„Mivel én sosem tanultam zeneelméletet, máshonnan közelítem meg a dolgokat, ezért a harmóniáim sem minden esetben hagyományosak, nem a nagykönyv szerintiek. Időnként pedig pont erre van szükség, pláne a filmek esetében, mert ott inkább az érzelem a lényeg.”
Lisa Gerrard a világzenei műfaj egyik legismertebb formációja, a Dead Can Dance tagjaként hódította meg a világot, a duó feloszlását követően pedig szólókarrierje mellett Hollywood véráramába is belekerült: önálló komponistaként éppúgy jegyez mozikat, mint vokalistaként vagy társzeneszerzőként. A filmzenék vonatkozásában neve leginkább Ridley Scott Gladiátorával forrt egybe, ugyanakkor olyan egyéb moziknál is közreműködött, mint például A bálnalovas, A tűzben edzett férfi vagy éppen a Muhammad Ali életútján alapuló Ali.
A rendkívül egyedi hanggal rendelkező énekesnő a világzene atmoszférájából nemcsak annak köszönhetően kapott ízelítőt, hogy ír felmenőkkel rendelkezik, hanem amiatt is, hogy gyermekkorát Melbourne főleg törökök, illetve görögök által lakott negyedében töltötte. A hetvenes évek végén olyan együttesekkel lépett fel, akik a posztpunk irányzat képviselői voltak, s egy ilyen típusú koncert alkalmával találkozott Brendan Perryvel, aki Gerrardot eleinte túlzottan avantgárd művésznek tartotta ahhoz, hogy együtt dolgozzon vele, 1981 augusztusában azonban megalapították a Dead Can Dance-t, sikerességüket pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy a kilencvenes évek végéig nyolc albummal jelentkeztek. Szétválásukat követően két világkörüli turné erejéig még összeálltak, ezeket pedig 2012-ben az Anastasis című új lemezükkel fejelték meg.
Az énekesnő a filmes világba az Agustí Villaronga által rendezett El Nino de la Luna révén kóstolhatott bele először úgy, hogy rögtön dupla szerepkört vállalt magára: a spanyol alkotásnak nemcsak a zenéjét jegyezte Dead Can Dance-esként, hanem egy szerep kedvéért a kamerák elé is beállt. Filmzeneszerzői pályafutásának azonban nem a Dead Can Dance-éra adott lendületet (annak ellenére sem, hogy olyan alkotásoknál használták fel zenéiket, mint a Miami Vice tévésorozat, a Menekülés az éjszakába vagy éppen a Világok arca: Baraka), hanem az, amikor Pieter Bourke-kel 1998-ban elkészítette a Dualityre keresztelt albumot. Michael Mann (aki már a Szemtől szembenhez is jó néhány dalt felhasznált az énekesnő első szólólemezéről, a The Mirror Poolról) ezt hallván szerződtette őket az Al Pacino és Russell Crowe főszereplésével forgatott A bennfenteshez, munkájukat pedig nemcsak a direktor, hanem a Golden Globe-bizottság tagjai is elismerték, igaz, ekkor még csupán egy jelöléssel. Mann emellett az Ali kapcsán dolgozott még együtt a párossal, akik a neves rendezőtől függetlenül a Nadro című életrajzi produkciónál, valamint a 2008-as Romans 12:20 rövidfilmnél léptek még kollaborációra. A bennfentest követő évben a Golden Globe ítészei már nemcsak nominálták, hanem a szobrot is átadták Gerraldnak a Gladiátor Hans Zimmerrel közösen szerzett kíséretéért, mellyel végérvényesen beírta magát a filmzenevilág történelemkönyvébe. Zimmerrel, illetőleg a Remote Control Production többi tagjával olyan alkotásokon dolgozott még énekesként, illetve dalszerzőként, mint A Nap könnyei, A tűzben edzett férfi, A Sólyom végveszélyben, az Artúr király, a Mission: Impossible 2., az Isten fia, Az acélember, valamint A Biblia című minisorozat. De ugyanezen titulusban szerződtették például a South Park, a CSI: A helyszínelők és Az elnök emberei egy-egy epizódjához, továbbá Az Őrzők legendájához, sőt, Ennio Morricone oldalán is tevékenykedett, akivel Koltai Lajos rendező hozta össze a Sorstalanság vokalistájaként: „Mindössze néhány tételben működtem közre, egy kevés énekkel, de nagyon megtisztelő volt vele dolgozni” – mesélte Gerrard.
Az ezredforduló óta eltelt időszak során önálló komponistaként gyakorlatilag az összes műfajba betekintést nyerhetett, hiszen mozifilmhez éppúgy szerződtették, mint dokumentumfilmekhez vagy tévésorozatokhoz. Az ő dallamai csendülnek fel többek között A bálnalovas, A borzalmak városa című thrillerfolyam néhány epizódja, illetőleg az olyan, hazánkban is bemutatott, formabontó dokumentumfilmek alatt, mint a Hamu és hó vagy a Samsara – A lét örök körforgása. Mindezeken felül pedig számtalan önálló albummal is jelentkezett már, 2006-ban pedig az életútjával és munkásságának fontosabb állomásaival, illetve kollaborátoraival foglalkozó Sanctuary: Lisa Gerrard produkció is napvilágot látott. Az eddig is kellően változatos munkásságát 2009-ben azzal emelte új szintre, hogy létrehozta saját kiadóját, a Gerrard Recordsot, s azt a célt tűzte ki maga elé, hogy világszerte keresse és támogassa a még fel nem fedezett tehetségeket.
„Én a szív nyelvén énekelek. Ez egy kitalált nyelvezet, amelyet régóta alkalmazok. Azt hiszem, úgy tizenkét éves lehettem, amikor így kezdtem el énekelni. Úgy vélem, hogy amikor ebben a formában énekelek, akkor Istennel beszélek” – nyilatkozta egyszer sajátos, szöveget nem alkalmazó énektechnikájával kapcsolatban Gerrard, akit tehetségének, rendkívül gazdag pályafutásának, valamint különleges hangjának köszönhetően számtalan előadó (úgymint Pieter Bourke, Patrick Cassidy, Klaus Schulze vagy éppen Marcello De Francisci), illetve zenekar hívott már meg vendégelőadóként. Hazánkban is számtalanszor járt már: amellett, hogy a Dead Can Dance az 1996-os és a 2012-es turnéja során egyaránt felvette Magyarországot az állomások közé, Havasi Balázs vendégeként éppúgy színpadra állt már, mint a Hollywood Magyarországon – Hans Zimmer-est Lisa Gerrarddal koncertsorozat előadójaként, és természetesen annak idején a Sorstalanság munkálataival kapcsolatban is ellátogatott hozzánk.
Kulics László
2017.02.20.