Műfajok tekintetében Hans Zimmer kezdettől fogva széles skálán mozog, népszerűsége mégis elsősorban akciózenéinek tudható be, így bár a történelmi eseményekre és/vagy ikonikusabb személyekre épülő alkotások a nyolcvanas évek óta vannak jelen munkásságában (Elválasztott világ, Egyedül a ringben, A szabadság ösvényein), e tekintetben a siker az 1998-as Az őrület határánig váratott magára. Az ezzel elért újabb Oscar-jelölését követően olyan alkotások találták meg, mint a Gladiátor, a Pearl Harbor – Égi háború, A Sólyom végveszélyben, A Nap könnyei, az Arthur király, valamint Az utolsó szamuráj, mely utóbbi nemcsak amiatt érdekes, mert Zimmer ritkábban alkalmazott instrumentumokra támaszkodott, hanem azért is, mert ez volt a századik filmzene, amivel hallatott magáról.


A Tom Cruise főszereplésével készült Az utolsó szamuráj forgatókönyvét valós események inspirálták, ám mivel a történelmi tényekre az alkotók csupán egyfajta fűszerként tekintettek, az eredeti történet számos helyen változott – az egyik leglényegesebb módosítás, hogy a valóságban a japánok sógunseregét egy éven át képző francia Jules Brunet tisztből az amerikai Nathan Algren vált. A Cruise-féle Gladiátornak is tekinthető produkció alapjait John Logan (Aviátor, 007 – Skyfall) fektette le, a projektet pedig Vincent Ward karolta fel, aki bár íróként (A végső megoldás: Halál) és direktorként (Csodás álmok jönnek) egyaránt tevékenykedik, ezúttal vezető producerként vette ki részét a megvalósításból. A közel négy évig tartó előkészületet követően a rendezői széket Francis Ford Coppolának éppúgy felajánlották, mint Peter Weirnek, a stáb élére azonban végül Edward Zwick került. "A film konklúziója az a tézis, miszerint akkor élvezhetjük igazán az életet, akkor teljesedhetünk ki leginkább, ha a halál tényét is elfogadjuk" – nyilatkozta Zwick, aki szerint alkotása egy másik lényeges üzenetet is hordoz: "Az amerikaiaknak és más országok lakóinak szintúgy figyelembe kell venniük, el kell fogadniuk, hogy sajátjukon kívül is léteznek összetett, gazdag és értékes kultúrák."

A gyakori alkotótársával, Marshall Herskovitzcal egyetemben a sztoriba is belepiszkáló rendező a kétezres évekig bezárólag hat produkciót hozott tető alá, melyeknél négy komponista volt jelen: Miles Goodman a Mi történt az éjjel?-nél, Graeme Revell a Szükségállapotnál, W.G. Snuffy Walden az Országúti amazonoknál, James Horner pedig Az 54. hadtestnél, a Szenvedélyek viharábannál és A bátrak igazságánál. Mivel legnagyobb sikereihez Horner szállította a muzsikát, kézenfekvőnek tűnt, hogy ezúttal is őt kéri majd fel, a helyzet azonban másként alakult. A filmes a 2001-es Oscar-jelöltek számára rendezett ünnepi ebéd során elegyedett beszélgetésbe Zimmerrel, melyre ő az általa producerként jegyzett Traffic, a komponista pedig a Gladiátor kapcsán volt hivatalos. Egyebek mellett az ekkor még igencsak kezdeti fázisban lévő Az utolsó szamuráj is szóba került, amelyet a zeneszerző nemcsak a téma okán talált érdekesnek, hanem Cruise miatt is, akivel korábban az Esőember, a Mint a villám, valamint a Mission: Impossible 2. kapcsán egyaránt dolgozott. "Kértem, hogy küldje el a forgatókönyvet, amit meg is tett, ám ezt követően hosszú ideig nem hallottam felőle, azt hittem elfelejtett. Abba bele sem gondoltam, milyen nehéz manapság egy ilyen témájú filmet összehozni" – mesélte Zimmer, akivel az alkotók a tesztvetítést követően vették fel újból a kapcsolatot. A százötven perces mozihoz majdnem kétórányi muzsika íródott, melyből egy rendkívül hatásos filmzenealbum született, ahol némely trackek egymástól független tételek egyvelegét rejtik, mások pedig hosszabb lélegzetvételű kíséretek rövidített változatai.


A score alapjait tekintve ezúttal is a jól ismert Zimmer-megoldásokról beszélhetünk, hiszen a heroikus és pátoszos hangulat egyszerű harmóniákból álló, fülbemászó, hatásos dallamok segítségével kel életre, ám műve így is önálló egyéniséggel bír, ami nagyrészt annak eredménye, hogy a kétezres évekre tökélyre fejlesztett eszköztárát a népcsoportra jellemző hangszerekkel vértezte fel. A Hollywood Studio Symphony zenészeinek előadását olyan tradicionális instrumentumok szólamai színesítik, mint a citerához hasonló koto, a taiko dobok, valamint a sakuhacsira keresztelt bambuszfuvola. "A nyugati fül számára szokatlannak, idegennek találtam a japán zenék hangzásvilágát, ezért sokáig tartott, mire kitaláltam, mit is kellene tennem. Arra jutottam, hogy a nyugati stílust veszem alapul, amit aztán a japánok által alkalmazott megoldásokkal elegyítek, ami addig tűnt jónak, amíg fel nem tettem magamnak a kérdést, hogy valójában mit is szeretnék elérni a zenémmel? Úgy éreztem, nem szabad túldíszítenem a score-t, ezért a giccsesség elkerülése érdekében mértani pontossággal kezdtem elhelyezni az utalásokat" – mesélte Zimmer, aki remek egyensúlyt teremtett kelet és nyugat között, ami már az albumnyitó "A Way of Life"-ban is megmutatkozik. Ugyanakkor – a Gladiátor esetéhez hasonlóan – megközelítését néhányan bírálták is, egyes vélemények szerint ugyanis nem helyezett kellő mérvű hangsúlyt a keleti kultúrára. Ez azonban ízlés dolga: én úgy gondolom, egy nyersebb (amilyen például Jerry Goldsmith Tora! Tora! Tora!-hoz írt muzsikája), tradicionálisabb megközelítés nem illett volna ehhez a szamuráj életforma előtt ugyan tisztelgő, ámde a nyugati kultúra előnyeit is folyamatosan hangsúlyozó mozihoz.


A zene elkészítése során szerzője (aki olyanokat vett maga mellé kiegészítő komponistaként, mint Geoff Zanelli, Blake Neely, valamint Trevor Morris) a több csatát megélt Nathan Algren elénk táruló útját, jellemalakulását tekintette vezérfonalnak. Cruise karaktere kezdetben alkoholproblémával, démonjaival küzdő, meggyötört katonaként van jelen a vásznon, a szamurájok között töltött időszaka azonban megbékélést hoz számára, lassan ráébred az élet szépségeire, valódi értékeire. Ennek megfelelően a muzsika egyik pillérévé a belső vívódásokat, érzelmi hullámzásokat szimbolizáló dallamok váltak, melyek a cue-kból összeolvasztott "A Way of Life"-ban nemcsak ezt hivatottak kifejezni, hanem egyfajta előfutárai lettek annak az elszántságot, a padlóról történő felállást tükröző himnikus megoldásnak, mely aztán kiemelt szerepet tölt be a "Spectres in the Fog"-ban, a "Safe Passage"-ben, a "Red Warrior"-ban és a "The Way of the Sword"-ben. A score alapjának harmadik eleme a szamurájok életvitele, kultúrája ihlette lágy, már-már romantikus jelleget öltő téma, mely éppoly precíz, kiegyensúlyozott, mint az érzékeltetni kívánt harcosok ("Taken", "A Hard Teacher", "To Know My Enemy", "Idyll's End", "A Small Measure of Peace"). E trió a harcias kórussal felvértezett "Red Warrior"-ban, a "The Way of the Sword"-ben, illetőleg az elmúlás fájdalmát és a megbékélés érzését egyformán tolmácsoló vonós- és kotoszólamokon nyugvó "A Small Measure of Peace"-ben fonódik eggyé, s az általuk kitett közel húsz perc Az utolsó szamuráj filmzenealbumának koronája is.

Az akciódúsabb megoldások olyan trackekben kaptak nagyobb teret, mint a "Spectres in the Fog", a "Red Warrior", illetőleg a film végi csatajelenetek alatt hallhatóak zanzásításával létrejött "The Way of the Sword", ám néhány másodperc erejéig a "To Know My Enemy"-be, az "Idyll's End"-be és a "Ronin"-ba is bele lett csempészve a dinamika. Az Elektra és a Warner közös gyermekeként napvilágot látott korongon ugyan kevésbé szembetűnő, a film alatt azonban jobban megmutatkozik, hogy Zimmer ezen trackeknél milyen mértékben merített a Pearl Harbor – Égi háború akciózenéiből (főleg az utolsó összecsapás alatt, ahol az egyik részlet majdhogynem hangjegyről hangjegyre egyezik a Michael Bay által dirigált mozi kíséretével), így bármennyire is kedvelem, emiatt nem vagyok képes maximális pontszámot adni erre a score-ra.


Az utolsó szamuráj esetében sok idő állt Hans Zimmer rendelkezésére, s ez minden bizonnyal nagyban hozzájárult ahhoz a végeredményhez, mely a rajongói elismerések mellett Golden Globe-jelölést és ASCAP-díjat is hozott számára – ráadásul bónuszként egy, a forgatásnál használt szamurájsisakot is sikerült megszereznie. Bár témái a bevált harmóniákra, egyszerű dallamokra támaszkodva elevenednek meg, a képsorok alatt és azoktól függetlenül egyaránt hatásosak, csodálatosak, a score összképe pedig ennyi év elteltével sem fakult meg, nem veszített értékéből. Zimmer heroikus, himnikus megoldásai terén nálam Az őrület határán számít etalonnak (nemcsak a komponista életművét, hanem a filmzenevilág egészét tekintve is hibátlannak tartom), s bár ezen megközelítést azóta rengetegszer előhúzta már fiókjából, kevés alkalommal sikerült neki olyan ünnepélyes, magával ragadó módon újragondolni, mint ebben az esetben.