelemévé. 


Scott 2001-ben a Hannibalon kívül egy másik filmet is leforgatott, ám ezúttal többször is le kellett ülnie Zimmerrel annak érdekében, hogy végül rábólintson a projektre, mert nem akart egy újabb fajsúlyos mondanivalót rejtő produkciót vállalni. A Sólyom végveszélyben után így nyilatkozott a szerző: "Ez lélektanilag nehéz időszak volt számomra, és most szeretnék egy komédián vagy valami hétköznapibb produkción dolgozni." Az egyik oka annak, hogy mégis igent mondott, az volt, hogy ez a film egyfajta tükör az amerikaiak számára, és mindenképpen szeretett volna egy olyan projekt részesévé válni, amely megpróbálja felnyitni a tengerentúliak szemét, és bemutatni azt, hogy bármennyire is legyőzhetetlennek érzik magukat, igenis sebezhetőek.

A Sólyom végveszélyben a második háborús témájú mozija volt a komponistának, ami éppúgy megtörtént eseményeken alapul, mint a három évvel korábbi Az őrület határán. A cselekmény helyszínéül Szomália szolgál, így az aláfestésnek mind a helyieket, mind pedig a rendfenntartásra érkező amerikaiakat érzékeltetnie kellett. Zimmer tanulmányozta a terület zenei kultúráját, annak hangzásvilágát, melyet aztán természetesen saját kézjegyével ötvözött. Ebből adódóan kellően színes muzsika került a képsorok alá: a technóba hajló elemek szimbolizálják a fejlett haditechnológiát segítségül hívva harcoló amerikai csapatokat, a helyieket pedig etnikus hangszerek, illetve a szenegáli énekes, Baaba Maal vokálja képviseli. Csatlakozott továbbá a csapathoz Lisa Gerrard, kinek hangja éppúgy fájdalmat csöpögtet a jelenetek alá, ahogyan egykor a Gladiátor esetében. Minthogy háborús övezetről van szó, ahogyan Az őrület határán, úgy A Sólyom végveszélyben is kapott egy himnikus témát, mellyel így nem maradt el az elesettek előtti tisztelgés sem. A muzsika jellegzetessége az – amellett, hogy különféle zenei világok találkoznak egymással, illetve lágy és durva dallamok váltakoznak benne –, hogy olykor a képsorokat inkább ellenpontozza, mintsem együtt él velük (remek példa erre a nyitó jelenet). 


A Trükkös fiúkkal (fsz.: Nicholas Cage, Sam Rockwell, Alison Lohman) teljesült Zimmer kívánsága: mellőzhette a komoly hangvételt, és egy könnyed muzsikát szerezhetett, amely ebből eredően egyfajta jutalomprodukciónak is tekinthető, hiszen mindkettejük számára kimozdulást jelentett a realisztikus, kegyetlen világból. A komponista már az előkészületek során egyeztetéseket folytatott Scott-tal arra vonatkozólag, hogy szerzeményének milyen hangulatot kell majd sugallnia. "Ha a zene nem fog harmonizálni a látottakkal, akkor nem lesz filmünk" – jelentette ki a direktor, aki bár Zimmerrel úgy egyezett meg, hogy inkább a vígjátéki oldaláról közelítik meg a Trükkös fiúkat, arról, hogy a vígjáték és a dráma határán mozgó alkotás végül melyik műfajba tartozik majd, az utolsó pillanatig egyezkedtek az alkotók. 

A filmhez kiválogatott zenedarabok (melyek többnyire az ötvenes-hatvanas éveket hozzák vissza, de megtaláljuk közöttük a Magyar Állami Operaház által előadott "Che Soave Zeffirettó"-t is a Figaro házasságából), és a hangzásvilág megbeszélését követően a szerző munkának láthatott. A pattogós ritmusú kompozíció a szereplő által belülről megélt ötvenes éveket hozza vissza némi jazzel, a könnyed zongora- és harmonikadallamokkal pedig Európát idézi meg. A mű egyik pillére Nino Rota Az édes élet-témája: "Arra gondoltam, mi lenne, ha Nino írná a témát, én pedig a variációkat" – meséli Zimmer. A német szerzőtől szokatlan hangvételűnek tűnő muzsikában a vonósokra és fúvósokra szorítkozó nagyzenekar mellett többek között orgona, szaxofon, marimba és egy írógép is hallatja a hangját. 


A páros kollaborációja a Mennyei királyság kapcsán folytatódott volna tovább, a szerződéskötést követően azonban Zimmer úgy gondolta, maga helyett inkább Harry Gregson-Williamst ajánlja be, s ő inkább a Madagaszkár munkálataiban merül el. Ezen csere óta Scott a Zimmer-közeli Marc Streitenfelddel dolgozik együtt, akivel már három filmen van túl, így nem sok bíztató jel mutatkozik arra vonatkozólag, hogy a közeljövőben egy újabb Zimmer-Scott kollaborációra kerülne sor. Pedig kapcsolatuk meglehetősen eredményes volt: Zimmer csupán a Fekete esőhöz és a Trükkös fiúkhoz készített szerzeményéért nem érdemelt ki rangosabb elismerést, az összes többi Scott-mozihoz íródott műve legalább az ASCAP-, BAFTA-, Grammy- vagy Oscar-jelölésig jutott.

 

Kulics László
2011.10.02.