Hans Zimmer Hollywoodba kerülésétől fogva kereste a saját hangját, projektről projektre haladva csiszolgatta stílusát, és bár ma már a csúcson van, továbbra is folyamatosan innovatív. Eleinte a néhány instrumentummal kiegészülő elektronikus muzsikák voltak jellemzőek rá, majd a hangszerelés ezen arányán fokozatosan alakítva, 1995-ben megérkezett pályafutásának első mérföldköveihez, melyeknek hála a legrangosabb szakmai elismeréseket bezsebelve, reformerként ünnepelték – éppúgy hivatkozási ponttá vált, mint John Williams, James Horner vagy Ennio Morricone. Az oroszlánkirály muzsikájával Oscar-, Golden Globe- és BMI-díjakat érdemelt ki, Az utolsó esély Grammy- és BMI-szobrokkal jutalmazott score-ja apropóján pedig olyan mederbe terelte az akciófilmzenéket, ami közel harminc év elteltével is követendő példa.


A cápa, A profi, Psycho, Volt egyszer egy vadnyugat, a klasszikus Star Wars-trilógia, Titanic. Csupán néhány kiragadott példa arra, hogy a dallamok és a képsorok mennyire szoros kapcsolatba kerülhetnek, milyen hihetetlen módon képesek kölcsönösen nyomatékosítani egymást, s ezek eredményeként a moziból távozó közönség hamisítatlan filmélményként éli meg az adott produkciót. Ide sorolható Az utolsó esély is, melyre feltehetően átlagos vállalkozásként emlékeznénk akkor, ha a direktori széket nem Tony Scott foglalja el, nem Don Simpson és Jerry Bruckheimer lettek volna a producerek, a kamera elé Denzel Washington, Gene Hackman, Viggo Mortensen, James Gandolfini és Matt Craven helyett mások állnak, az operatőr nem Dariusz Wolski, score-ját pedig nem Zimmer szerzi. A Scott fivérek ifjabbika olyan kiválóságokat alkotott a blockbusterek világában, mint a Top Gun, A tűzben edzett férfi, a Kémjátszma, a Tiszta románc vagy a jelen írásom tárgyát képező Az utolsó esély, ahol a sikerben az imént említett hozzávalók mellett a klausztrofób hangulat, a veszély ábrázolásmódja, valamint a barát és ellenség kérdéskör többféle szemszögből történő megközelítése egyaránt szerepet játszott.

A film azzal indít, hogy egy csecsenföldi konfliktus polgárháborúba torkollik, majd miután az orosz nacionalisták vezetője, Vlagyimir Radcsenko (Daniel von Bargen) elfoglal egy atomfegyver-létesítményt, nukleáris háborúval kezd el fenyegetőzni. Válaszlépésként az Egyesült Államok egy esetleges megelőző csapás végrehajtása céljából odaküldi a USS Alabamát,  fedélzetén a veterán Ramsey kapitánnyal (Hackman) és az utolsó pillanatban mellé vezényelt fiatal elsőtiszttel, Hunterrel (Washington), akik a küldetés színteréhez közeledvén egy orosz tengeralattjáróval is kénytelenek szembenézni. Alapvetően tehát egy, a Vadászat a Vörös Októberre által is megjelenő orosz-amerikai feszültségre alapozó, tengeralattjárós moziról beszélhetünk, ám itt nemcsak az incidens ölt más jelleget, hanem az ellenség ábrázolása is, pontosabban az, hogy ők szinte láthatatlanok: néhány tévés bejátszás és a lázadók irányította Akula felbukkanásától eltekintve minden amerikai oldalról, túlnyomórészt az Alabamán tartózkodók szemével tárul elénk. Az első húsz percben kirajzolódnak az alapok, képbe kerülünk a főbb szereplőkkel, egymáshoz fűződő kapcsolataikkal, majd az amerikai haditengerészet kötelékét erősítő acélcápa alámerülésétől fogva Michael Schiffer (Peacemaker) forgatókönyve bennünket, nézőket is teljes mértékben elzár a külvilágtól, szemernyivel sem kapunk több információt, mint Ramsey és legénysége.


A mindezt kísérő, a filmzene-történelem fontos állomásaként elkönyvelt score-ral jóval A szikla, a Peacemaker és a Rés a pajzson – szintén Zimmer által alkotott és Az utolsó esély aláfestése által kijelölt úton haladó – muzsikái után ismerkedtem meg. Az általa keltett, „vízbe dobott kő”-szerű effektust így visszafelé éltem meg, hovatovább jelentőségével eleinte tisztában sem voltam, hiszen a kilencvenes évek második felében az információktól hemzsegő internet még nem volt olyan magától értetődő, korlátlan opció számomra, mint manapság. A korongra a mozi ismerete nélkül, lemezbolti böngészéseim egyikénél, Zimmer nevére felfigyelve akadtam rá, az üzlet által biztosított belehallgatáskor pedig konstatáltam, hogy főtémájával néhány előzetes kapcsán (G.I. Jane, A szikla, Vízözön, A függetlenség napja, Az Angyal) már találkoztam.

Amellett, hogy kedvelem ezt a művet, indulóját az általam legtöbbször hallott témaként tartom nyilván, ami a távközlés fejlődésének tudható be. Az ezredfordulón jómagam is beléptem a mobiltelefon-használók sorába, és egyedi csengőhang után kutatva rátaláltam Az utolsó esély vezérdallamának polifonikus változatára. Bár azóta sok filmzenét zártam a szívembe, mai napig a „1SQ”-ból kiemelt részlettel szólal meg a készülékem, a magán és a céges egyaránt. Ennek egyik hozadéka, hogy az eltelt majd negyed évszázad folyamán számtalan tippel álltak elő környezetemből arra vonatkozólag, hogy mit is hallanak ilyenkor. A legpontosabb eddig az volt, amikor a szerző nevét eltalálták, ám a témát A Karib-tenger kalózaihoz kapcsolták, de volt, aki a Nightwishnek tulajdonította (a formáció From Wishes to Eternity albumának „Instrumental” tételéből eredeztetvén), a legérdekesebb asszociáció pedig az volt, amikor úgy próbálták leírni a hallottakat, mintha az tankok vonulásához készült volna.


Klaus Doldinger A tengeralattjáró, míg Basil Poledouris a Vadászat a Vörös Októberre apropóján teremtett maradandót a tengeralattjárós filmzenék terén, Zimmer pedig fogta, és egy harmadik ajtót nyitva megmutatta: e klasszikusok mellett is lehet maradandót alkotni. Az utolsó esély kísérete abból a szempontból rokonítható Poledouris munkájával, hogy elektronikával támogatott zenekarra és kórusra íródott, a megközelítés vonatkozásában azonban szöges ellentétei egymásnak. Bár a fenyegetettséget itt is az oroszok jelentik, az ellenség alig pár másodpercig jelenítődik meg a vásznon, ezért – a filmhez idomulván – a zene is amerikai szemszögből íródott. Ennek eredményeként nincs grandiózus orosz-téma, ellenben az Alabama legénysége olyan vérbeli, heroikus motívummal vérteződött fel, mely szinte azonnal kitört a mozi biztosította keretből. Az albumon ez a „Mutiny” közepén, az „Alabama” első harmadánál, a „1SQ” zárásaként és a „Roll Tide” fokozódásakor jön szembe velünk, jellegzetességével pedig olyannyira rányomja bélyegét a score-ra, hogy akármennyire is tűnik hosszúnak egy-egy feszült pillanat, biztosítva vagyunk afelől, hogy a végén minden a dicső diadalról fog szólni. Bár Scott az általa vászonra vitt Mint a villám és a Tiszta románc, illetve a testvére rendezte Fekete eső, valamint a Thelma és Louise révén tudta, mit várhat Zimmertől, ám arra bizonyára ő sem számított, hogy filmterve ilyen jelentőségű kulcselemmel gazdagodik majd.

Az itt alkalmazott heroizmus – és a kíséret néhány egyéb mozzanatának – gyökerei olyan korábbi Zimmer-művekig nyúlnak vissza, mint a Fekete eső, a Palimadár, a Lánglovagok vagy a Halálugrás muzsikái, amelyek már előrevetítettek dolgokat, ám még nem váltottak ki ilyen elképesztő hatást, azaz hogy koncepciójuk, felépítésük a soron következő akciófilmeknél alapvető elvárás, itiner legyen. Ezzel kapcsolatban Az utolsó esély premierje után tíz évvel így nyilatkozott a szerző: „Amikor elkészültem a Fekete esővel, úgy gondoltam, hogy valami igazán klassz dolgot csináltam, feltaláltam egy újfajta akcióhangzást. Hamarosan azonban egyre több akciófilmnél alkalmaztak hasonló dobokat, szekvenszerek nyújtotta lehetőségeket. Ha én is rögtön ezt csinálom, azzal vádoltak volna, hogy ugyanazt teszem, amit a többiek, így mást kellett kitalálnom. Amikor Az utolsó esélyen dolgoztam, azt gondoltam, menő lenne úgy használni a kórust az akciórészeknél, ahogyan még senki. Aztán mindenki ehhez hasonlóakat kezdett csinálni. Eleinte elkeseredtem emiatt, de ezek most már motiválnak, és néha, ha úgy tartja a kedvem, magam is visszatérek hozzájuk”. Ha e mondatokat Zimmer-rajongói oldalamat kizárva vizsgálom, ellentmondásosságot érzek, hisz elsősorban az ő és az árnyékát követő tanítványainak köszönhetően terjedt el ez a stílus Hollywoodban. Ráadásul ez a fajta, letisztult, fülbemászó zenei nyelvezettel történő hatáskeltés az, ami miatt nemcsak éltették, hanem támadták is, mivel ennek hatására a klasszikus hangszerelésű, technikás, grandiózus előadást igénylő muzsikák kezdtek háttérbe szorulni – de ez már egy másik vetülete Az utolsó esély-jelenségnek.


Kétségkívül a hőstéma az aláfestés legikonikusabb eleme, ám a többi része is figyelemre méltó. Ott van például az első másodperctől jelen lévő, a magam részéről konfliktus-motívumként emlegetett hozzávaló (bevetés- vagy küldetés-témaként egyaránt szoktak hivatkozni rá), mely eleinte az orosz nukleáris fenyegetettséget és az Alabama küldetésének célját szimbolizálja, a játékidő előrehaladtával azonban átfordul a Ramsey kapitány és Hunter elsőtiszt között kipattanó feszültség aláhúzásába. Az Alabama fedélzetén zajló események cseppet sem könnyítik meg az alapvetően is feszült helyzetet: miután a tengeralattjáró rádióösszeköttetése megszűnik, az addig kapott részinformációt eltérően kezdi értelmezni a régi iskola szerint nevelkedett kapitány és a friss szemléletű elsőtiszt, a legénység pedig kénytelen egyszerre reagálni a külső és a belső problémákra. Ahogyan arra már korábban kitértem, részben ebben rejlik a mozi zsenialitása: a jó és a rossz, a barát és az ellenség különféle megvilágításokban tárul elénk, amit Hackman és Washington briliáns játéka mellett Zimmer megközelítése tökéletesen fokoz. Az orosz vonal tükrözése (melynek dobalapja később a Peacemakerben és a Mission: Impossible 2-ben köszön vissza) lemaradt a Hollywood Records korongjáról, a belőle kialakuló további ötletek (mint a folyamatosan ismétlődő két hang, a szonárpittyegés imitálása, a harang vagy a Zimmer-ház védjegyévé vált, magánhangzókat éneklő kórus), azonban tetten érhetőek rajta.

A témákat vizsgálva kézenfekvő lenne, ha a sort Ramsey-vel folytatnánk, ám kulcsfontossága ellenére nem részesült ilyenben. Amikor először, egy gyengén megvilágított szobában, az íróasztal mögött ülve látjuk őt, kimért, művelt ember benyomását kelti, amit az alkotók a háttérből beszűrődő Beethoven-zongoraszonátával nyomatékosítottak. A történet előrehaladtával azonban ezen énje háttérbe szorul, az ezt felváltó arroganciája, Hunterrel való nézeteltéréseinek fokozódása viszont nem ösztönözte Zimmert arra, hogy motívumot rendeljen hozzá, hanem továbbra is az első perctől fogva jelen lévő feszültségkeltés eszköztárát viszi tovább (lévén ez is egy fajta konfliktus), miközben egyre többször alkalmaz a score-ban hirtelen félbeszakadó rezesekre, vonósokra vagy épp szintetizátorra írt megmozdulásokat a felkorbácsolt indulatok érzékeltetéséhez. Emellett a heroikus téma első felcsendülése is Ramsey személyét erősíti, mivel a fedélzetre lépést megelőző beszédét ez kíséri, jelezvén, ő maga a hajó, maga a haditengerészet – nem mellesleg e monológ az éjszaka közepén ömlő eső, Hackman kiállása és a „Mutiny”-ben hallható muzsika nélkül nem hagyott volna nyomot a filmgyártás történelmében.


Felettesével ellentétben Zimmer odafigyelt Hunterre, ráadásul az általa inspirált motívuma kettős funkcióval bír: kellemes gitárszóló tolmácsolásában a példás családapa oldala jelenítődik meg (ezen, a „Mutiny”-ba bújtatott alakja akkor hallható, amikor feleségétől és gyerekeitől búcsúzik), a csellók és a trombita által pedig egyszerre mutatja bajtársiasságát, a barátja, Ince hadnagy (Viggo Mortensen) általi elárulása táplálta csalódottságát és azon, kissé félszeg határozottságát, amivel szembefordul felettesével. Ezek a megközelítések az „Alabama” és a „1SQ” tételekben figyelhetőek meg leginkább, ahol a trombitajátékról az egyebek mellett a Farkasokkal táncoló, a Tron: Örökség és A függetlenség napja zenéjében is közreműködő Malcolm McNab gondoskodott.

A „1SQ” ezen felül az Akula támadásait aláhúzó muzsikák leheletnyi szeletét is magában hordozza. Míg a két tengeralattjáró első macska-egér játékának kísérete teljes egészében lemaradt az albumról, az ellenfelek újbóli találkozását nyomon kísérő muzsikából kapunk néhány másodpercet, s itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor ki kell mondanom: bármennyire is gondolom tökéletesnek a Hollywood Records korongját, szükség lenne egy bővített kiadványra. Négy momentumot hiányolok róla: az alapszituáció orosz színezetét, az Alabama és az Akula találkozásai alatt hallhatókat, a fedélzeten keletkező tűz során felcsendülő tételt, valamint azt, amely Ramsey leváltását kíséri. De szerencsére nem hagyták le a CD-ről az Alabama alámerülését kísérő tradicionális angol tengerészdalt, az „Eternal Father, Strong to Save”-et, amelyet a „Little Ducks” teljes mivoltában tár elénk, az „Alabamá”-ban és a „Roll Tide”-ban pedig a score-ral egybeolvadva tiszteleg vele Zimmer a tengeralattjáró személyzetének elhunyt tagjai előtt.


A Hollywood Records filmzenealbuma hiányosságai ellenére is a legjobb Zimmer-korongok közé tartozik. A trackek összeállítása egy gondos szerkesztés eredménye, és bár nemcsak a mozi kronológiájával szakít, hanem címei is helytelenül utalnak a tartalomra, hallgatása harminc év elteltével is élmény. A szerző korábban a Kísértetházhoz, a Bármit megteszekhez, a Csendes terrorhoz vagy a K2 – Ki itt felmászol...-hoz kapcsolódó korongoknál alkalmazott átfogóbb egyvelegeket, az „Alabama” és a „1SQ” esetében azonban még nagyobbakban gondolkodott. És bár szvitjeinek elnevezései nem takarják a tartalmat, a film sarokpontjait annál jobban mutatják: a lázadást (melynek a filmben használt tényleges trackje nem a „Mutiny”-ben, hanem az „Alabamá”-ban szerepel), az amerikaiak tengeralattjárójának nevét, Ramsey kiskacsákként emlegetett legénységét, a haditengerészet harckészültségre utaló jelzését, illetve a cselekmény színterét.

Úgy vélem, sokan örülnénk a teljes score megjelentetésének, amire a korábbi tendenciákat figyelembe véve egyre nagyobb esély van, hiszen a Peacemakerhez éppúgy kapcsolódik ilyen, mint a Rés a pajzsonhoz, A sziklához, a Halálugráshoz vagy a Fekete esőhöz. Ez amiatt is hasznos lenne, hogy helyükre kerüljenek a tételek, melyek a játékidő előrehaladtával formálódnak, hibátlanul tartanak lépést a cselekménnyel.


Az utolsó esély muzsikája korszakalkotó lett, és bár bizonyára minden közreműködője érezte, hogy valami újszerűhöz járul hozzá, ilyen mérvű hatással nem számolhattak. Ugyanakkor tény, hogy pozitívumai ellenére negatív értelemben is jelentős hatást gyakorolt a filmiparra, s e kettőssége nyomán szeretni éppúgy szokás, mint ellenérzést táplálni irányában, de könnyedén lehetünk vele hozzám hasonlóan elfogultak. Amikor Hans Zimmer először lépett színpadra kis hazánkban, Az őrület határán, az Esőember és Az utolsó esély tételei után úgy éreztem, mindent megkaptam, amit szerettem volna – még ha előadásuk a megszokottnál vagányabbra is sikerült. Sok Zimmer-zenéről tudok pozitívan nyilatkozni, azonban e trió mindennél fontosabb számomra, és remélem, hogy Az őrület határán példáját követve az Esőemberhez, valamint Az utolsó esélyhez is hamarosan köthetünk majd egy-egy méltó módon kivitelezett, bővített kiadást.