Az Egyesült Államok az elmúlt évtizedek során a más nemzetekkel szemben folytatott harcait igyekezett idegen területen megvívni, amire olyan példákat hozhatunk fel, mint Vietnam, Afganisztán, Pakisztán, Szomália – és még sorolhatnánk azokat a helyszíneket, ahol a béketeremtés vagy egyéb címszavak mögé rejtőzve, katonái bevetésével törekedett az érdekérvényesítésre. Ezen megmozdulásokat a hivatalos propaganda hasznosnak és szükségesnek állította be, az ezekben részt vevő katonák azonban többnyire nemcsak ezt nem érezték a bőrükön, hanem az amerikai sérthetetlenség és hősiesség szelét sem. A gördülékenynek tűnő bevetések nemegyszer fordultak kilátástalanságba, melyek egyikét A Sólyom végveszélyben című alkotással mutatta be nekünk 2001-ben Ridley Scott. A Mark Bowden A Mogadisu-ügyre keresztelt kötetén alapuló produkció az 1993-ban balul sikerült szomáliai akciót tárja elénk, amikor egy csapat képzett amerikai katona váratlan helyzetbe került az ellenőrizetlen városrészben: kimentésükig több száz gerillával kellett farkasszemet nézniük, nem mellesleg az eredetileg alig egyórásra tervezett bevetés huszonnégy órán át tartott. Scott igen realisztikusan mutatja be az incidenst, ami a film egyik nagy előnye, ugyanakkor mivel a játékidő egésze a kelepcéről szól, a karakterek nem kerekednek felül az eseten, nem figyelhetünk meg jellemfejlődéseket.


A többek között Josh Hartnett, Eric Bana, Ewan McGregor, Tom Sizemore, Sam Shepard és Tom Hardy főszereplésével készült, kellően dinamikus mozi aláfestésével Hans Zimmert bízták meg, aki pályafutása során számos nagynevű rendezővel dolgozott már, az egyik legjelentősebb kollaborációjának azonban a brit filmessel, Ridley Scott-tal történő együttműködését lehet nevezni (ehhez a pároshoz köthető például a Gladiátor vagy a Thelma és Louise is). Amikor a direktor belevágta fejszéjét e projektbe, egyértelmű volt számára, hogy ki szolgáltassa a zenét, elképzelése azonban eleinte nem talált viszonzásra: Scottnak a szintén 2001-ben készített Hannibalt követően többször is le kellett ülnie a komponistával annak érdekében, hogy végül az rábólintson a projektre, a szerző ugyanis Thomas Harris kimért, pszichopata sorozatgyilkos karakterének történetét követően nem akart részt venni egy újabb fajsúlyos mondanivalót rejtő produkcióban. Ezt támasztja alá A Sólyom végveszélyben utáni nyilatkozata is: "Ez lélektanilag nehéz időszak volt számomra, és most szeretnék egy komédián vagy valami hétköznapibb produkción dolgozni". A fő ok, amiért Zimmer végül mégis igent mondott, az volt, hogy egy olyan sztorihoz adhatta a nevét, mely egyfajta tükör az amerikaiak számára, mivel megpróbálja felnyitni a tengerentúliak szemét, és megmutatja azt, hogy bármennyire is legyőzhetetlennek érzik magukat, sebezhetőek.

A cselekmény helyszínéül Szomália szolgál, így az aláfestésnek mind a helyieket, mind pedig a rendfenntartásra érkező amerikaiakat érzékeltetnie kellett. Zimmer tanulmányozni kezdte a tájegység zenei kultúráját, annak hangzásvilágát, majd keresztezte azokat saját stílusjegyeivel. Ennek köszönhetően igen színes muzsika került a képsorok alá: a technóba hajló elemek szimbolizálják a fejlett haditechnológiát segítségül híva harcoló amerikai csapatokat, a nagyzenekar biztosítja a heroikusságot, a helyieket pedig etnikus hangszerek, illetve Baaba Maal vokálja képviseli, akiről így vélekedett a szerző: "A kelet-afrikai és a nyugati kultúrák alapból érdekes fűszerrel látják el a score-t, ugyanakkor szükségem volt egy olyan énekesre, akinek hangja nyomatékosítani tudja a helyszínt. Így esett a választásom Baaba Maalra, aki Szenegál egyik legjobb előadója". Maal hangját a "Hunger"-ben (amely a nyitójelenettel együtt és attól elkülönülve is kellően hatásos) ismerhetjük meg, később pedig többek között a "Still"-ben hallhatjuk még a Decca korongján. S ha már énekesek: csatlakozott az előadók csapatához Lisa Gerrard is, kinek vokálja éppoly fájdalommal tölti meg a képsorokat (többek között a "Gortoz A Ran / J'attends"-szel), ahogyan egykor a Gladiátor esetében.


Zimmer olyan Remote Control-os tagokat vont be a muzsika előadásába és elkészítésébe, mint Michael Brook, Craig Eastman, Heitor Pereira, Martin Tillman, Ilan Eshkeri vagy Mel Wesson. Ez a kis csapat fontos eleme a projektnek, ugyanis bár instrumentális darabról beszélünk, az alkalmazott hangszerek nem minden esetben igényelnek nagyzenekari jelenlétet, így azokat javarészt ők szólaltatják meg. "Nem tisztán szimfonikus score-ban gondolkodtam, mert a főszerepben látható elit csapat alacsony létszámát is érzékeltetni szerettem volna valahogyan. Ezt végül úgy oldottam meg, hogy néhány zenésztársammal egyetemben egy szűk stúdióban zenélgettünk, miközben komoly nyomás nehezedett ránk a közeledő határidő okán" – nyilatkozta Zimmer, aki kezdettől fogva elengedhetetlennek tartotta az elektromos gitár alkalmazását, s ez aztán a modern seriffek szerepébe bújt katonák szimbólumává is vált. Törekvésének eredménye többek között a "Chant"-ben, a "Synchrotone"-ban, az "Ashes to Ashes"-ben, s a fájdalmas érzelmeket, kilátástalanságot közvetítő "Vale of Plenty"-"Of the Earth" duó (utóbbit Maal éneke teszi még borúsabbá) esetében figyelhető meg. Ám minthogy háborús moziról van szó, nemcsak az etnikus elemeknek és a fegyverropogásokat kísérő zúzásoknak van helye, hanem az amerikai katonák heroizmusát közvetítő dallamoknak is, még amellett is, hogy ezek elenyésző részét képezik a kompozíció egészének. Ekkor kerül előtérbe a nagyzenekar is, akik a "Leave No Man Behind" esetében tesznek ki magukért leginkább, amely egyúttal a produkció legkedveltebb tételének is számít a filmzenebarátok körében – részemről emellett a "Hunger" és a "Tribal War" még azok a trackek, amelyek említésre méltóak.

A Sólyom végveszélyben esetében az instrumentális darabok mellett a dalokra is fontos szerep hárult, melyek kiválasztásában a Zimmerékkel gyakran együttműködő Bob Badami segédkezett úgy, hogy ő is mindkét fél kultúráját igyekezett figyelembe venni. Így Elvis Presley-szám éppúgy hallható a filmben, mint például Jimi Hendrix-, Faith No More- vagy Rachid Taha-dal; ezek közül utóbbitól a "Barra Barra", illetőleg a Joe Strummer & The Mescaleros "Minstrel Boy"-a is helyet kapott az albumon.


A score jellegzetessége – amellett, hogy különféle zenei világok, illetve lágy és durva dallamok csapnak össze egymással benne –, hogy olykor a képsorokat inkább ellenpontozza, mintsem együtt él velük. Részint ebből eredően Hans Zimmer szemében a filmzenealbum megjelentetése nem volt nyerő ötlet (legalábbis egyes források erről tanúskodnak), mert nem ívvel, fokozatos építkezéssel jellemezhető művet készített, hanem olyat, amely a felekre és az aktuális eseményekre koncentrál, emiatt pedig erősen tagolt lett és nyakig merül a stíluskavalkádban, és bár a film alatt helytáll, egy hallgatóbarát albumhoz azonban kevés. Szerintem is nehéz egy ilyen palettán mozgó aláfestésből épkézláb korongot készíteni, ugyanakkor e muzsika engem a filmmel együtt sem volt képes magával ragadni. A Sólyom végveszélyben kíséretével kapcsolatban hasonló véleményen vagyok, mint Zimmernek a két Sherlock Holmeshoz, az Eredethez, A csodálatos Pókember 2-höz és a Csillagok közötthöz kapcsolódó kompozícióival: bár munkásságának színfoltjaként tartom nyilván, többszöri hallgatást követően sem tudtam maradéktalanul befogadni őket.