Szárnyas fejvadász (1982)
Blade Runner
- zene: Vangelis
- kiadás éve: 1994
- kiadó: Atlantic Records
- játékidő: 57:30
A múltban készült, de a jövőben játszódó sci-fik egyik igazi bája mindig az évszámok viszonyításában alakul ki, nevezetesen, hogy a köztes intervallumban mi épp melyikhez vagyunk közelebb. Ridley Scott Szárnyas fejvadász című fantasztikus filmje 1982-ben készült, s 2019-ben játszódik, nekem pedig 2006 első napjára jutott az élmény, hogy először végignézzem. Ilyen megközelítésben megnyugtat, hogy pillanatnyilag kevésbé jósolható olyan technikai káosz 2019-re, mint amellyel Philip K. Dick (többek között a Total Recall – Az emlékmás és a Különvélemény alapjául szolgáló novellák írójának) víziójában találkozhatunk, bár mondanivalóját tekintve még mindig aktuális erkölcsi kérdéseket vet fel a robotok fejlődésével kapcsolatban, s – nagy szavak ugyan, de – alapvetően az élet értelmét illetően. Mi történik akkor, ha az ember által alkotott replikánsok fejlettségi szintje túlszárnyalja teremtőjükét? Mi történik, ha fellépnek létük korlátozottsága ellen? A történet szerint az ember szembeszáll saját teremtményével (szinte saját magával), s éppen ezen erkölcsi bukás zseniális bemutatása miatt válik a Szárnyas fejvadász filmtörténeti klasszikussá. A szinte kortalannak számító látvány, a sötét, mégis elképesztő hangulatú helyszínek, valamint speciális effektek mellett az alkotás nagy erősségei közé tartozik még Rutger Hauer őrült alakítása is, aki ezzel tette le névjegyét Hollywoodban.
Scott három évvel a szintén alapfilmnek tekinthető A nyolcadik utas: a Halál után merész lépést tett: művéhez az akkor pályája csúcsán lévő görög szintetizátormágust, Vangelist csábította zeneszerzőnek, aki sikeres szólóalbumain túl épp abban az évben kapta meg a Tűzszekerek score-jáért járó aranyszobrocskát. 1982-ben a szintetizátor és a filmek kapcsolata még igencsak gyerekcipőben járt, és mind a mai napig igen sok kritikus fogadja negatívan az elektronikus score-okat (még úgy is, hogy mára már olyan szintre jutott a technikai fejlődés, hogy néha igen nehéz különbséget tenni zenész és sampler által megszólaltatott hang között). Talán ez lehet az oka, hogy a nevesebb, filmzenékkel foglalkozó oldalak többsége mellőzi ezen aláfestés ismertetését, bár igaz, ami igaz: a főként lassú, meditatív tételek és a hosszan elnyújtott szintis szőnyegek nem számítanak annyira izgalmas zenei élménynek, mint akár a Star Wars-mozik sokszínű zenekari aláfestései, akár Jerry Goldsmith kortárs klasszikus műve Scott imént említett sci-fijéhez.
Magam is meglepődtem, hogy az első mozgalmas, egyszersmind a legismertebb tétellel a stáblista alatt találkoztam, ez pedig mindent elárul az album tempójáról. Annak ellenére, hogy a film többnyire hatalmas, komor épületek beárnyékolta sötét, baljós helyeken játszódik, s természetes fények helyett leginkább reflektorok ontják a deszkákkal csíkokra szabdalt, vakító világosságot, maga a zene meglepő pozitívumot sugároz szinte végig. A jövőbe vetett hit bizonytalansága természetesen megköveteli a disszonanciát, de Vangelis csak épp annyit ad belőle, amennyi feltétlenül szükséges. A szintetizátoros megszólalásból eredő várakozásoktól eltérően blues és jazz jellegű aláfestéseket is komponált, melyek varázslatos pluszt adnak a Dick és Scott által megálmodott jövőbeni Los Angelesnek.
Fel kell készülnünk arra, hogy nem szokványos filmzenével van dolgunk, ezért azon sem szabad meglepődni, hogy az első tételek alatt a főszereplők hangját is hallhatjuk: az albumot indító "Main Title" elején Deckard (Harrison Ford) instrukcióival találkozhatunk a képnagyítós jelenetből, míg a Vangelistől megszokott, magasztos zenei nyitányt Rachel (Sean Young) és a robotokat megalkotó Tyrell (Joe Turkel) dialógja követi, hosszan elnyújtott hangú zenei kíséretben. A különlegesen effektezett emberi hangok pillanatok alatt visszaadják a produkció feszült hangulatát, így jelenlétük korántsem olyan zavaró, mint elsőre gondolnánk, sőt, tökéletesen ráhangol a műre.
A csendes, ambientszerű melankóliába fojtott tételek megelőlegezik azt a stílusirányzatot, amelyből később a new age műfajának nagyjai (Brian Eno, Ray Lynch, a Tangerine Dream, Mark Isham, Patrick O'Hearn) hasonló tökéletességgel építkezett. A gyönyörű "Wait for Me" vagy a Mary Hopkin vokáljával kiegészített "Rachel's Song" korántsem emlékeztet a görög zeneszerző jól ismert, slágerszerű stílusára, a "Love Theme" pedig egyértelműen a filmzenék romantikus klasszikusaival vetekedik, a Dick Morrissey által előadott szaxofonos témája némiképp előrevetíti David Sanborn csodálatos játékát Michael Kamen Halálos fegyverhez írt zenéjéből. A komponista ezt a merengést folytatná a "Blade Runner Blues"-ban is, ha valamilyen szerencsétlen marketingfogás révén nem ékelődött volna a két tétel közé egy bluesnóta, bizonyos Don Percival előadásában. Hogy mi szükség volt rá, nem tudom, mindenesetre teljes mértékig kilóg a szintetizátoros világból, és míg egy-egy régi felvétel felbukkanása akár hangulatos is lehet (lásd Thomas Newman albumait), itt abszolút felesleges, gyorsan ugorjuk is át.
A "Memoirs of Green" csendes zongorajátéka után (mely track egyébként a szerző 1980-ban megjelent "See You Later" című albumáról származik) az album másik igen komoly pontjához érünk: a "Tales of the Future" egyértelműsíti a komponista görög származását, ami Demis Roussos tradicionális vokálját egyesíti saját elektronikus zenei világával. Végül egy rövid hangulati átmenetet ("Damask Rose") követően elérünk a vérbeli Vangelis-zenéhez, a "Blade Runner (End Titles)"-hez, melyet bizonyára már mindenki hallott legalább egyszer életében. Töredelmesen bevallom, hogy ezen egy tétel ismerete alapján annak idején sokkal tempósabb filmre számítottam, és tulajdonképpen furcsa is kissé, hogy végül egyáltalán szerephez jutott a halk művek mellett; az azonban kétségtelen, hogy a mozi fináléján jócskán dobott ez a stáblista alatti lendületes dübörgés. Az albumot mégsem ez a tétel zárja, hanem egy, az egész score-ra jellemző lassabb romantika, a "Tears in Rain", mely alatt Rutger Hauer utolsó pár mondatát hallhatjuk, esőcseppek, csilingelő hangok és felemelkedést sugalló, csodaszép szintiharmóniák közepette.
A Szárnyas fejvadász score-jának hivatalos megjelenésére több mint egy évtizedet kellett várni a bemutató után, mert bár 1982-ben egy kis német kiadó piacra dobott korlátozott példányszámban egy nyolc trackből álló, egy bizonyos Jack Elliott által átdolgozott verziót, ez a film 1994-es rendezői változatának megjelenéséig szinte elérhetetlen volt (mellesleg az igazi Vangelis-rajongókat cseppet sem érdekelte a mester műveinek megkérdőjelezhető minőségű átirata). Ekkor Scott és Vangelis, talán a két évvel korábbi, az 1492 – A Paradicsom meghódítása során létrejött újabb kollaboráció (és főleg annak abszolút sikeres, rádiók által is előszeretettel játszott főtémája) révén végre megteremtették a lehetőségét egy bővebb filmzenealbum kiadásának, s az Atlantic Records gondozásában megjelent a mai napig könnyen beszerezhető, szűk egyórányi, tizenkét trackes változat, melyhez a zeneszerző zömével az 1982-es felvételeit használta fel, és ahol kellett, ott egy-két helyen módosított is a hangzáson.
Amikor pedig 2007-ben felbukkant DVD-n a több változatban is létező film eddigi legutolsó verziója, a legnagyobb rajongók kedvéért, 25th Anniversary Edition alcímmel a Universal Music kiadott egy háromlemezes, digipack kiadványt is, rajta korábban még nem publikált kompozíciókkal. A végeredményt illetően egy ragyogó mű született, és leszámítva egy-két későbbi kiváló követőjét (Mark Ishamtől Az országút fantomja, Cliff Martineztől a Solaris vagy David Julyantől a Memento score-ja), azóta is egyedülálló és szinte utánozhatatlan az elektronikus filmzenék egyébként csak ritkán elismert mezőnyében.
Scott három évvel a szintén alapfilmnek tekinthető A nyolcadik utas: a Halál után merész lépést tett: művéhez az akkor pályája csúcsán lévő görög szintetizátormágust, Vangelist csábította zeneszerzőnek, aki sikeres szólóalbumain túl épp abban az évben kapta meg a Tűzszekerek score-jáért járó aranyszobrocskát. 1982-ben a szintetizátor és a filmek kapcsolata még igencsak gyerekcipőben járt, és mind a mai napig igen sok kritikus fogadja negatívan az elektronikus score-okat (még úgy is, hogy mára már olyan szintre jutott a technikai fejlődés, hogy néha igen nehéz különbséget tenni zenész és sampler által megszólaltatott hang között). Talán ez lehet az oka, hogy a nevesebb, filmzenékkel foglalkozó oldalak többsége mellőzi ezen aláfestés ismertetését, bár igaz, ami igaz: a főként lassú, meditatív tételek és a hosszan elnyújtott szintis szőnyegek nem számítanak annyira izgalmas zenei élménynek, mint akár a Star Wars-mozik sokszínű zenekari aláfestései, akár Jerry Goldsmith kortárs klasszikus műve Scott imént említett sci-fijéhez.
Magam is meglepődtem, hogy az első mozgalmas, egyszersmind a legismertebb tétellel a stáblista alatt találkoztam, ez pedig mindent elárul az album tempójáról. Annak ellenére, hogy a film többnyire hatalmas, komor épületek beárnyékolta sötét, baljós helyeken játszódik, s természetes fények helyett leginkább reflektorok ontják a deszkákkal csíkokra szabdalt, vakító világosságot, maga a zene meglepő pozitívumot sugároz szinte végig. A jövőbe vetett hit bizonytalansága természetesen megköveteli a disszonanciát, de Vangelis csak épp annyit ad belőle, amennyi feltétlenül szükséges. A szintetizátoros megszólalásból eredő várakozásoktól eltérően blues és jazz jellegű aláfestéseket is komponált, melyek varázslatos pluszt adnak a Dick és Scott által megálmodott jövőbeni Los Angelesnek.
Fel kell készülnünk arra, hogy nem szokványos filmzenével van dolgunk, ezért azon sem szabad meglepődni, hogy az első tételek alatt a főszereplők hangját is hallhatjuk: az albumot indító "Main Title" elején Deckard (Harrison Ford) instrukcióival találkozhatunk a képnagyítós jelenetből, míg a Vangelistől megszokott, magasztos zenei nyitányt Rachel (Sean Young) és a robotokat megalkotó Tyrell (Joe Turkel) dialógja követi, hosszan elnyújtott hangú zenei kíséretben. A különlegesen effektezett emberi hangok pillanatok alatt visszaadják a produkció feszült hangulatát, így jelenlétük korántsem olyan zavaró, mint elsőre gondolnánk, sőt, tökéletesen ráhangol a műre.
A csendes, ambientszerű melankóliába fojtott tételek megelőlegezik azt a stílusirányzatot, amelyből később a new age műfajának nagyjai (Brian Eno, Ray Lynch, a Tangerine Dream, Mark Isham, Patrick O'Hearn) hasonló tökéletességgel építkezett. A gyönyörű "Wait for Me" vagy a Mary Hopkin vokáljával kiegészített "Rachel's Song" korántsem emlékeztet a görög zeneszerző jól ismert, slágerszerű stílusára, a "Love Theme" pedig egyértelműen a filmzenék romantikus klasszikusaival vetekedik, a Dick Morrissey által előadott szaxofonos témája némiképp előrevetíti David Sanborn csodálatos játékát Michael Kamen Halálos fegyverhez írt zenéjéből. A komponista ezt a merengést folytatná a "Blade Runner Blues"-ban is, ha valamilyen szerencsétlen marketingfogás révén nem ékelődött volna a két tétel közé egy bluesnóta, bizonyos Don Percival előadásában. Hogy mi szükség volt rá, nem tudom, mindenesetre teljes mértékig kilóg a szintetizátoros világból, és míg egy-egy régi felvétel felbukkanása akár hangulatos is lehet (lásd Thomas Newman albumait), itt abszolút felesleges, gyorsan ugorjuk is át.
A "Memoirs of Green" csendes zongorajátéka után (mely track egyébként a szerző 1980-ban megjelent "See You Later" című albumáról származik) az album másik igen komoly pontjához érünk: a "Tales of the Future" egyértelműsíti a komponista görög származását, ami Demis Roussos tradicionális vokálját egyesíti saját elektronikus zenei világával. Végül egy rövid hangulati átmenetet ("Damask Rose") követően elérünk a vérbeli Vangelis-zenéhez, a "Blade Runner (End Titles)"-hez, melyet bizonyára már mindenki hallott legalább egyszer életében. Töredelmesen bevallom, hogy ezen egy tétel ismerete alapján annak idején sokkal tempósabb filmre számítottam, és tulajdonképpen furcsa is kissé, hogy végül egyáltalán szerephez jutott a halk művek mellett; az azonban kétségtelen, hogy a mozi fináléján jócskán dobott ez a stáblista alatti lendületes dübörgés. Az albumot mégsem ez a tétel zárja, hanem egy, az egész score-ra jellemző lassabb romantika, a "Tears in Rain", mely alatt Rutger Hauer utolsó pár mondatát hallhatjuk, esőcseppek, csilingelő hangok és felemelkedést sugalló, csodaszép szintiharmóniák közepette.
A Szárnyas fejvadász score-jának hivatalos megjelenésére több mint egy évtizedet kellett várni a bemutató után, mert bár 1982-ben egy kis német kiadó piacra dobott korlátozott példányszámban egy nyolc trackből álló, egy bizonyos Jack Elliott által átdolgozott verziót, ez a film 1994-es rendezői változatának megjelenéséig szinte elérhetetlen volt (mellesleg az igazi Vangelis-rajongókat cseppet sem érdekelte a mester műveinek megkérdőjelezhető minőségű átirata). Ekkor Scott és Vangelis, talán a két évvel korábbi, az 1492 – A Paradicsom meghódítása során létrejött újabb kollaboráció (és főleg annak abszolút sikeres, rádiók által is előszeretettel játszott főtémája) révén végre megteremtették a lehetőségét egy bővebb filmzenealbum kiadásának, s az Atlantic Records gondozásában megjelent a mai napig könnyen beszerezhető, szűk egyórányi, tizenkét trackes változat, melyhez a zeneszerző zömével az 1982-es felvételeit használta fel, és ahol kellett, ott egy-két helyen módosított is a hangzáson.
Amikor pedig 2007-ben felbukkant DVD-n a több változatban is létező film eddigi legutolsó verziója, a legnagyobb rajongók kedvéért, 25th Anniversary Edition alcímmel a Universal Music kiadott egy háromlemezes, digipack kiadványt is, rajta korábban még nem publikált kompozíciókkal. A végeredményt illetően egy ragyogó mű született, és leszámítva egy-két későbbi kiváló követőjét (Mark Ishamtől Az országút fantomja, Cliff Martineztől a Solaris vagy David Julyantől a Memento score-ja), azóta is egyedülálló és szinte utánozhatatlan az elektronikus filmzenék egyébként csak ritkán elismert mezőnyében.
Tihanyi Attila
2017. 10. 07.
2017. 10. 07.
Tracklista:
- Main Titles (3:42)
- Blush Response (5:47)
- Wait for Me (5:27)
- Rachel's Song (4:46)
- Love Theme (4:56)
- One More Kiss, Dear (3:58)
- Blade Runner Blues (8:53)
- Memories of Green (5:05)
- Tales of the Future (4:46)
- Damask Rose (2:32)
- Blade Runner (End Titles) (4:40)
- Tears in Rain (3:00)
Az album a Spotify-on:
